Egy felolvasóest szerencsére nem ritka, ezért önmagában nem is különös esemény: hétről hétre – vagy legalább havonta – számos híres és kevésbé híres költő, író szerepel különböző rendezvényeken. Az viszont már nem ilyen gyakori, hogy egy szerző önarcképeit is bemutatják. Ehhez egyfelől szükséges a szerző részéről egyfajta képzőművészeti hajlam, de a körülmények sajátos összejátszása is nélkülözhetetlen egy ilyen aktus megvalósulásához.

A képek, merthogy itt nem egy, de rögtön 25x4 képről beszélünk, létrejötte tulajdonképpen egy hivatalos kötelezettséggel függ össze: a Digitális Irodalmi Akadémia tagjainak portrét kellett készíttetniük magukról. Tolnai Ottó nem volt teljesen megelégedve a festő(baráto)k által készített képekkel (megnyugtatásul: itt látható Szajkó István portréja a szerzőről, a PIM honlapjáról), ezért végiggondolta a portré kérdését, és nekilátott az „önarcképeknek”: „motorikusan elkezdtem festegetni magam”. Amilyen megnyugtatóan kerek és szabályos a kiállítás címében szereplő 25x4=100 képlet, annyira nyugtalanítóak maguk a képek. Az írói tevékenység meghosszabbításaként, közvetlen folytatásaként értett képalkotási folyamat eufóriáját ilyen mondatokkal világította meg: „olyan intenzív kézmozgással járt, mint amikor a póknak kiszakítják a lábát”. A szerző önmagát feltétlenül a festészeten, a képzőművészeten innen pozícionálja, célja annak a minimálisnak a kutatása, ami még megmaradhat, a végletekig lecsupaszított éppen töredék- vagy maradványjellege miatt válik keze alatt azzá, amivé: vagyis kép- és szövegalkotási eljárása tulajdonképpen egybeesik. Eszményképe a tisztítás alatt levő hirdetőoszlop, amelyen a szakadozott diribdarabok éppen csak sejtetik a képet, amelynek valamikor részét alkották.

A kiállítást az önarcképeken kívül teafilter-tasakokra pingált temperarétegek és A/4-es lapokra ragasztott „talált tárgyak” alkotják. A képekről, azok születéséről és elemzéséről szép szöveget írt Bencsik Orsolya (betegség miatt az esten szövegét Bauernhuber Enikő olvasta fel), amely itt, a prae.hu-n olvasható.

Az est a szerző önkommentárjai és a képeiről szóló szöveg felolvasása után egy friss regényrészlet felolvasásával folytatódott. Tolnai összetéveszthetetlen kántálása, amely néha éneklésbe csap át és viszont, magával ragadó előadásmódja szinte élethűen jeleníti meg a palicsi beszélgetőpartnereket, a körülöttük kirajzolódó egyszerű és mégis megrendítő történeteket, sok humorral, tragikomikummal, öngyilkossággal, Cilike kínai kerti törpéjével, Gyuszival, a pincérrel, Makacs Pucival, a palicsi rádió lemezlovasával… „Úgy mesélgetünk itt egymással Cipriánnal, mint az Ezeregyéjszaka meséiben.” És valóban: a felolvasást is csak abbahagyni lehet, befejezni nem, ahogy a szöveg áradása is feltartóztathatatlan.

Erdélyi Andrea színművész két Tolnai-verset adott elő (Nádszállal, Félek velem kivételt teszel), performanszával megerősítve és elősegítve a Tolnai-szövegvilág átcsapását a könyvtárgy (és a felolvasás) határain. Az asztalon, mely mögött a szerző helyet foglalt, egy kalapban becsomagolt karfiol feküdt, ebbe pedig nádszálak voltak beleszúrva. A tárgyként, eszközként és látványként jelen levő nád és a karfiol, Tolnai két fontos, kibogozhatatlanul sokrétegű motívuma, a versszavalás szuggesztivitásával együtt sajátosan interferált a szövegekből sugárzó képiséggel: a tárgyak versszavaláshoz való felhasználása, a velük való játék („…tartod a nádszálat / ha válladra emeled a korsót / fogaid közé veszed / döfőszerszámmal pózoló fegyverhordozó…”) pedig a szöveg vizualizációjára tett konkrét ajánlatként épült vissza magukba a versekbe.

Ezután a szerző újabb felolvasása következett: az Az a tatai is című szöveg irodalmi estről szóló szövegként (és erre való reflektálásként) ideális egy felolvasóestre. Ugyan a szöveget lezáró kiszólás nem Tata, de nem is Budapest, hanem Veszprém közönségének szól, ez a „hiba” az önirónia megkoronázása: a saját szerepét és előadásmódját (és a már említett szenzáció-érzést) is kigúnyoló Tolnai („úgy énekel, súgta valaki, mintha ezt kasztrálták volna”, „mint egy jajgató pingálóasszony”) remekül játszik el az értetlenkedő, elbóbiskoló közönség és költészete találkozásából fakadó humorral.

Az est jól szemléltette, hogy Tolnai Ottó szövegei, képei, élőszóban előadott anekdotikus történetei, de még a műveihez fűzött kommentárok és értelmezések is együttesen és folyamatosan hatnak egymásra, és ebben az egymásra hatásban szemlélendők. Létrejön egy dinamikus nézőpontot, ahonnan mindig újraolvashatók és újraolvasandók egymás viszonylataiban, s az így – a szöveg túláradásai, túlcsordulásai és visszaszivárgásai hullámzásában – felfogott életmű által adott tágas perspektíva az összekuszálást sokféle eredményében és folyamatában teszi láthatóvá. Kép, hang, történet, szöveg: Tolnainál összekócolva a legmutatósabbak.

Fotó: Árvai András