Varga Mátyás Krusovszky polifón című laudációjában a függesztőelemeket veszi sorra, melyekkel a szerző a fura struktúrát rögzíti: a mitológiai Marszüasz provokatív hetykeségét vagy hübriszét, a tét bizarrságát és Apollón kegyetlenségét, de a mítosz mellett Anish Kapoor is megmutatja magát a borítón Marszüasz remegő bőrének óriásszobrával a Tate Gallery-ben. A harmadik elem Hart Crane felkavaró cselekedetén (felesége előtt, aki azt hitte, tréfál, átvetette magát a hajó korlátján) és Christ Burden performer extrém akcióin (karbalövetés, zsákbacsomagoltatás) függeszkedik. Minderről nem beszél Krusovszky, csak a remegést meséli el, amire e bőr megrezdül; nem a szélsodorta hangról, hanem magáról a remegésről szól. Mesteri mondatai a kínból születő alázatra vezetik a tekintetünket: „A víz fölé hajolok, de nincs másik / arc, már rég leázott rólam minden / szerethető”; vagy: ”Pedig a folytonos elkülönülés mögötti mélyebb / erjedésben ott a remény. // Kapok utána, de állandóan elvétem”. Képtelen a pátoszra, kudarcokból és tévedésekből szövi az életet megrázó, fájdalmas, ígéretes következetességgel, ahogy a nyitóversben beszél: „Egyre beljebb jutunk / mégis, dísztelen, praktikus mozdulatokkal halad // a munka”.

Péczely Dóra a korábbi kötetekhez képest a nevek és a mögöttük álló kultúra, hagyomány hatását emeli ki, mivel Krusovszky annak eszközeit, a művészet hívószavait építi be a költészetébe. A szerző a korábbi verseinek nyilvánvalóan személyesebb felületével kezdi, majd elmeséli, hogy találtak rá ezek az újabb történetek; véletlen indult Hart Crane-nel és Chris Burdennel egy ösvényen. Ez az út, mással, másokkal különös együttműködésben, néha elbizonytalanította, egyszerre sodort és – kellett ez a távoltartáshoz – irritált. Fontosak a nevek a kötetben, de erősen fikcionalizált minden történet – az utolsó Crane-versben például a matrózok felravatalozzák a koporsót, noha a hajón a valóságban semmilyen szertartás nem történt. A Marszüasz ciklus a mitológia eszközkészletét, tanulságát használja a szerző saját életében felfedezett marszüaszi pillanatokat rögzítve.

A kötet címe sokáig Könnyített változatok volt, de a struktúra alakításával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem a csak az első ciklusban szereplő azonos című versek határozzák meg a kötetet. Sokkal inkább az utolsó, teljes ciklusként – Mégsem egészen üres – megjelenő egyetlen vers, A felesleges part fedi le a kötetegész problematikáját. Krusovszkyt régóta izgatta a két különös figura. Az egyik Crane, kamaszkorának modernista költője, a kívülálló, akivel nem tudtak mit kezdeni. József Attilához volt hasonlítható, életében nem ismerték el, ám ma az amerikai költészet jelentős alakja, aki a nagy amerikai verset akarta, az univerzális költeményt whitmani módon megalkotni. A nagyratörés és sikertelenség személyes tragédiája mellett ráadásul harcban állt saját biológiai énjével: elfojtott homoszexualitás, alkoholizmus, öngyilkosság. Krusovszkyt érdekelte mindez, ezért kellett közös tető alá hoznia kettejüket, ahol működhetnek a polifónia jegyében, melyben Crane öngyilkossága Burden önsanyargató performansz-művészetével van szoros kapcsolatban. A Chris Burden-másolat cím különlegessége, hogy maga a performansz-műfaj van a másolhatóság ellen, nem átfordítható másik médiumra, a versnyelvre, ezt, így, csak öniróniával lehet létrehozni, jelentősen eltávolítva magától.

Péczely Dóra egy l'art pour l'art előadást idéz fel „Nono, Költõ úr, hát én vagyok a Lektor! Én minősítek, én mondom meg, hogy egy mű kezdeti szárnypróbálgatás-bagatell-e vagy középszerű profimunka vagy esetleg – feltéve, de meg nem engedve! – mérföldkő az irodalom országútján, mondom, mindezt én döntöm el, mert én vagyok a Lektor!” annak reprezentálására, hogy az elsőkötetes ifjúkori legyen-gyorsan-egy-könyvem attitűdöt nem látja Krusovszkynál. A szerző szerint kötetdüh nem, de vágyakozás volt benne, az első könyv természetesen épült fel egy lassúbb folyamatban. A második átgondoltabb volt, határozott elképzeléssel a versek helyeiről, míg ez utolsót építgette igazán koncepciózusan. Megmutat egyet-egyet mindháromból, a címadó verseket – Az összes nevem, Elromlani milyen, A felesleges part – olvassa fel.

A Marszüasz polifón ars poétikus szövege Péczely szerint a görög mitológia nagy tengerére visz minket, ezt erősen, érzékletesen jeleníti meg a borítón a Tate Gallery-beli installáció. Krusovszky a képzőművészetet mint inspirációt nem érzi külön területnek, természetes hogy ez a világ bekerül a versek világába; nem működnek jól külön-külön. Először Pallag Zoltán, aki régész volt akkoriban, mutatott neki egy blogot, és mesélte, hogy találtak egy római kori Marszüasz-töredéket, mely megnyúzott férfit ábrázolt egy bálteremben. Aztán sokat beszélgettek erről, fontos elem volt ez a mitológiai történet. A hübriszre figyelmeztetett: az akarat ott van, mégiscsak az a cél, hogy az ember valamiképpen lenyúzattasson; Kerényi mitológia-értelmezésében Apollón azzal, hogy az állati szőrt lenyúzta, emberré tett. Krusovszky mindezek birtokában Anish Kapoor munkáját meglátva lett bizonyos, hogy valamit szeretne kezdeni Marszüasszal. Eredetileg a Polifón egyetlen hosszabb szövegnek készült, de az magától darabolódott szét, lettek a darabok egy ciklussá, szorosan együtt maradva. Eleve a történet nem tett lehetővé egy kitartott hangot, a polifónia az egyedül alkalmas a megjelenítésükre. Bekerültek a kötetbe rímes, kötött formájú versek, melyek próbálnak kibújni saját kötöttségükből, rímtelen, de mind tizenegy szótagos szonettek, rímes, ritmusos versek is a marszüaszi munka eredményeképpen. A téma továbbra is izgatja, esszé, tanulmány lehet majd belőle, mélyebb, bonyolultabb rétegei kerültek ugyanis elő a versek apropóján. Vladimir Holan, Herbert, Ady, Weöres – véresen, tocsogósan –, Gellért Oszkár, mind foglalkoznak vele.

Mese Amerikáról, Krusovszky ösztöndíjjal New Yorkban, barangolás a Metropolitanben, ahol végül nem találta meg a Marszüasz-rézkarcot. Egy hónapig látta őt vendégül két nonprofit intézmény; kreatívak, tele programokkal, ott a panasz-kultúra nem annyira erős, zsigerileg találják ki a pénzmegvonások miatti megoldásokat a működésre. A költészet-kiadás egyik problémája, hogy az e-book leuralja a terepet megalomán tervekkel. Aztán elvetődött egy brooklini kis kiadóba, ahol egy ember kap fizetést, és hatan dolgoznak önkéntesen. Kelet-európai költészeti sorozatot csinálnak, egy orosz származású fiú szerkeszti, ezért sok az orosz, de a szlovén szerző is. A könyvek nem kerültek bolti forgalmazásra az utóbbi időkig, azóta viszont van gyűlölt vonalkódjuk, amit igyekeznek elrejteni a borítókon. Régi nyomdagépekkel dolgoznak, ólommal, fabetűkkel, megfogható kötetekkel, ahol az író nevét ki lehet tapintani; kézműves könyvek – ezeknek van szexepilje.

Végül vetítés, művészettörténeti képek, klasszikus festmények, szobrok, a Marszüasz-cilkus írása közben ezeket nézegette. És míg váltják egymást a kockák mindenféle rendű és rangú megnyúzatásról, tőrökről, üvöltő szájakról, késekről, lábakról, fakésekről, metszésről és lecsupaszolt inakról, Krusovszky felolvassa mind a tizenegy verset. Mielőtt Sirokai keze ismét csöndes-szép mozgásba kezdene, eszembe jut, arról, amit Dóra elkezdett, a folytatás: „Lektor: Aha, ez a vers! Köszönöm! Hadd fogadjam be vizuálisan is!”