PRAE.HU: Az idei gyerek- és ifjúsági könyvtermésből melyik kötetnek adnád az év könyve díjat, és mivel indokolod ezt a döntésed?

Egész évben egy olyan könyvet vártam, mint A hálás virág vagy a Lenka, mert 2010-ben ezek voltak a kedvenc magyar gyerekkönyveim: kicsik, és akkorát robbannak, hogy csak na. Aztán találkoztam az Elfelejtett lények boltjával és megnyugodtam - meg lelkes is lettem egyszerre! Szulyovszky Sarolta az egyik legnagyobb kedvencem az illusztrátorok között, és sajnos az a gyengém, hogy mindent pillanatok alatt megszeretek, amihez köze van. Ő az, akinek a képeiben egyszerre érzem a monumentális, csillagsóhajos, mindent átható és mindenen kívül lévő, komoly és nyugtalanító istenlelket és valami finom, jól lakott, játékos és kényelmes melegséget, amitől elhiszi az ember, hogy ennél szebb már nem is lehetne a világ. Nekem már ennyi is elég lenne, de bónuszként még kapunk egy rakás humoros és szép, az elcsépelt Coca-Cola télapó-hangulatot mellőző képet Szegedi Katától, Gyöngyösi Adrienntől és Rofusz Kingától. Sőt, erős, szinte kivétel nélkül kifogástalan szövegeket is (prózát és verset is), ráadásul mind karácsonyi témájú, és mindez együtt mégsem okoz bejgli-csömört. Ahogy mondani szokták, hiánypótló könyv: a szépséghibáktól hemzsegő 2010-es karácsonyi antológia, a Legszebb karácsonyi ajándék - a nátha után egy profin szerkesztett, gyönyörű kivitelezésű könyv, ami olyan, mint egy nagy rakás ajándékcsomag, ami jobbnál jobb meglepetésekből lett összeválogatva.

PRAE.HU: Volt-e olyan gyerekkönyv idén, amelyiknek citrom-díjat adnál? Ha igen, miért?

Mindig megdöbbenek azon, hogyan vagyok képes újra és újra meglepődni és felháborodni olyan gagyi könyvecskék láttán, mint a Napraforgó 2005 Kft. négyrészes sorozata, a Mesék óvodásoknak, ami zanzásított klasszikusokat tartalmaz stilisztikalag minősíthetetlen szövegekkel és hátborzongató illusztrációkkal. Szerkesztői logikát is kár keresni: aki képes egy sorozatba gyömöszölni a Hófehérkét, az Alice csodaországbant (ráadásul így, kis kezdőbetűvel) és a Bambit, annak valószínűleg fogalma sincs arról, mi a különbség tündérmese, műmese és az ifjúsági regény között, a Disney klasszikusait ellenben nagyon jól ismeri, és nagyon jól tudja, hogy lehet a limonádét még jobban felvizezve, olcsó hozzávalókkal dúsítva eladni. De ez mindegy is: mint a kiadó honlapjáról kiderül, ezek a 790 forintos, "csodálatos mesekönyvek" nagyon népszerűek, és "a szemet gyönyörködtető, színpompás grafikában és a kedves történetekben örömét lelik a gyerekek és a mesét felolvasó szülők, nagyszülők is". Őszintén sajnálom azokat, akiknek hasonlóan üres és pocsék kiadványok jelentik a gyerekirodalmat és a művészetet.

PRAE.HU: Mit gondolsz, hogy sikerült a Mesebeszéd című gyerekirodalmi szimpózium?

Amikor meghívást kaptam a Mesebeszédre és átfutottam a résztvevők listáját, azt gondoltam, itt történik majd valami: a meghívottak között szerepelt egyetemi intézetigazgató, adjunktus, csupa olyan nagy név, akiket eddig nem feltétlenül kötöttünk a gyerekirodalmi szakmához. Gondoltam, nagyon fel kell majd készülnöm erre a szakmai beszélgetésre. A szervezés profi volt, a kiküldött előzetes programtervben megfogalmazott kérdések pedig különösen izgalmasak voltak: miben tér el a gyerekirodalom-kritika a "felnőttétől"; milyen más szempontrendszerek, irodalomtudományi iskolák, irányzatok, módszerek vannak, amelyeket használunk; hogyan illenek be ezek a sajátos hagyományok az itthon működő tudományos- és kritikai életbe; és a kedvencem: miért fontos egyáltalán, hogy legyen gyerekirodalom-kritika, vannak-e közös, világjobbító céljaink vagy a kritikát csak másodlagosnak tekintjük a könyvpiaci történésekhez képest.

Az első kisebb csalódás az volt, hogy a nagyon várt szakemberek nem jöttel el, de a nagyobb meglepetés akkor ért, mikor rájöttem, hogy a fenti témák egyáltalán nem kerülnek szóba a pódiumon. Így arról volt ismét szó, amiről már évek óta folyamatosan a hasonló rendezvényeken (és most szándékosan egyszerűsítek és sarkítok): az első körben annak a bizonygatásáról, hogy van-e létjogosultsága egyáltalán a gyerekirodalom-kritikának és a gyerekirodalomnak (elképesztő, hogy itthon ez még mindig téma irodalommal foglalkozó szakemberek között, és hogy egy ilyen fontos eseményen el lehet pocsékolni értékes időt arra, hogy ezer éve meghaladott, közhelyes vádakra kell megpróbálni szintén közhelyes érvekkel reagálni). A második körben azt tárgyaltuk ki, hogy a kritika miért nem egyenlő az ajánlóval és a reklámszöveggel, a harmadik részben pedig már szintén rengetegszer hallott olvasásszociológiai tapasztalatokat ismételhettük át.

Annak nagyon örültem, hogy összejött sok-sok olyan ember, akik évek óta rengeteg munkát fektetnek abba, hogy életben tartsanak egy olyan szakterületet, ami cseppet sem kifizetődő tevékenység, de ami szomorúvá tett, az az, hogy valahogy mindannyian elbeszéltünk egymás mellett. A gyerekirodalommal foglalkozó szakemberek itthon mind más irányból jönnek (ilyen-olyan bölcsészkaros álmokkal, könyvkiadói érdekekkel vagy éppen a pódiumon is többször elhangzott "amióta gyerekem van" indíttatással) és nincs egységes, kiindulópontként használható hátterünk, ami megteremtené a közös nyelvet közöttünk.

Nem panaszkodni szeretnék, csak megállapítani azt, ami a Mesebeszéd után megfogalmazódott bennem: nagy előrelépés és hosszútávon jó befektetés lenne végre gyerekirodalom-elméleti és -történeti szakkönyvek kiadása, elsősorban fordítások, szöveggyűjtemények. Elképzelem azt a sok képzett, tájékozott, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező gyerekirodalom-szakértőt, akik rendszeresen publikálnak a nagy (print és online) irodalmi lapokban, konferenciákra utazgatnak, megszólalnak magazinokban, tévéműsorokban, rovatot kapnak egy napilapban, és egyszerre formálják, piszkálják meg az irodalomtudományi életet és a közízlést.

Olyan kritikusokat képzelek el, akik nem tengenek-lengenek a kiadók között és nem azt bizonygatják, hogy igenis szükség lenne rájuk, hanem olyanokat, akiknek a kezükben van minden eszköz és komolyan veszik a feladatukat és akiket komolyan vesznek. A munkájukat látva senki előtt nem kérdés, hogy a gyerekirodalom fontos, összetett és irodalmi, képzőművészeti, társadalmi, politikai stb. szempontból is különleges terület: speciális témákkal és motívumokkal, sajátos struktúrával, egy egész külön birodalommal, ahol ugyanúgy zajlanak a nagy, nemzetek és korok feletti felelgetések és vitatkozások, amelyekkel kulturális mítoszokat, különböző valóság- és identitáskonstrukciókat teremtenek és formálnak. Ha hatásvadász akarok lenni: az a pezsgő közeg, amiben a következő generáció felnő. Az alapos, komoly kritika erősítené a gyerekirodalom virágzását is: miután rendszeresen szemmel tartja, mérlegre teszi és kommentálja, provokatív feltevéseivel felkavarja mindazt, ami a gyerekkultúrában zajlik (ebbe nem csak azt a néhány kis kiadót értem, akiknek a könyveiről rendszeresen jelennek meg ajánlók és kritikák, hanem a popkultúra gyerek- és ifjúsági szekcióját is) biztosítaná azt, hogy sokszínűbb, elmélyültebb, súlyosabb legyen ez a terület. Ezzel pedig mindenki jól járna, és a következő szimpóziumon tényleg szakmai dolgokról, megtett előrelépésekről és további feladatokról lenne szó.