Pedig a körülmények adottak voltak. A Rumnaplót Thompson még a 60-as évek elején írta, de stílusa már kezdett kibontakozni benne, még akkor is, ha gúnyos, odaszúrt mondatai, az Amerikai Álom halála köré szervezett történetei, az outsidereket, feakeket, drogosokat, alkeszeket érintő anekdotái még nem voltak olyan élesek, kerekek és ütősek, mint későbbi írásaiban. Talán nem véletlenül maradt a regény fiókban, egészen 1998-ig, amikor is barátja, Depp beszélte rá az írót a publikációra, ahogy Thompson halála után szintén Depp forszírozta a film elkészítését, hogy emléket állíthasson a gonzo keresztapjának.
A Thompson-alterego, Paul Kemp (a löttyedt hasú Depp) még nem az a teljesen kiábrándult, hedonista, őrült fazon, mint Raoul Duke, a meszkalint, étert és a többit sem ismeri, csak a jó öreg rumot vedeli literszámra. A határidőket tartani próbálja, még a horoszkóprovatot is gondos munkával írogatja annál a lepukkant, halálra ítélt Puerto Rico-i újságnál, ahova a film elején érkezik. Küldetéstudata, igazságérzete van: amikor megismerkedik az ingatlanspekuláns Sandersonnal (Aaron Eckhart), úgy dönt szintén alkesz barátjával, a lap fotósával (Sala – Michael Rispoli), hogy aláássa az amerikaiak pénzéhes vállalkozását. Hadd győzzön legalább egyszer a fránya igazság. De abban, hogy elfogadja Sanderson megbízását (a konzervatív, rasszista WASP-ok tervét promotáló cikkeket kéne írnia), nagy szerepe van a titokzatos Chenaultnak (Amber Heard), Sanderson barátnőjének, akibe Kemp reménytelenül beleszeret.
Kemp igazi ambivalens figura. Céljairól, motivációiról alig tudunk meg valamit, az alkohol kellően közönyösre tompítja: vele csak megtörténnek a dolgok, sodródik az árral. Közben néha felszínre tör igazságérzete, és látva a sziget őslakosainak szegénységét, majd a lelketlen amerikaiak életkörülményeit, kirohan a mocskos „american way” ellen, és keserűen mondogatja, bizony befellegzett az Amerikai Álomnak. Tökéletes antihős és töketlen alkoholista, akinek csak ideái vannak. A Rumnapló legsikerültebb pillanatai közé tartozik, amikor erre rájövünk. Nevezetesen, hogy Kemp tényleg csak bénázik, és maximum az íráshoz ért: a csajt az orra elől viszik el a helyiek, Sanderson rácsapja az ajtót, az újság is bezár. Pont, mikor aktivizálódna, minden igyekezete csinos kudarcba fullad. Ebben a luxusputriban, amit Puerto Ricónak hívnak, mégsem lehet álmodozni. Tessék, itt a csattanó: kudarcot vall az antihős, akivel olyan szívesen azonosultunk, mert beszólt, akinek be akart, mert szerelmes volt, amikor nem akart az lenni, mert úgy élte az életét, ahogy akarta. A könyv kiábrándultsága azonban nem a film kiábrándultsága, az utóbbiban ugyanis a stáblista előtt még biztosítanak mindenkit a happy endről, nevezetesen, hogy Paul Kemp majd Thompsonná (vagy Duke-ká) érik. Azaz – a jóindulatú értelmezés szerint – a Rumnapló előzményfilmmé avanzsál. Ez az alig előkészített "igazi csavar”, a halványan felderengő (bár sokkal érdekesebb) pesszimista irányvonalat viszont így Kemp hányásával együtt húzzák le a retyón.
Pedig megvolt a lehetőség, hogy Kemp alakjában megrajzolják Thompson kétarcúságát. Azt a kettősséget, ami a Félelem és reszketésben még a történetben bújt meg (a drogkultúra élvezethajszolása, romantikus eszképizmusa, és a kísérlet kudarca), a Rumnapló főszereplőjébe lehetett volna sűríteni. Thompson ugyanis (egyesek szerint) egyszerre volt kedves és goromba, „részeges” és akkurátus, romantikus és kiábrándult. Nem csoda, hogy amikor az Amerikai Álmot kereste, csak annak halálát találta. Azaz, aláhúzhatták volna Kemp ambivalenciáját, azt a tulajdonságát, hogy csak tiszta oppozíciókban, jóban és rosszban tud gondolkodni, és megmutatták volna ennek következményeit. Ki tudja, talán egy jó filmet kaptunk volna a végére – a tesze-tosza sodródás viszont nem egyenlő az ambivalenciával. Felemás jellem, pofára esés csak a végső fél órában van, ám ezt az irányt, mint említettük, a végén maga a film tagadja meg.
A Rumnaplónak így nincs koncepciója, vagyis csak az utolsó félórában van, addig viszont Kemp után kullogunk, és érdektelenül figyeljük kalandjait. Mi is el vagyunk tévedve, és csak annyira tudunk nevetni a viccesnek szánt jeleneteken, ahogy a másnapos Kemp szája is csupán görcsös mosolyra húzódik. De a közönségnek nem azt kéne éreznie, mint a főszereplőnek. Vagy akkor vezessék be a Drink-O-Visiont, ahol a történet egyes pontjain Amber Heard-hasonmás stewardessek szolgálnak fel jégbe hűtött Puerto Ricóit. A nézői érdektelenség a koncepcióhiány mellett (és ezzel összefüggésben) abból is fakadhat, hogy a Rumnaplónak mint filmnek nincs stílusa. Thompson-adaptációból a szerző világnézetének megfelelően kétfajta készült: egy jó és egy rossz. Az Ahol a bölény dübörög, szintén egymásra hányt, olcsó bohózatok füzére volt, csapnivaló forgatókönyvvel, nulla vízióval. Rossz volt, de nagyon. A Félelem és reszketés viszont azért működött filmen, mert legalább annyira Gilliam-film volt, mint amennyire Thompson-adaptáció. Lehet imádni vagy utálni, de legalább világot kreált, behúzott, a történetei ütöttek, az epizódok emlékezetesek voltak.
A Rumnapló viszont szintén inkább bohózat, olcsó paródia, ami gyakrabban fordul a burleszkhez, mint a csípős iróniához. Ez már adaptációs kérdés: ami papíron még túlzó, még frappáns, kellően sok, az a vásznon testet öltve könnyen karikatúrává válhat. A film egyik legjobban sikerült karaktere is az irónia és a karikatúra határán billeg: ő a Hitler-beszédeket hallgató Moburg, a vallási rovat vezetője, aki kocsonyásra itta az agyát a 470 fokos rumjával. Ám Moburg felforgató jelenetei – kiegészülve egy rendkívül feszesre húzott üldözős blokkal – nem elegendőek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a Rumnapló karakterességének hiányát. A rendező, Bruce Robinson ráadásul a drámai jeleneteket rendre túl korán vágja el, nem hagyja kibontakozni őket. Ami viszont még fájóbb, hogy az iróniaérzékét is elhagyta a forgatás alatt: amikor az újgazdag Sanderson életének ürességét akarja aláhúzni, 50-es évekbe illő filmzenét pakol a jelenet alá – ezzel viszont nem ellenpontozza, hanem éppenséggel felerősíti a képsorok giccsességét. Értjük a szándékot, csak nem érezzük.
 

Értjük, hogy a rendező bizonyára Thompson anekdotikus stílusát akarta vászonra vinni a történetszövéssel. Csakhogy ez nem mentség arra, hogy a történet többfelé is elindul, de sehova nem jut el. Nem az a baj, hogy epizódokra épül, hiszen ez az egyik, amit a cím beígér. Ami könyvben működik, az filmen már nem biztos. A kettő között kéne lennie az adaptációnak, ami egy koncepció mentén fésüli össze a regényt és részeg anekdotáit. Robinson filmjéből viszont pont az egységes és eredeti elképzelés hiányzik. Mint egy spicces turista, aki Puerto Rico minden szegletét meg akarja nézni magának, de végül inkább egész este egy kocsmában ül és áradozik róla. Hogy az epizódok önmagukban nem működnek, arról szintén Robinson tehet. A rendezésről alkotott elképzelése ugyanis kimerül abban, hogy leteszi a kamerát, jöhet a csapó, és játszhatnak a színészek. A beállítások, a képek – és többnyire a színészek is – semmitmondóak, egy piros Chevy, egy kirúzsozott Amber Heard, vagy egy véres kakasviadal pedig kevés ahhoz, hogy megrészegítsen.
Hat éve halt meg Thompson. Fogta egyik pisztolyát, és főbe lőtte magát. Egyes barátai szerint már ideje volt. Úgyis régóta tervezgette. Azt is hozzátette az egyik barát, reméli küld képeslapot, hogy mi a helyzet odaát. Thompson viszont már nem küld, nem ír semmit. Nincs több anarchikus, a hatóság, a hatalom, a szűklátókörűség arcába ordított beszólás, pimaszság és öntörvényű lázadás. Ám ez még nem jelenti azt, hogy cserébe minden jó, amire rásütik Thompson nevét. Robinson filmje most kicsit kiábrándít, és arra késztet, hogy inkább a 2008-as Gonzo című dokufilmmel emlékezzünk az íróra, azzal öblítsük le a Rumnapló keserű utóízét.

Igaz, a filmnek akadnak jobb pillanatai, néhol megcsapja a gonzo szelleme, de ez nem változtat a végeredményen. Az kevés, hogy ez nem denevérország, és nem akartak egy Félelem és reszketés 2-t forgatni. A Rumnapló nem is a Félelem és reszketéssel összemérve, hanem önmagával szemben bukik el. Itt minden valaminek az utánérzése, a script a könyvé, Depp korábbi önmagáé, Amber Heard Scarlet Johanssoné, a gonoszok a Dr. Strangelove őrültjeié. Ez a pohár nem félig tele van, és nem is félig üres, csak egy sima feles, ami önmagában, minden humorával és minden inkonzisztenciájával együtt is érdektelen, mint egy józan alkoholista.

Rumnapló (The Rum Diary)

Színes, feliratos, amerikai kalandfilm, 120 perc, 2011

Rendező és forgatókönyvíró: Bruce Robinson (Hunter S. Thompson regényéből)

Szereplők: Johnny Depp (Paul Kemp), Amber Heard (Chenault), Aaron Eckhart (Sanderson), Giovanni Ribisi (Moberg), Richard Jenkins (Lotterman), Michael Rispoli (Bob Sala)

Forgalmazó: Big Bang Media