Egy perfomanszot dokumentálni fényképezőgéppel az utókor számára nagyon hálás, emellett pedig gyakran egyenesen művészi tevékenység. Itt azonban nem arról van szó, hogy az előadás a képek kedvéért lett lejátszva, bár hihetnénk azt is a képek láttán.

Dimcsev szeret Magyarországon fellépni, a Lili Handelt többször is láthattuk, így Szegeden, sőt Egerben is. Kénytelen vagyok, igaz, csak belemarkolva írni róla, mert történetesen láttam, akármennyire ez egy külön írás. Most egy szövegdoboz kezdődik erről, amelyben megint definiálom a delejt:
Vesszőparipám a delej, mint eljárás az élet mindenféle területén, egy buszjegyvásárlástól kezdve megjelenhet bárhol, de a színház mégis a legkedvesebb otthona. Így vadászom évek óta a delejszínházat, és Dimcsev, előadásakor elérte, hogy merjem állítani: megtaláltam. Szilágyi Lenke is delejez, Gergye Krisztián is, és minden kedvencem, akit hiába próbálnak intellektuális megközelítésekkel nyakon ragadni szövegesen (kivéve engemet, persze). A Lili Handel alatt a térdemet csapdostam örömömben, amikor a művész annak is jelét adta, hogy tudatosan delejez: elhangzott a szájából az a mondat: „I was inside your brain, but now, I stand here in front of you!” Ám amikor személyesen rákérdeztem, tudja-e mit művel, lelkesedésemet leapasztotta: nem tudott válaszolni, mert nem értette a kérdést.

Ugyanez a problematika merült föl, mikor Ágens és Gergye nyilvánosan védte a művészetét (tehát beszélgetésre hívták őket) a Merlinben vagy egy éve – arról van szó, hogy a művész képes átadni magát testetleneknek, és igazán jót tenne neki, ha ezeket (legjobb esetben név szerint) ismerné. Nagyon könnyű ám megnyílni – bár ma már ez sem igazán megy, sőt, egyedül a nyitottság maradt erénynek egyéniségekre visszafejlődött korunkban – csakhogy itt csak elkezdődik egy folyamat. Még ez a kevés személy is mondhatni tesz rá, hogy honnét is érkeznek ezek a beköltözők, én pedig vélem, hogy valójában sorban állnak, és alapvetően kéretlenek, démoniak, lentről jövők, amennyiben az ember csak úgy nyit egyet a mára totálisan elködösített, összezagyvált nem-anyagi világok felé. Árad a légió, és nem átallja magát spirituálisnak bejelenteni, vagyis a mai vakok transzcendensként üdvözlik az infernálist.

Mondhattam volna olyanokat is, hogy Dimcsev, előadása során szemmel láthatóan szolgáltatta ki magát a maguktól jövők seregének, rendkívül dinamikus eredményt láttatva, hirtelen hangulat- és gesztuscserék sodrában valahogyan nem volt kérdés, hogy egyedüliként nem töltené be a színpadot: túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy derék figyelemszivattyúként egész társulatokat kenterbe vert volna.

Lili Handel aznap is valójában csak fészkelődött luxusfoteljében, aggódott, hogy le ne késse koncertjét, ruhadarabokkal ismét újabb és újabb személységeket öltött magára, folyton áriákra fakadt, vért vett magától és nekünk árverezte. A transzvesztita hagyománynak adott egy, már régóta megérdemelt seggberúgást affektáló, nyivogó hisztikéjével, farszólójával; képzett hangját élvezhetően zengette saját szerzeményű kísérőzenéire, csak hogy legyen leírás is az elemzésben. Szövegdoboz vége.

Kasek képeit amikor először megláttam, azon örvendeztem, hogy sikerült neki az előadásnak nem a leíró részben fölsorolt, egymásra következő elemeit dokumentálni, hanem az előadást magát. Vakut mellőző eszközhasználata, a hosszabb záridő kézenfekvőként nem két- hanem háromdimenziós képet ad, a bemozdulás alap működési elve ez. Ez az eszköz. Művészet attól lett a Vívódás, hogy nemcsak a mozdulataiban fölismerhető megszállottságot volt képes képbe sűríteni, hanem a megszállók éles portréit is tartalmazzák a felvételek.

Az előadás sajátossága volt a drámai kontraszttal operáló koncentrált fény, ennek jelentése a képeken is azonos: egy lény jelenése, fekete háttér előtt. A tíz darabos sorozat így démon-ikonoknak is nevezhető, ha egyetértünk abban, hogy valódi az ilyen entitások léte.


A kiállítás dokumentációja: [a]http://www.kasek.com/exhibs/struggle.html[text]http://www.kasek.com/exhibs/struggle.html[/a]