Valaki vagy valami – legyen szó akár egy személyről, egy intézményről, egy politikai pártról, egy elméleti iskoláról vagy disputakörről, vagy akár egy népről és nemzetről – identitását mi határozza meg? Mennyire saját belső energiája és megnyilatkozásai, és mennyire egy önmagára rakott, önmagával hozott külső réteg, nyelvében működésbe lépő kontextus, szellemi előképei és forrásai – azok a felismerhető vagy megmutatott „tekintélyek”, akikre támaszkodik, akikből erőt és hitet merít, akik valamilyen mintát jelentenek számára?

A konferencia valahol ezekre a kérdésekre kereste a választ, alatta többször eszembe jutott, hogy érdemes lenne az előadók által az L. Simon László kijelölte ’haza és haladás’ diskurzusába beemelt idézeteket – és azokat, akiktől az idézetek származnak – hálózatba rendezni, valamennyire különválasztva és rangsorolva őket anyagi minőségük és természetük szerint. Amennyiben ezt a műveletet végrehajtanám, egy olyan gráfot kapnék, mely egyrészt jó eséllyel bejárja és lefedi a mai közgondolkodás általános forrásvidékét (pl. Ady, Márai, Illyés Gyula, Bibó, Descartes, Hegel, Nietzsche, Heidegger, John Lukacs stb.), másrészt újdonságaiban és felfedezéseiben eddig periférián csörgedező szellemi búvópatakokat találhat (pl. az amerikai konzervativizmus: Russel Kirk, Molnár Tamás, Polányi Mihály, Kolnai Aurél), illetve kellő szellemességgel esélye van vizet fakasztani a korábban meddőnek gondolt sziklákból (Lewis Caroll (!), Steve Jobs (!), Roberto Bobbio és a CpG (!)).

A helyett, hogy elkezdeném – felszínes ismereteim miatt egyelőre csak kínosan hevenyészve – felrajzolni ezt a szellemi térképet, elemlámpámmal rávilágítanék két szükségesnek érzett kontextusra. Az első a konferencia tér-idő koordinátáiból adódik, hiszen nem máshol, hanem a Parlament Felsőházi termében vagyunk – nem az MTA-n vagy az egyik egyetemen –, miközben „az alsóházban a népszavazásról szavaznak”. L. Simon e félmondata behozza az előadók komoly intellektuális szempontjai közé a kizárhatatlan aktuálpolitikát, azon keresztül pedig az egész országot, melynek jelen állapotát talán legjobban egy Wilfried Martens-idézet írja le (ő egyébként Orbán Viktor miniszterelnök egyik példaképe, könyve magyar kiadásának előszavát is Orbán írta – s ez a tudás is fontos elem lehet hálózatunkban):
 

„1981. november és december hektikus hónapjaiban semmit nem javult a helyzet. A belga frank még mindig teljesen ki volt téve a spekulációnak, a munkanélküliek serege hónapról hónapra növekedett, gyors ütemben követték egymást a bezárások és a csődök. A pénzügyi szakadék, melybe az ország került, napról napra mélyült. Kormányom hivatalba lépése napjától kezdve pontosan tudta, hogy záros határidőn belül válságtervet kell végrehajtania, különben az IMF megalázó feltételeket kényszerít ránk, ha az árfolyamokat továbbra is kézben akarjuk tartani. Damoklész kardjaként függött a fejünk fölött egy óriási összegű kamatozó hitel. Szerencsére a kormánynak sikerült már működése kezdetén számos akadályt leküzdenie. Elhatárolta magát a szociális partnerektől, akik így továbbá nem határozhatták meg a társadalom gazdaságpolitikáját. A jelszó az volt: »a kormány fog kormányozni«. A különleges felhatalmazás, amely lehetővé tette számunkra, hogy saját hatáskörben módosítsunk vagy helyezzünk határon kívül törvényeket, mellőzve a hosszú hetekig tartó politikai vitákat, még nagyobb port vertek fel.” (Wilfried Martens: Európa: küzdelmek és győzelmek. Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány & CES, Bp., 2009. 62. o.)

A másik kontextus Kölcsey Ferenc, illetve a tőle származó címadó idézet körül artikulálódik: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” (Búcsú az országos rendektől, 1835) Kölcsey e két fogalma manapság túlfoglalkoztatott, bal- és jobboldalon egyaránt. Bajnai Gordon volt miniszterelnök 2010. utolsó napján bejegyzett közpolitikai közhasznú alapítványa ugyanerre a Kölcsey-fogalompárra utal-épül.

Talán érdemes röviden összehasonlítani a két „oldal” célkitűzéseit. Bajnai alapítványának Rólunk menüpontjában ez olvasható: „A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány célja, hogy választ találjon a XXI. század Magyarországának egyes kiemelkedő társadalmi, gazdasági és közösségi kihívásaira. (...) A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány a közös gondolatok megosztása és megvitatása érdekében polgári gondolkodói közösséget is szervez. Konferenciáival és beszélgetéseivel az az intézmény célja, hogy teret biztosítson a haladó gondolkodású magyar polgárok számára a nyílt beszélgetésre és eszmecserére közös feladatainkról. (...) A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány olyan nagyhatású, progresszív elveket valló agytrösztökkel működik együtt világszerte, amelyek intellektuális és közpolitikai tevékenysége méltó mintát jelent számára. Az együttműködések gondolatok és szakértők cseréjére terjednek ki, közös problémáink és kihívásaink megértése érdekében.”

L. Simon László a december 2-ai konferencián – utólagos összeolvasással – mintha ezeket a gondolatokat egészítené, bővítené ki. Engedtessék meg nekem, hogy a hitelesség kedvéért most a fidesz.hu összefoglalójából idézzek: „[L. Simon László] hozzátette, a Haza és haladás ezzel szemben nem szakpolitikai konferencia, hanem az együttgondolkodást szolgálja, olyan filozófusok, irodalomtörténészek, írók és történészek előadásaival, akik a magyar nemzeti identitás kérdéseit kutatják. (…) A kultúrpolitikus rámutatott, a haza – akár a nemzetet, akár a mai Magyarországot, akár a Kárpát-medencét értve rajta – ma mást jelent, mint Kölcsey korában. A kormányzat ezért a haza fogalmának újraértelmezésére tett kísérletet a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény megalkotásával. (…) A haladás fogalmát sem egyszerűbb ma értelmezni – figyelmeztetett a kulturális bizottság elnöke: ezen a szón már nem elsősorban a szellemi progressziót értjük, hanem a gazdasági, technológiai fejlődést, gyarapodást. (…) Elmondása szerint a modern ember élete egyre racionalizáltabbá, bürokratizáltabbá válik, s ennek óriási kulturális deficit a következménye, mindez a régi dichotómiák megcsontosodásához vezet.”

Szükségtelen kiemelések nélkül is látszik, hogy nagyon hasonló szellemi igény merült fel nagyjából egy időben két, egymást általában ellenségesen tekintő, máskor negligáló közegben. Ugyanaz a vezérmotívum (Kölcsey), és nagyjából egy irányba mutató a szándék. Más körülmények között (ez is kontextus!) két ilyen kezdeményezés értelmiségei egymásra találnának, élénk vitát folytatnának, olyan erős szellemi háttérhálózatot hoznának létre, amely nemcsak megfogalmazza, hanem el is éri, érvényesíti is céljait, s nemcsak háttéranyagokban vagy szimbolikusan, hanem ténylegesen is.

Talán ez a konferencia(sorozat) egy nagyjából ilyen irányba tett fontos lépés, mely először létrehozza a maga eszme- és tekintély-hálózatát, felületéről letisztítja a félreértelmezéseket, átkódolja a nyelvet és a „megcsontosodott viselkedésformákat”, kitölti a hiányokat, és újrahuzagolja a kontextuális linkek sokaságát, melyek előképeihez, előzményeihez, forrásaihoz, tulajdonképpen a szellemi háttéradatbázishoz kötik. Majd második lépésként az így összeálló filozófiai, ideológiai és gondolatrendszer főoldalán elhelyzett linkek túloldalán a szellemi háttéradatbázis még kidolgozatlan könyvtárait kezdi kiépíteni, kidolgozni, kutatni, értelmezni és beilleszteni – ahogy erre L. Simon utalt is egy másik, NKA-elnöki minőségében mondott félmondatában, mely szerint majd kiemelt helyen fog szerepelni Molnár Tamás hagyatékának feldolgozása a jövő kultúrpolitikájában.

Ezt követően harmadik lépésként – ha más folyamat nem akasztja meg és nem zilálódik szét a támadások sorozatában – felszámolódhat a döntő szakadás, „az értelmiség ortodox dichotómiája”, a derridai „egyértelmű episztemológiai rés”. Végül pedig elkezdődhet az egyenrangú párbeszéd a lehető legszélesebb közegben, a lehető legkevesebb indulattal, viszont a lehető legtöbb szellemi, majd gyakorlati és politikai hozammal. Az esély sokszor, majd minden esetben megvolt arra, hogy így legyen, de a történelemkönyvet végiglapozva sajnos az a tapasztalat, hogy alig valamikor lett aztán így, egy rövid ideig…