A városi kultúrához tartozik, hogy a várost lakók élőhelyüket élőlénnyé, akár élő személlyé/személyiséggé avatják. A városlakók, akik a város alkotóelemeit adják. Emberek, akik használják és formálják. És ha a fogalomtárba beillesztjük a város tudatát, lelkét, mint a megszemélyesítés egy újabb elemét, akkor ennek a városléleknek a városlakók tudatának összességéből, egységéből kell összeállnia. Eljuthatunk odáig, hogy a város megjelenési formái ezen egyének gondolatainak tárgyi megfogalmazása.

A változások, melyek a városban végbemennek, akár hozzátétellel, elvétellel vagy átalakítással, a város személyiségének mélyrétegeit mutatják. Ezek a változások kommunikációk a város és ez egyének között. Aféle paradox kommunikáció, ahol az egyének tudatos és tudattalan léte a várost használva médiumként megjelenik az egyének számára. Ez néha kínos. Néha destruktív, önmaga ellen forduló. Mégha az önagresszió szofisztikált formájával találkozunk is. A destrukció nap mint nap megfigyelhető, nem tud szembenézni önmagával és múltjával, nekiesik a homlokzatoknak, elmaszatolja, elbontja.

Budapest nem tartozik az európai mércével mért történelmi városok közé. Múltja mégis van. Sőt régmúltja, amit az enyészet és a szemét napról napra elborít. Akár a Budafok fölött magasodó Kánai monostort (amely ennek a helynek legrégebbi román emléke mára működő szemétlerakó), vagy a Flórián tér nihilista alalujáró rendszerének groteszk díszletét adó Thermae Maiores maradványait nézzük. A Széna téren még látható a várfal maradványa, Újlakon még egy ház, de Óbuda emléke is felismerhető még. Az emlékek még megbújnak itt-ott a józsefvárosi házak között is, ott vannak a Víziváros Dunához szaladó lépcsőin, van még pék, aki hajnalban süti a kenyeret. Az itt élőkben is felfedezhető még: a piacon a kofában, az utcán az ebédjét fogyasztó munkásban, a villamosvezetőben, aki megvárja a tipegő mamát… Mégis, az élő emlékek fölé megteremti azok utánzatát, amelyekből a lelket kihagyja, ami az időtávlatnak lenne természetes velejárója. Majd azok pótlékát, vagy soha nem létezett, soha nem volt pótszerét. Evvel a szembenézés könnyebbnek tűnhet.

És felépül a felszínes Budapest, a büszke túristalátványosságok hada: a Palota, a Halászbástya és az Országház, emlékezetetve minket a XIX. század polgárára, aki ma is itt él velünk és megteremti a mai kor öntelt építményeit: a dunaparti szállodákat, Lágymányos és a délpesti dunapart beépítését. De akár említhetnénk a tájtól és kultúránktól idegen formák stiláris használatát. Elfordulás azoktól a tervektől és épületektől, melyek gyökere a hagyomány éltető erejéből táplálkozik, és ellentmondva dacol a kényszerűséggel. Túlmutató és grandiózus vállalkozások mementói a hirtelen megszűnő, falba torkolló zsák–sugárutak, mint az Andrássy út, Alkotmány utca, és a mai elképzelések, melyek előtt furcsán állunk, mint a Lágymányosi-híd, Madách sétány, 4-es metró.

A város él. Viszont elgondolkodtató, hogy esetleg beteg. Mániás depresszióra, bipoláris zavarra utalhat az apátia és eufórikus belekapkodások váltakozása. Elhanyagolja önmagát, ami zavarja, mégis képtelen a változásra. Fragmentális mentálisan: lelkének mélyrétegét, szubsztanciája összetapadását hiányolja. A mai városi polgár nem érez kapcsolatot környezetével, és nem keresi a kapcsolatot szomszédjával, zavartan fordul el bárminemű személyes érintkezéstől az utcán, nem ismeri szomszédját, nem ül mások asztalához egy kávéházban idegenül egy beszélgetésre, nem táncol idegenekkel mulatóban. A közösség nincs összefonódva, az összefonódás hiánya a civil szervezeteinek, önvédelmének gyengesége. A gyenge immunrendszer pedig védtelenné teszi a kivülről jövő káros hatások ellen.

Régről örökölt személyiségzavart is felfedezhetünk. Kettős tudata a fejlődése alatt alakulhatott ki. Budapest két eltérő táj szülötte, két egymástól különböző kultúra határán. Kelet és Nyugat találkozásánál.

Identitását is keresi. A legtöbb várost szokás nőneműként emlegetni, talán Budapest vonzódása, és ugyanakkor távolságtartása az őt kettészelő Dunához is innen eredeztethető. A víz, mint női princípium. És a víz, ami a rejtett, magába fojtott szenvedélyek hordozója. Álma, hogy közelebb kerüljön hozzá, és felszabadítsa őt, eggyé váljon vele.

A város él. Viszont elgondolkodtató, hogy esetleg beteg. Beteg a teste, igaz, vannak elméletek, melyek szerint a fizikai bajok forrása is a lélekben keresendőek. Baj van a tüdejével, igazából ereje sincs már, hogy egy nagy lélegzetet vegyen. Baj van az érrendszerével. Naponta keringési problémái vannak, a közlekedési dugók megbénítják. Ennek oka a mértéktelen fogyasztás lehet, aminek következménye még, hogy a gyomrában lerakódott salak távozni nem tud. Mérgezi nap mint nap. És még sorolhatnánk a pszichopatologiai latolgatásokat: személyiségzavar, szorongás, borderline személyiség, szkizofrénia.

A város él. Bizonyíték erre, hogy vannak tünetei. Érzései. És a felsorolt tünetek gyújtópontja arra a helyre esik, amit mindannyian ismerünk. És ott a magára hagyott, magányos város ül. Szeretethiányban szenved. Nem kell neki sok, csak figyeljenek rá.