Kinek a testvérével van baja, kinek a szerelmével, és van, aki a várost nem bírja már elviselni. A közös nevező, hogy valamennyien úgy érzik, innen el kell menni, lassacskán mindegy, hogy hova, csak el innen, mert máshol talán mégiscsak jobb lesz valamivel. Felkerekednek hát, és kivonulnak közülünk, a száműzött herceggel együtt száműzik magukat vidékre. (A véletlen helyzet adta ötletként a mögöttem lévő sorból induló Roszik Hella-Rosalinda ehhez a kivonuláshoz a nézőként a sor szélén álldogáló Zsótér Sándor rendező kabátját kéri el – ki tudja, milyen hideg lesz azon az úton, jól fog az jönni.) Ehhez képest még Csehov Moszkva után ácsingózó nővérei is szerencsések, hiszen ők legalább azt tudták, hogy hová szeretnének menni, az Ahogy tetszik tétova kivonulói viszont csak azt, hogy honnan el. Erre a bizonytalanságra utal az előadás mottójául választott Müller Péter Sziámi-dal is: „Nem tudom eldönteni szívem, / Hogy hamburger vagy hot-dog, / Nem tudom eldönteni szívem, / Hogy itt rosszabb, vagy ott jobb.”

Ahová megérkeznek, pontosabban, ahová elmennek, hiszen megérkezésről nem beszélhetünk, az díszleteiben a hatvanas-hetvenes éveket idézi. Különböző székek, fotelok garmadáját látjuk ebből a korszakból, hangyás színes tévét, lestrapált Lehel hűtőt rengeteg itallal, és mindezt kopottas, szedett-vedett összevisszaságban. (A díszlet és a jelmez Vereckei Rita munkája.) Romkocsmás, bezárt művházas, elfeledett raktáras, egyszerre vonzó és taszító tér. A retró a mi vadonunk, mondhatnánk: ha már a jövőből olyan kevés látszik, és a jelen olyan élhetetlen, bújjunk el az ismerős félmúltba. Ez az önmagában is tágas tér az előadásnak azon a pontján tágul a falak elmozdulásával még nagyobbra, amikor a mindenki másba szerelmes, senki sincs a helyén kavalkádja egy veszekedős-huzakodós tömegjelenetbe torkollik.

Bár a szereposztás (Herczeg Tamás Tomi szerepének kivételével, akivel bővítették a szereplőgárdást) követi az eredetit, a Shakespeare- színművet nem kevéssé szabták át a dramaturgok, Kárpáti Péter és Sediánszky Nóra. A szerelmi bonyodalmakon még csavartak egyet-kettőt, hogy végképp ne lehessen bizonyosan tudni, ki kibe szerelmes. Beleírtak-kihagytak, a legszembetűnőbb mégis az, hogy a zeneszámokkal megszakított jelenetek sorjázásával a szerkezet sokszor epizodikusnak tűnik. Nem mintha bárki is panaszkodna a Bizottság- vagy éppen Sziámi-számok kitűnő interpretációit hallva, hiszen ezek a HOPPart társulatától már megszokott színvonalon szólalnak meg, és az előadás legjobb pillanatai közé tartoznak. Mégis, a töredezettség érzését erősíti, ahogy egy idő után, mint Pavlov kutyái már várni kezdjük az újabb dalt, amikor az éppen nem szereplő színészek lassan beszivárognak a színpadra. A zenei betéteknél ugyanis valamennyien jelen vannak, azok is, akik a zenélésbe-éneklésbe nem szállnak be, „csak” a színpadi jelenlétükkel. És ha már a zenénél tartunk: ezeknek a betéteknek Herczeg Tamás a középpontja és a lelke, de feltétlenül meg kell említeni Kiss Diána Magdolna remek operaáriáját is.

Ha a recenzensnek van egy kis ideje a cikk megírására, az több szempontból is tanulságos lehet. Egyrészt, mert megtapasztalhatja, hogy vannak előadások, amelyek jobban tetszenek aznap este, mint egy hét múlva, és vannak, amelyeknél éppen fordított a helyzet: minél többet gondolkodik rajtuk az ember, a kezdeti fanyalgás után annál jobbnak, maradandóbbnak tűnnek. Ez az előadás nem sorolható be egyértelműen egyik kategóriába se: utólag erényei is, hibái is jobban látszanak. De érdekes látni azt is, hogy az előadásról eddig megjelent kritikák is nagy szórást mutatnak. A kivonulásos kezdetet szinte mindenki dicséri, abban viszont már nagyon is eltérnek a vélemények, hogy hogyan sikerült egymáshoz passzítani Shakespeare-t és azt a mai állapot- vagy közérzetjelentést, amit az alkotók ehhez hozzátettek. Akik látták, összevetik Koltai M. Gábor tavalyi, temesvári rendezésével, ahhoz képest fogalmazzák meg hiányérzetüket, és van, aki az alternatív színházak mai helyzetének, esélyeinek látleletét is belelátja az előadásba.

Nekem most, egy hét távlatából úgy tűnik, hogy a töredezettség-epizodikusság nagyon is az alkotói elgondolás része, és ebben erősít meg az előadás lezáratlan lezárása is: nevezetesen az, hogy Rosalinda epilógusát Jaques egyszerűen félbeszakítja, miközben a többiek már a tapsrendhez állnak fel. Nincs kerek történet, nincs vígjátéki vég, az egymásra találások sem ígérnek felhőtlen boldogságot. Helyette vergődés van, kísérletek a váltásra, (át)változásra, a másikhoz való közeledésre, hol több, hol kevesebb, de sohasem teljesen megnyugtató eredménnyel.

És ha további érvek kellenének még az előadás mellett, az egyik legfontosabb a HOPPart és a Nézőművészeti Kft. tagjaiból átvitt értelemben is összeállt társulat teljesítménye lehet. Érdekes, hogy az egyikbe sem tartozó Szabó Márta éppen egy idegen bolygóra tévedt, örök kívülállóként toporgó, szívszorító Jucit játszik, egyetlen szó nélkül. Vagy ott van Mucsi Zoltán, hosszú, fekete bőrkabátjában, ahogy elterül az egyik szétesni készülő fotelban, és úgy mondja el a „Színház az egész világ…” kezdetű monológot, hogy az ezerszer hallott sorok hirtelen visszanyerik igazságukat. Persze, igazsága van azoknak a kritikáknak is, amelyek egyik-másik szerep vagy szereplő megoldatlanságait, ellentmondásait említik, de az összteljesítmény meggyőző.

Most meg hirtelen az jutott eszembe, hogyha az epilógust félbeszakítják, az még akár reményteli gesztusnak is értelmezhető. Hogy amíg nincs vége az életnek, a színháznak, a szerelemnek „még mindig történhetik valami”, hogy Szerb Antalt idézzem.

Shakespeare: Ahogy tetszik
A HOPPart és a Nézőművészeti Kft. előadása

Frigyes Herceg/Száműzött herceg, az előbbi bátyja: Katona László
Jaques: Mucsi Zoltán
Rosalinda: Roszik Hella
Orlando: Friedenthal Zoltán
Célia: Szilágyi Kata
Próbakő: Scherer Péter
Tomi: Herczeg Tamás
Phoebe: Kiss Diána Magdolna
Silvius: Barabás Richárd
Olivér: Kovács Krisztián
Juci: Szabó Márta

Dramaturg: Kárpáti Péter, Sediánszky Nóra
Látvány: Vereckei Rita
Rendezőasszisztens: Tóth-Gábor Anna
Hang: Rembeczki János
Fény: Éltető András

Rendező: Koltai M. Gábor

Bemutató: 2011. november 25.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

Fotók: Szabó József, Puskel Zsolt