Pár hónappal ezelőtt örömmel olvastam a hírt, hogy Neil Gaiman Tükör és füst című verses- és novelláskötetét 1999 után 2011-ben újra kiadják magyarul. Az első megjelenésről ugyanis (akkor még) zsenge korom okán lemaradtam, s bár Gaiman regényeit és képregényeit azóta igen megkedveltem, be kell valljam, fentebbi könyvért eleddig nem vívtam antikváriumok szűk polcai közt vérre menő ökölharcot. Azt – tudatlanságom okán – nemtörődöm eleganciával megveszekedett SF-horror rajongókra bíztam. Idén ősszel viszont eljött az én időm. Az Agave Könyvek gondozásában újra megjelent a kötet. Azóta télbe fordult. A könyv többször is elolvastatott. Most pedig az általa jó értelemben kiváltott hideglelészeti, frászkarikász és gótiko-lírai tapasztalataimat összegzendő, értékeltetni is fog.

 

A címben foglalt tükör és füst nemcsak Gaimannél szolgálnak a fantázia segédeszközeiként. Bűbájosok, jövendőmondók, illuzionisták használják őket régtől fogva, hogy általuk mutassanak meg valami láthatatlant, vagy mögéjük rejtsenek valami zavarót. Na, meg az írók. Így tesz maga Gaiman is, ezért aztán a Tükör és füst olvasható a szerző sajátosan személyes, kreatív íráskurzusának, ars poetica-jellegű gyűjteményének is. A kötet bevezetőjében található werk-írások, így és ezért készült-summázatok pedig afféle használati útmutatóként szolgálnak az írói fantázia felfedezéséhez és szolgálatba állításához. „Az írás álomban való repülés” – előlegezi mintegy mottóként a szerző. A történetek pedig – teszi hozzá – maguk is tükrök. A zömmel megrendelésre, s csak olykor-olykor saját szórakoztatás céljából született darabokból válogató kötetben a történetek egytől egyig műfaji és/vagy elbeszéléstechnikai hibridek, egymásra tükröztetett mítoszkonglomerátumok. Ha olvassuk őket, a régről ismert (rém)archetípusok helyett a frásznak és iróniának mégis valami egyedi értelmezése néz ránk vissza belőlük.

Azt is tudnunk kell, hogy a kötetben szereplő írások némelyike nem mestermű. A Tükör és füst Gaiman Sketchbookja inkább. Furcsa, befejezett vázlatokat, kísérleteket, hideglelős határátlépő, alakváltó játékokat tartalmaz. Persze Gaiman világától nem idegen az alakváltás. Míg bér-vérfarkas hősei egy teliholdas éjszakán lihegő gyilkológéppé, novellái nem ritkán pár holdfényes éjszaka alatt képregénnyé, forgatókönyvvé alakulnak. A kötet bevezetőjében és némelyik írásban a szerző is szól erről. Merész húzás úgy tenni, mintha leleplezné műveinek keletkezéstörténetét, Gaiman viszont ennek is mesterien teremti meg az illúzióját. A Tükör és füst így olyasféle krimivé alakul, amelyben az elkövető, bár történeteibe burkolózik, egyáltalán nem ismeretlen számunkra – neve a címlapon díszeleg –, s bár azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a mese sokkal fontosabb a mesélőnél, ahogy történetről történetre haladunk, hősei helyett mégis magát a szerzőt és az ő trükkjeit érezzük egyre közelebb magunkhoz. Gaiman ugyanis nyomokat, morzsákat hagy maga után, tudatosan tartózkodik azok eltakarításától, hogy így is etesse, beetesse egyre éhesebb olvasóját.

 

A Tükör és füst azért igazán ravasz könyv tehát, mert míg gyanútlanul majszoljuk fantázia szülte történeteit, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy rajtuk keresztül is a szerző mítoszát szomjazzuk. Az kezd el érdekelni, hogy valójában ki is az a fazon, aki a belső borítóról, bőrkabátban, tettetett zavarral a szemében ránk néz – én minden elolvasott történet után odalapoztam „hozzá” – ki az a fickó, aki elvarázsol a meséivel, ki az, aki felém fordítja tükrét, aztán magamra hagy eltévedni benne?

 

A kötet a jövő fürkészésével nyit és azzal is zárul. A Jövendőrontás, avagy madárjóslás belsőségekből rondója és a Hó, üveg, alma alvadtvér-sötét Grimm-parafrázisa egyaránt állítja: végzetét az sem kerülheti el, aki látja a jövendőt. A kötet pedig végig azzal a nem túl eredeti kijelentéssel játszik szellemesen, hogy ahogy hősei, úgy történetei sem kerülhetik el a végzetüket. A szerzőt foglalkoztató, maguknak médiumot, formát kereső motívumok, alakok, mítoszok vissza- visszatérnek, érintkeznek. Egybefolyik a versek és novellák elé írt bevezető és az első történet is. Gaiman itt az eredeti sztori elbeszélhetetlenségére, annak a keretekhez igazításával – a két legfontosabb múzsa nála, állítja, a felkérés és a határidő – játszik rá. A bevezetőbe „varázsolt” A nászajándék című – a szerző sugallata szerint – korábban meg nem született novella ugyanis „szemünk láttára” mégis lejegyeztetik, persze az írói kommentár szerint végül mássá írja magát, mint aminek kiötlője eredetileg elgondolta.

 

Gaiman viharos éjszakákra, sátortáborokba, kattogó vonatutak társául való meséi mesterien egyensúlyoznak valóság és (rém)álomvilág között. Épp annyit döccennek bennük a reáliák, hogy finoman súlytalan illúzióvá váljanak. Gaiman hétköznapivá teszi a fantázia szüleményeit, olyan játszóházakba vezet be, ahol megbabonázó clownok írják a játékszabályokat. Nyílt lapokkal játszik, cserébe pedig olyan közönségre számít, akinek az sem baj, ha minden trükkje valóságos. Festmények, szobrok mozdulnak meg történeteiben, egy kekszmajszoló kisnyugdíjas harminc pennyért megvásárolja egy ócskásnál a Szent Grált, valaki tíz floppyért adja el a lelkét egy démonnak, a macska az ördöggel cimborál, a szótlan bábu őrületbe kerget egy egész családot.

 

Gaiman nemcsak karaktereket tapaszt össze, hanem folklór-tradíciókat is egymásra ír. A fehér úton rémregéjében Sweeney Todd és az angol Kékszakáll mítosza keveredik a japán babonák róka-démonjaival. A hangnemek és hagyományok mellett elbeszélői hangokat is kölcsönvesz. Megszólal például Tennyson, Lovecraft, Carver és Bret Easton Ellis stílusában. A kötet ettől izgalmasan eklektikussá válik. A szerző, aki tudatos, de merész szerkesztő is tehát, akár egy cirkuszi előadáson, újabb és újabb kunsztokat mutat be, hogy olvasói más és más illúziók hatása alá kerüljenek. Érzésem szerint viszont – tán mert túlságosan is virtuóz akar lenni – túl hosszúra tervezi az előadást. Bár nincs két ugyanolyan írás a Tükör és füst című kötetben – a biológiai sci-fitől, horror-groteszken át a szoftpornóig sokféle műfaj felvonul –, még csak azt sem mondhatjuk, hogy teljesen kiismernénk a nagy kedvű elbeszélőt, az egyenetlen színvonal miatt viszont mégis elfárad.

 

Ennek ellenére a Tükör és füst mégiscsak markáns, megkerülhetetlen kötet. És nemcsak azért, mert rémesen szórakoztató. Hanem mert utakat, ösvényeket mutat a Gaiman-életműhöz. Füsttel homályosított tükröt tart az olvasó elé, amiben úgy hihetjük, a szerző portréjának kontúrjai rémlenek fel. Ahogy a bűvésztrükkökben, úgy Gaiman kötetében is az a legizgalmasabb, hogy valóságosnak, igaznak hat. „Az igazság, tűnődtem, mi más lenne, mint szárnyaszegett képzelet.” Higgyünk a szövegnek, hogy átéljük a mesét.