Nevezik 9. művészetnek, kívül hordott klott gatyában díszelgő szuperhős csürhének, infantilis irodalomnak. A fesztivál ezeket a téves totemeket igyekezett ledönteni másfél nap alatt, november 18-án és 19-én. Magát a fesztivált egy a szakmai csonton rágódó konferencia előzte meg, ami a képregényt, mint generációk anyatejét, s egyben művészi igényű médiumot járta körül. Megközelítését kellő szögből indították Jankovics Marcell előadásával, aki a beszéd és a vizualitás síkosított egymásba csúszását vázolta fel.

A képregényt érdemes a helyén – mint önállósult öszvérmédiumot – kezelni és felülemelni a hagyományos olvasási stratégiákon, mivel az írott szöveg még egy tömegfogyasztásra szánt comixban is mondhatni, a kispadon üldögél – a narratívateremtés oroszlánrészét a rajzolónak kell megoldania. Az olvasó figyelmét vezérelve, a perspektívák virtuóz variálása a klasszikus értelemben vett olvasással totálisan szembe megy. Komplett oldalnyi leírásokat lehet egy képbe sűríteni, vagy láttatni dolgokat, olyan formanyelvi eszköztárat vonultatva fel, amihez már kevés a grafológia. A legmarkánsabb stílusjegy a mozdulatok pillanatnyi elkapása – a továbbgondolást már az olvasóra bízza. Cselekménye nem a betűkön, az ábrákon zajlik, hanem a képkockák között. Ezeket nevezi Scott Mcloud „csatornák”-nak. Ennek megfelelően egy hihetetlen intenzív és sűrű műfajról beszélünk. Minden egyes szemrevételezésnél újabb és újabb metódust igényel dekódolása. Ez nagyjából annak felel meg, mikor egy regénynek az agyunk teljesen más értelmezői pózból ront neki – csak a comix tintával nyomott platformján ez nem szövegszinten valósul meg. És ez legalább olyan, ha nem magasabb szintű előtudást, interakciót feltételez, mint egy sima próza.

Nagy Attila előadásáról elalvás miatt csúnyán lecsúsztam, de váratlan zárszava képen törölt. Meghallottam a moderátor hölgy kérdését, és a válasz elég zavarba ejtően araszolt a sorok közt, tudniillik: a képregényolvasás atavisztikus, mivel az olvasásfejlesztésnek pusztán egy időleges állomása… de fontos állomása – tette hozzá gyorsan Nagy Attila. A moderátor baljós mosolyba kövült arca jelezte, ez nem volt benne a pakliban – ők és mi sem készültünk fel ilyen hátba szúrásra egy képregényeket vizsgáló/csodáló/futtató fesztiválon. Hozzá tenném, Nagy Attila nem is igazán illik bele abba a nemzedékbe, amit Pókember-generációnak hívunk idehaza. Maksa Gyula nézőpontja ehhez képest a tábla túloldalán rakott tábortüzet. A képregénynek transzmedialitása ellenére megvannak a saját, semmivel össze nem téveszthető formanyelvi megoldásai, melyek önjogán teszik életképessé. A műveltség modern mércéje – tehát több holmi időleges állomásnál.

A terület globális honi lekicsinylése szerencsétlenül magyarított nevéből, a „kép-regény”-ből fakad. A Kádár-korszak reflexszerű hőkölése a nyugati kultúrától eredményezte azt, hogy itthon képregény szigorúan irodalmi mű adaptációja lehet (Zórád Ernőre azért teljes tisztelettel emlékeztünk egy előadás erejéig), és ebből mára kialakult az a zsigeri fenntartás, ami egy kommersz szuperhős sztoritól is a szépirodalmi emelkedettséget várja el. Jól pofára is esnek az ilyenek. Persze lehet, de fölösleges ilyen kontextusban beszélni róla – sokkal hasonszőrűbb a vizuális művészetekkel. Persze, vannak olyan minimalista alkotások, ahol csak egy adott állóképet kapunk (k. kabai lóránt: Kocka és a haverok) – vagy teszem azt az egész panel pokoli sötét, rajta csak szövegbuborékok jelentkeznek –, de alapvetően nem az irodalmi vénáját kellene tapogatni a műfajnak. A következő előadó, Pilcz Roland író-rajzoló erős kontrasztot jelentett Nagy után. Sőt, kb. mindenki a médium kulturális legalizálásáért szállt síkra, jó látni, hogy felsőbb körök is próbálják minél tágabb tüdővel lélegeztetni

Másnap még tettek remegő kezű kísérleteket, hogy lerántsák a leplet az irodalmi vonatkozásról, de sajnos Lakatos István és Oravecz Gergely nyilvános vitája nagyon lecsúszott az ideális ívről. Képtelenek voltak túllépni az irodalmiság meghatározásának problémakörén, Oravecz kismilliószor leszögezte, hogy számára a szépirodalom a komolyságot jelenti, míg Lakatos ezt a végletekig unva a Neil Gaiman-, Stephen King-féle zsánerégtájak felé nyitná a határt, mondván, az is belefér. Szó sem esett a képregényes elbeszélésmód sajátosságairól, azt egyértelműen textuális tulajdonságainál próbálták becserkészni. És rosszul. Az egész beszélgetés olyannak hatott, mintha a folyosóról két random vitázó geek-et lökdöstek volna be 30-40 ember elé. Alan Moore (Watchmen) neve egyetlen egyszer hangzott el, túl sok volt a mainstream. Elhibázott dolog a kommersz comixot magasművészeti értékkel felruházni, holott csak egy olajozottan futó iparág. A „kép-regény” etimológiáján ők se jutottak túl, szellemi hörcsögfuttatóban tepertek mindketten. Art Spiegelman, Frank Miller még csak támpontként sem volt jelen. Aztán, hála a teremtőnek, beszabadult Bayer Antal és egy huszárvágással megakasztotta a két srácot. „Mit neveznétek ti irodalomnak?” A válasz az, hogy „(…)”. Ezzel vége is volt.

Maradjunk inkább a közvetlen ókori hatásoknál. Pusztai Dániel az X-Men mitológiai párhuzamait boncolgatta. Ne lepődjünk meg ezen – nincs új a nap alatt –, ráadásul van abban valami elgondolkodtató, hogy bármely szórakoztató terméket művészileg plasztikus kontextusba helyezve, rögtön legitimebbnek érzünk. A tizenévesektől ne várjuk, hogy átnyálazzák a Homérosz-összest és az antik művek sorát. Így legalább a gyerek is kap némi kultúrát, igaz modernizálva. De ha ez nem felhívás egy kulturális keringőre, nem tudom, mi az.

Váradi Gábor és Szabó Gergő a hatvanas évekbeli underground kiadványokat emelte piedesztálra. Vonatkoztassunk el az infantilis, indirekt népbutító faktortól, mert az underground valami olyan többrétegű, a felnőtt emésztésre számot tartó dolog, ami mer annyira blaszfém lenni, hogy lazán benyúl Ádám és Éva fügelevele alá. Robert Crumb az LSD hajtotta képi megjelenítésével rákényszerült a Comics Code Autorithy rendszere miatt, hogy magára rántsa a csatornafedelet és mocskos művészetet csináljon a képregényből. Mindezt torz humorral, nyíltan feszegetve szociológiai, teológiai kérdéseket (mint a teremtéstörténet vagy a női egyenjogúság). Napjainkban pedig Kafka műveit és életét dolgozza fel.

Ekkor rájöttem, hogy a fesztiválon a képregény irodalmi kikristályosítása csupán gesztusértékű. Jelzés, hogy itt vidéken is erős jelenléte van. Pierre Sery francia képregény kiadó legnagyobb természetességgel közölte, hogy Franciaországban a képregény az egyetemi, kollégiumi könyvtárak szerves részét képezi, az olvasáskultúra attribútuma. Ez annyiban jó hír talán, hogy itt Szegeden is évről évre többen jönnek, az országos igehirdetésre, ez azonban kevés. Váradi Gábor (SZTE-n előadó, A kivételös X-Embörök egyik alkotója) szerint az ilyen happeningek elsősorban a fiatal íróknak/rajzolóknak egy viszonylagos ismertséget adó fóruma, de akármennyire jelent a Somogyi Könyvtár kulturális keretet, rétegdolog marad. Pontosan ezért tendálnak a kezdő alkotók az online megjelenés felé.

Kertész Sándor vitaindító előadása pedzegette a műfaj jövőjét, az online terjedésnek talán lesz majd egy népmozgató hatása. Az mindenesetre tény, hogy most kezd felnőni itthon a Pókember-generáció (80-as, 90-es évek), akik talán képesek lesznek a képregényt lassú gleccsermozgással a megfelelő helyre tolni úgy, hogy az ne essen kívül a magaskultúra körvonalán sem.

3. Szegedi Képregényfesztivál és konferencia, Somogyi Könyvtár, Szeged, 2011. november 18-19.

A képek forrása: Szegedma.hu