Rádiójátékot hallgatni jó. Különösen a tél közeledtével, amikor – katarzisfüggőség ide vagy oda – a legígéretesebb előadásoknak is komoly vetélytársa lesz a főzéssel vagy filmnézéssel tarkított otthonmaradás. Ilyenkor kicsit sem szégyenteli kompromisszum megkeresni a régi, a Youtube-mp3-netrádió tengely által konyhába száműzött rádiókészüléket, és addig tekergetni rajta az állomáskeresőt, amíg meg nem találjuk a Kossuthot. A Kossuth könnyen megtalálható, nemcsak mert a skála legvégére kell tekerni, hanem mert pár másodperces hallgatásból ki lehet szúrni, dizájnváltás ide, ráncfelvarrás oda, a Kossuthnak patinája, atmoszférája van. Kossuthot hallgatni maga a konzervatív forradalom. Kossuthot online hallgatni pedig maga az anakronizmus, az olyan, mint susogós melegítőhöz a cilinder és sétápálca.

Vasárnap este a Kossuth – közszolgálati médiumtól szokatlan vagánysággal – egy politikailag és semmilyen egyéb szempontból sem korrekt XVII. századi fenegyerek-drámaíró, Thomas Middleton szatirikus tragikomédiáját tűzte műsorára. Angolszász nyelvterületen a reneszánsz szerző újra reneszánszát éli: az elmúlt években gyűjteményes kritikai kiadásával párhuzamosan a drámáiból rendezett előadások is megszaporodtak. A kritikai közvélemény kirángatta kortársa, Shakespeare árnyékából, és felfedezte benne a cinikus, közéleti reflexiókkal teli, provokatív nehézfiút, korának Martin Scorseséjét, aki szemtelenül aktuális volt az 1600-as évek Globe Színházában, és – teszem hozzá – az a 2010-es évek Kossuth Rádióján is.

“Mikor az ember Middletont olvas, az az érzése támad, hogy ez a szerző a mi világunkról ír, a mi erkölcsi probláminkról és mindarról, ami a személyiségünket formálja, alakítja. Kinyúl a régmúlt időkből és jól gyomorszájon vág.” – nyilatkozta a Time magazinnak Gary Taylor, aki amellett, hogy a gyűjteményes Middleton-kiadás társszerzője, a Floridai Állami Egyetemen tart Shakespeare-szemináriumokat. A darab társszerzője pedig William Rowley, akivel Middleton több művet is írt, s akinek mellesleg Átváltozások című színdarabját Magyarországon is többször színre vitték.

Az angol The old law című darab jól sikerült magyar fordításban ment: A kor törvénye. A magyar cím érvényes olvasattal bír – egy baljósan antiutopikus történeten keresztül mond ítéletet az emberiségről. A dráma egy fiktív királyságban, Epirusban játszódik, ahol a herceg új törvényt hoz: minden nyolcvanadik életévét betöltött férfit, és hatvan fölötti nőt ki kell végezni, hiszen azok már nem hasznosak a társadalom számára: dolgozni, szaporodni képtelenek, csak elveszik a lehetőségeket a fiatalok elől, ezért meg kell tőlük szabadulni.

Az elöregedett, termelésre és reprodukcióra képtelenné vált korosztály szisztematikus megsemmisítéséről rendelkező törvény olyan huszadik századi áthallásokkal bír, hogy az egy modern abszurd drámában is megállná a helyét. De az aktualitás nem áll meg itt. Hiszen jelenleg, amikor a nyugati társadalom nagy része épp az egészségügy, a nyugdíjrendszer és egyéb szociális intézmények fenntarthatóságát vizslatja, és azok újragondolását sürgeti, egyáltalán nem ártatlan szórakozás Middleton szatirikus tragikomédiáját műsorra tűzni.

A dráma cselekménye nem annyira feszes, fókuszált, inkább egy hangulatot, egy életérzést fest meg: a törvény kihirdetése után a szereplők reflexből elkezdenek a zavarosban halászni. A cinikus ifjú, Simonides a kezét dörzsöli, hogy apja kivégzése után végre az örökségéhez juthat. A férjek öregedő feleségüket szeretnék lecserélni, fiatal arák idősebb férjüktől akarnak megszabadulni, hogy özvegyi örökségüket ifjabb szeretőkkel oszthassák meg. Elbocsátott szolgák a korrupt jegyzőtől csalják ki az 59 éves özvegyasszonyok listáját, hogy érdekházasságokkal jussanak gyors haszonhoz.

Az öreg Lysander, aki eddig jámbor, vallásos életet élt, miután fiatal felesége az ő halálára készülve máris udvarlókat fogad, dacreakcióként vívó és táncórákat vesz, ősz haját és szakállát sötétre festi. Virágzik az okirathamisítás, hiszen ha unjuk öregecske feleségünket, elég az anyakönyvét 1-2 évvel visszadátumoztatni, s már cserélhetjük is fiatalra.

A zűrzavar közepette az egyetlen ember, aki a morál nevében szembeszegül a zsarnoki hatalommal, az ifjú Cleanthes, aki egy áltemetést követően az erdőben bújtatja apját. A sikeres csel fölött örvendezve, groteszk módon a hatalom képviselői egyedül őt dorgálják meg, hiszen azt hiszik, az örökségének örül oly nagyon. A tettek és következményeik között tehát minden ok-okozati viszony felbomlott, a rend mint olyan megszűnt létezni. A világból egy csapásra dzsungel lett, ahol mindenki túlélésre játszik. S ahogy az efféle kontraszelekciók hozni szokták, a leggerinctelenebb, leggátlástalanabb alakokból termelődik ki a diktatúra elitje: a piperkőc udvaroncok a bírói pozícióig viszik, s a végkifejletnél már alig várják, hogy halálra ítéljék a soron következőket, és mehessenek ebédelni. Mikor is Cleanthes dacos, tüzes beszéde nyomán a herceg esze hirtelen megjön: a bírák és a vádlottak egy pillanat alatt helyet cserélnek. S hamarosan új, az adott helyzetben igazságosnak ható törvények születnek.

A zárlat mégsem lesz megnyugtató: a nagy igazságtétel ugyanis éppoly hirtelen jött szeszély és alattvalóival macska-egér játékot űző önkény döntése, mint a konfliktust kiváltó törvény. És láttuk már, a szereplők többsége hogyan forgolódott, kapargatta gesztenyéjét az előző törvények nyomán, túl optimista illúzióink tehát nem lehetnek. Nincs katarzis. Nincs megtisztulás, se megnyugvás. Csak kiszolgáltatott tömegek, ingatag uralkodók, számító, semmit és senkit sem tisztelő kiskirályok hada. Az előadás nyomán is egyetérthetünk tehát Taylor summázatával: “Middleton egy olyan világról ír, amit mind ismerünk, és ami a pénz, a politika és a szex körül forog. Drámáit olvasva úgy érezzük, mintha azok tegnap születtek volna”. Szabó T. Anna fordítása nem erőszakolta ezt az aktualitást, valamelyest megőrizte annak reneszánsz mívességét, ugyanakkor a szabadszájú káromkodásokkal sem finomkodott. Bár a médium sajátosságának is betudható, az én fülemnek sok volt a túlintonált, karikírozó, mindent túlhangsúlyozó színészi játék, de vaskos humora és szemérmetlenül aktuális áthallásai kiemelik a hasonszőrű programok közül A kor törvényét.

A dráma eredeti szövege online

Thomas Middleton és William Rowley: A kor törvénye – vagy ahogy akarjátok
Hangjáték

Fordította: Szabó T Anna

Simonides: Friedenthal Zoltán
Creon: Dengyel Iván
Antigona: Takács Kati
Cleanthes: Chován Gábor
Leonides: Bodrogi Gyula
Hippolita: Tóth Ildikó
Lysander: Sinkó László
Eugenia: Szilágyi Csenge
Evander: Bede Fazekas Szabolcs
Első udvaronc: Polgár Csaba
Második udvaronc: Ódor Kristóf
Gnotho: Hollósi Frigyes
Agatha: Molnár Erika
Ügyvéd: Fillár István
Szabó: Mihályfi Balázs
Intéző: Széles László
Szakács: Egyed Attila
Futár: Mikola Gergő
Szirén: Kulcsár Viktória
Cratilus: Kálmán János

Zenéjét szerezte: Lázár Zsigmond
Közreműködött: Farkas Rózsa cimbalmon, Gyulai Csaba ütőhangszereken, Mazura János tubán és Salamon Bea hegedűn
Zenei munkatárs: Bánkövi Gyula
Hangmérnök: Liszkai Károly
Dramaturg: Cseicsner Otília

Rendezte: Novák Eszter

2011. november 27.
Mr1 Kossuth Rádió