Hosszasan sorolhatnánk akár csak az itthon bemutatott Woyzeck-előadásokat, vendégjátékokat. Épp október elején a Trafóban láthattunk egy dél-afrikai báb-verziót, ami már 1982 óta járja a világot. Ebből kiindulva sejthető, hogy nemcsak a kritikus nézőnek van nehéz dolga gondolatokat, értékeket, esetleg elvárásokat megfogalmazni egy adott újabb bemutatóval kapcsolatban, hanem az alkotóknak is. A Katona bemutatóján megannyi kérdés-, élmény-, gondolattöredék rögzül a retina mögötti fehér papíron. Az ilyen sűrűn játszott darab esetén is jogosan merül fel a kérdés, hogy miért is választotta ki a Katona éppen ezt a művet. Azonban mint maga a büchneri vázlathalmaz: a kérdés nyitott marad.

Adott egy darab, egy sosem befejezett, mert talán be nem fejezhető mű a 24 évesen elhunyt zseni, Georg Büchner tollából. Egy töredék a maga teljes nyitottságában, amely a lehető legszokványosabb szerelmi sztori. Újsághír alapján feldolgozott dokumentumszínház. Sci-fi, negatív utópia a tudomány feltartóztathatatlan fejlődéséről. Rémdráma, véres véggel. Sötét tónusú ballada. Filozófia, a bulváron túl. A tömegek, lecsúszottak apológiája. Apokaliptikus vízió, a mindenkori ember, minden kor emberének tükre.

Adott egy korunk zsenije, egy zenei mutatványos, aki érti a cirkusz, a vurstli, a vándorok nyelvét és csapongó nosztalgiát költ minden dalába. Tom Waits-et állítólag egy rántotta felett ragadta meg a történet, s írt rögtön néhány songot, majd lett színpadi bemutató is, Robert Wilson rendezésében. Ennek immár tizenegy éve. Waits mind a darab zenei szövetében, mind „lyrics” címen azt teszi, amit szokott, ami nyilván egy Grammyvel is kitüntetett alkotótól nem lehet rossz. Viszont mégis felmerül bennünk a kérdés, hogy és mi újság a történettel? Egy rántotta felett gondolkodott el rajta? Ennyi volna ez az agyonjátszott, operában és filmen is továbbélő Woyzeck?

Adott egy rendező, aki ha csak a közelmúltat nézzük, ezzel a torz zenei világgal kétszer is meggyőzte a honi közönséget. Az egyszeri Tom Waits-Wilson Bűvös vadásza a Nemzetiben vagy a Tiger Lillies zenéjével színpadra álmodott Jógyerekek képeskönyve az Örkényben magukért beszélnek. Valamint adottak a társulat tagjai, kiváló színészek, adottságaik legjavát nyújtó játékkal, akiknek a mozgását a fizikai színház egyik hazai legje, Horváth Csaba koreografálta. A Katona révén pedig adott a lehetőség, a közönség.

Ami pedig a végeredményt illeti, olyan, mintha a zene kevés lenne. Mintha Waits ismert melódiáit, balladáit költötte volna át az emberről, istentelen korról, szerelemről, zöld rétről; persze gyönyörű a való életben is férj-feleség Kersztes-Jordán duett, csak mégis kevésnek hat. Olyan, mintha mindenkiről kapnánk egy pillanatfelvételt, amit varázslatként, spektákulumként csak rövid ideig mutatnak meg nekünk. Hogy mondjuk, milyen cinikus és megszállott ez a tudós abban az időben, amikor a tudós már a hatalom őrült birtokosa kezd lenni. Hogy milyen a kapitány, aki a parancsosztáson kívül csak a saját kényelméhez van szokva, s az emberi életek fölötti hatalom másik képviselője. Fekete Ernőnek és Bezerédi Zoltánnak szöveges megformálásból is több jutott a többi szereplőnél, de nem több a pillanatképnél.

A hiú tamburmajort karikírozó Nagy Ervin, az irigy szomszédnőt vagy vénülő madame-ot megjelenítő Kiss Eszter, a folyton csetlő-botló falubolondja Elek Ferenc megformálásában vagy a szinte már csak egy-egy képet színesítő barátként megjelenő Kovács Lehel is egy-egy fotó az albumban.

Az ólomnehéz reménytelenség kulisszái közt statiszták ők Marie és Woyzeck története, „sztorija” számára, melyben ők ketten így látszólag több játékteret kapnak. Olyan, mintha mindennek ellenére viszont az eléghez kevés instrukció járt volna Keresztes Tamásnak és Jordán Adélnak. Utóbbi Marie-ja csúszkál a jó és a rossz, a tudatos és az ösztönös között, teszi ezt nemcsak szerepe szerint, hanem olykor úgy tűnik, szerepében is.

Olyan, mintha Woyzeck nem lenne jelen a Katona József Színház előadásában. Csak néhány mondata, gesztusa, a színész jóvoltából. Keresztes Tamás előbb a plakátról, majd a színpadról a „szép, szilárd, szürke ég” távolába meredő tekintete, folyton megfeszülő teste, lassítani alig tudó masírozása, végképp elállatiasodott végzete a lenyíló díszlet tükrében nem szólal meg. Miközben Keresztes gyönyörűen intonál, és szívszorító tud lenni még akkor is, ha szenvedésének bemutatása nem nélkülözi a szatírát. Abszurd látvány, ahogy a pojáca tamburmajor feltörli vele a padlót, sőt abszurd hallani a katonai menetelés ütemét, amint a bidén erőlködik. Valamiért mégis kevés, kevés az ereje ahhoz, hogy kezdeni tudjunk vele valamit az alakítás elismerésén túl.

A többi csak a mellékszereplők, -ötletek, -színek, -hangok fényesen hulló, pergő ezüstcsíkjai, melyek végül belepik a színpad sivárnak tűnő, rideg padlóját: a valóságot. Elvégre már az elején elhangzik az olykor marionettmozgású szereplők egy dalában: „God is away on business.” Lehet, hogy ez a baj? Vissza kéne hívni a Teremtőt?

Georg Büchner: Woyzeck

Woyzeck: Keresztes Tamás
Marie: Jordán Adél
Kapitány: Bezerédi Zoltán
Doktor: Fekete Ernő
Ezreddobos: Nagy Ervin
Andres: Kovács Lehel
Bolond: Elek Ferenc
Asszony: Kiss Eszter

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szakács Györgyi
Zenei vezető: Philipp György
Dramaturg: Radnai Annamária
Asszisztens: Tiwald György

Zene: Tom Waits

Rendezte: Ascher Tamás

Bemutató: 2011. november 4.
Katona József Színház