Lakatos István Dobozvárosa (Magvető), könyv és rajzkiállítás, bemutató – megnyitó a Három Hét Galériában, 2011. november 23., este 7-kor.



– Mi tartott ennyi ideig?

Egy öregember állt az ajtóban. Fakó, kordbársony zakót viselt, de úgy tűnt, mintha kényelmetlenül érezné magát benne. Zsíros haját hátranyalta, dohánytól sárgálló bajuszára pomádét kenhetett. Egy öregember állt az ajtóban, kiült szövetkabátot viselt, de úgy tűnt, mintha kényelmetlenül érezné magát benne. Zsíros haját sapka alá rejtette, bajusza nem volt, téblábolt egy kicsit a képek között, és leült a sarokban egy székre. Először pdf-ben olvastam, most meg itt látom a legelső mondatokat, kihűl a kezem, körülnézek, nem, nincsenek nyúlós-nyálkás falak, és a bajusz se stimmel.

Az egyik fiamnak van egy sakktanára, a János bácsi. Van fehér haja, fehér szakálla-bajusza, és kackiás fehér szemöldöke, könnyen beazonosítható. Nadrágját a hóna alatt hordja, olyan, mint egy jóságos gombóc. Ülök a galériában az átellenes sarokban a bajusztalan öregemberhez képest, átló, az van a legtávolabb, kezembe veszem a papír Dobozvárost, miközben barackot rágok önfeledten. Azt a fajta barack-sütit, ami minden jófajta vidéki lagzi alapkelléke. Rózsaszín és sárga ételfesték, krém, párizsi, mint a lúdlábban, a tészta szükségszerűen száraz egy kicsit. Rágok és nézek nagyot: az 1. oldalon – visszaszámoltam az 5.-től –, szóval az első oldalon János bácsi ül egy sámlin, és egy kecskével sakkozik. Thrillereken, amikor hirtelen olyan emberek bukkannak fel, akik kizárt, hogy ott legyenek, közben szól a basszus, hevesen enni kezdek, kukorica, miegymás, most a barack, és már nem csak hűvös, hanem izzad is a tenyerem – szövegember a széken, képember a suliban. Ráadásul a harmadikon meg olyan másik-fiam-szerű kölök olvas ágyban képregényt (az enyém Lencsilányt), mellette egy szőrös kerek állat (az enyém mellett Angry Birds figura), nem hagyom magam, tényleg inkább mosolygok, és keresek valami megfoghatót. Lakatos Pisti csíkos kardigánján a levelestészta-morzsák, meg a szakállában is.

Péczely Dóra ...nem, ne legyen már megint az est háziasszonya, pedig az, …nem, Magvető-főszerkesztő se, pedig az, Péczely Dóra Dobozváros-fan mond néhány szót a könyvről, ez egy igazi meseregény, a kiállításról, olyan mozis, a laudátorokról, akik párban tudnak gondolkodni. Földes Györgyi házastársa Baranyai András (plusz gyerekkönyvhöz illően van gyerekük is), egy irodalomtörténész és egy grafikus, bemutatnak és megnyitnak, így, ebben a sorrendben.

Györgyi filmet lát a szövegben, Frank Miller-Rodriguez-Tarantino-féle Sin City és Jeunet mozijára emlékeztető képeket, plasztikusan megjelenítve a nyelvi narrációban. Képregény-helyszíneken groteszk, manószerű lények, szürreáliák, és irdatlan mennyiségű kosz, kosz, kosz. Persze mindez mesében, meseként mai gyerekekről és szüleikről (=életproblémák) realisztikusan, metaforizáltan, karikírozva (urbanizáció, globalizáció, környezetszennyezés) egy eleven-kíváncsi kisfiú, Zalán történetében. Küzdelem a Dobozváros ellen klasszikus mesei segítőkkel (vízimanók, törpék), más mesebeli lényekkel (sárkányok sellők, tündérek), megjelenik a mítosz, és annak kifordítása, sőt lebontása is. Mindenféle matematikai hasonlat helyett a regény tereit egyszerű példával írja le: ha belebújunk egy elmosogatandó fazékba, megtalálhatjuk az Elveszett játékok szobáját és más titkos helyiségeket.

András szerint a képek befogadása egyértelmű, egyszerű, beszélni azonban baromi bonyolult róluk. Először főleg a német némafilmek fehér arcú szereplőit juttatták eszébe, mélységei Dr. Caligari belső tájait, a gótikus alakok Verne Utazás a holdra kulisszái között mozognak. Lakatos gépeket rajzol organikus vonalvezetéssel, és előhúzza a kalapból, nem a reklámbeli retro burgonyaszirmot, hanem a 30+ generáció gyerekkorának tárgyait: Moncsicsi, pedálos Moszkvics, holdjáró, lemezautó lenyomható fejű emberrel. Hozzá a maró kelet-európai fíling: fémbörgre, sparhelt, légypapír, hogy aztán mindezek szervesen illeszkedjenek a mesés világba. Kérdőjel van a végén a papírjában, mégis kijelentőre sikerül a mondat: a szocialista popkulturális ikonokhoz nyúlunk, mert nem érezzük komfortosan magunkat. Lewis Caroll képein a gyerekjátékok, babák, itt pedig ezek a dolgok lesznek a visszavágyódásért. Pár idézet a szerzőtől interjúkból, az irodalom felől közelít a képregény felé, a vidámság mulandó, az embert a rossz benyomások építik, és pár méltató szó, karakteres képi világ, koherens, egységes stílus – ezennel megnyílik a kiállítás.

Papundeklicsodák a falakon, dobozbújócska: látom a lábadat, fekete filc komment, Lencsihaj, buborékok: Ki halt meg? Kossuth Lajos!, Zalánsunyás és a kedvenc sínkanyarom.