Úgymint: hit és alázat. Sőt: megható és tiszteletre méltó. Bármennyire próbálok távolságtartó maradni (majd azért igyekszem!), első körben mindenképpen csak ilyen nagyszabású szavakkal tudom megközelíteni az estét. Ritkaság olyan előadást látni a magyar táncszínpadokon, amely nem az előadókról vagy a koreográfus személyiségéről szól, hanem tisztán a táncról. S bár itt nyilvánvalóan nem kortárs darabokról van szó, e koreográfiákat jellemző absztrakció valahogy ma sem népszerű nálunk. Általában tombol a művészet és a személyiség kultusza. De minimum mélységes lélektani drámák elevenülnek meg. Hogy mindez elmaradt a Budapest Tánciskola estjén, az nyilván köszönhető a rekonstruált darabok stílusának is. Három, klasszikus modernnek nevezhető amerikai koreográfus darabjai „lettek leporolva".

Az „ősanya” Martha Grahamtől két mű szerepelt a műsorban. A Steps in the Street egy kereken hetven éves darab egyik tétele. A minden értelemben minimalista koreográfia csupasz térben, sima, fekete ruhás táncosnők által előadott kompozíció. Rettenetesen fegyelmezett forma, gyakran szögletes, a visszafojtott indulattól nagyfeszültségű, pontos mozdulatok, hatalmas koncentrációt igénylő közös munka. Mind a tizenkét táncos tökéletesen alá tudta rendelni magát a formának, a feltételezhető koreográfusi szándéknak, s ezzel képes volt feledtetni a darab idejétmúltnak érezhető ideologikusságát. Ez pedig a rekonstruáló/betanító László Mónika precíz munkájának eredménye.

A Lamentation szintén Graham-koreográfia, Lőrinc Katalin volt a felújító és az előadó is. A technikáról való tökéletes tudásának megmutatkozását beárnyalta a darabban „főszerepet” játszó ruha anyagával való küzdelem. De így is tudott illúziókeltő lenni.

Számomra José Limón két koreográfiája mutatkozott a leginkább csikorgónak, illetve a mai táncszínpadokon a legnaívabbnak. Főként a nagyobb szabású There is a Time, amely egyenesen a bibliai Próféták Könyvéből merít, s itt az univerzális üzenet kissé didaktikussá tette a táncot. Valamint itt mutatkozott meg a leginkább az Iskola táncosai közti különbség. Durva általánosításnak tűnhet, ám mégis leírom egyértelmű benyomásomat: a fiúk technikai felkészültsége és színpadi magabiztossága sokszor alatta maradt a lányok teljesítményének. A másik Limón-darab, a Choreographic Offering Bach Musikalisches Opfer-jére tökéletes leképezése volt a zene geometrikusságának és tisztaságának. S ennek megvalósulásában valószínűleg nagy szerepet játszott Fekete Hedvig, a „rekonstruáló”.

A harmadik koreográfus Alvin Ailey darabja a Revelations spirituálékra és gospelekre készült, kellőképp dinamikus és szenvedélyes. S ez az érzelmi töltet felül tudja írni a néhol gyakorlatok sorának tűnő kompozíciókat. A táncosok itt is úgy tudtak jó értelemben személytelenek maradni, hogy közben mégis volt arcuk, tekintetük. Azt a hiú reményt keltették e sorok írójában, hogy hátha megjelent ezzel egy újabb felfogás a modern magyar táncszínpadon, amelyben a tánc legalább annyira fontos, mint az előadó.

Közreműködők:
Betanító –Próbavezetők:
Blaskó Borbála – There is a Time
Fekete Hedvig – A Choerographic Offering
László Mónika – Steps in the Street, Revelations duett
Lőrinc Katalin – Revelations

Kulcsár Anna – ruhák
Másik Attila Ferenc – hang
Mizsei Attila – zenei vezető
Pete Orsolya – fénytechnika