A retro felé félúton / Gary McKendry: Válogatott gyilkosok / PRAE.HU

Sajnos 2011-re ezt a régi vágású vonalat irányozta elő Woody Harrelson-hasonmásunknak a PR-menedzsere, előbb Charles Bronson 1972-es szerepét reprodukálta A mestergyilkosban, most pedig A feláldozhatók farvizén evező Válogatott gyilkosokkal igyekszik némi változatosságot hozni az ouvre-be. Nem olyan félig ironikus, félig vérkomoly retro-mozival van dolgunk persze, mint Stallone sztárparádéja esetében, de a Válogatott gyilkosokban mégiscsak 1980-at írunk, mobil vagy internet a láthatáron sincs, a tömegpusztító fegyverek is hallgatnak még, a főszerep így a jó öreg face-to-face küzdelemé. És hát újra itt égeti magát De Niro a sokadik megélhetési szerepében, Clive Owen pedig idióta brit bajszot is növesztett a múltidézéshez. Sőt, biztos, ami biztos, még valami hidegháborús akció-sci-fiből leselejtezett üvegszemet is szervált magának, plusz egy kis pszichotikus agresszióval is megverték szerepét, csak hogy kellően old school és nagyon brit legyen a felállás.
killer2

Danny (Jason Statham) ex-speciális ügynök, manapság zsoldos, és mint minden jószívű gonoszfiú, ő is ki akar szállni a bizniszből, miután majdnem lelő egy ártatlan kisgyereket. Csakhogy egy évvel később mentora, Hunter (Robert De Niro) fogságba esik, miután ki akart hátrálni egy 6 millió dolláros megbízatásból, így Danny-nek kell elvállalnia helyette a küldetést. Az ománi olajsejk akar bosszút állni fiai haláláért, amiért a brit titkosügynökség, a SAS felelős. A SAS-tagok pedig – mint bajszos Spike (Clive Owen) –, reggelire eszik meg az amerikai tengerészgyalogságot. A sejk se kispályás, azt kéri, hogy Danny három SAS-ügynököt öljön meg hazai pályán, Londonban, vegye fel videokamerára beismerő vallomásaikat, és még álcázza is balesetnek a gyilkosságokat. A feladat tehát kellőképpen lehetetlen, de Danny segítségére van két sidekickje, a laza nőcsábász Davies (Dominic Purcell, aki a film egyetlen értékelhető színészi teljesítményét hozza) és Meier (Aden Young), az agytröszt.
killer8

A Válogatott gyilkosoknak két olyan hibája van, amit nem lehet megbocsájtani egy akciófilmnek. Mert a logikai bakik, az elnagyolt karakterek, a levegőben lógó szerelmi szál – mind-mind olyan járulékos veszteség, ami feláldozható az autósüldözések, a kimunkált verekedés-koreográfia vagy a kötelező látványosságok oltárán. Az viszont már végzetes hátulütő, hogy a film pont azt nem teljesíti, amit ígér. A Válogatott gyilkosok túl jól kezd, és nagyon rosszul ér finisbe. Az időutazással felérő felütés után nem csapja le magaslabdáit, és ha nem keserítené el eléggé Statham rajongóit azzal, hogy a beígért, extrém akciójelenetek helyett klisé-bunyókat adagol, akkor a három hamis befejezéssel végleg kilöki a nézőt univerzumából.
killer6

De Nirót már rögtön a felütés után kispadra küldi, a kissé esetlen, kiöregedett fejvadász karakterét se a film, se a színész nem tudja igazán kijátszani. Sebaj, a filmet úgyis az antagonistája teszi, Owen legalább próbálkozik, megszállottsága igazán üdítő Statham és De Niro fapofája mellett – csak az az idióta bajusz és 1 eurós boltból szerzett üvegszem ne lenne… Miután a nagyöreget félreállították, hőseink pedig nem izzadják félholtra magukat, a scripten a sor, hogy nagyot durranjon. A szubverzív alapállás – a megkárosított arabok vérbosszúját követjük, amit egy amerikai ex-katona hajt végre – végül csupán a korrupt és titkos gazdasági társaságok válságfilmes tematikájában merül ki, de ennek is csak a felszínét kapargatja meg. Ráadásul Matt Sherring (McKendry mellett ő felelős a scriptért) valamiért úgy gondolta, hogy nem kell a saját maga által felállított szabályok szerint játszani. Danny-ék ugyanolyan érdektelenek a küldetés precíz kivitelezésével, mint a film sikerével szemben, a videózás még a pusztában, a 40-es mínuszban sem probléma – ha nem megy, különben is meghamisítják –, baleset pedig csak annyi van ebben a filmben, hogy a script supervisor se szúrta ki ezeket az elkeserítő hiányosságokat.
killer4

Így a Válogatott gyilkosok elpuskázott lehetőségek sorozata lesz – a 80-as évek miliőjét is annyiban idézi fel csupán, hogy a helyi kocsma punkjai egyszer felcseszik a focihuligánokat is lealázó SAS-ügynök agyát. Retróhoz pedig kevés az, hogy a film a 80-as évek kliséraktárából lopja a kötelező fordulatokat. Az akciókoreográfiákba nem jutott annyi kreativitás, hogy az a székébe passzírozza nézőit (a székhez kötözött Danny szabadulása azért több mint emlékezetes marad). Statham karaktere pedig még akkor is langymeleg ebben a közegben, ha több tucat fejet ver be: arra a kérdésre, hogy mit keres egy gyilkolni nem akaró gyilkos a szupergyilkosok játszmájában, talán maga Sherring sem tudja a választ.

Ez a hibrid – kortárs akcióhős a ’80-as évek akcióuniverzumában – csak nem akar működni, így aki a szokásosnál kicsit izgalmasabb Statham-filmet szeretne, az bekkelje ki az eltolt Safe-premierig, aki pedig régimódi akcióélvezetre vágyik, annak érdemes kivárnia a jövőre érkező A feláldozhatók második részét. Az a tesztoszteron-túladagolásban szenvedő közeg legalább Stathamre is jó hatással van.