Alföld, 2011/11.

Egyrészt hülye az ember, ha képes újra meg újra rácsodálkozni, hogy Bertók László milyen jó költő, elvégre az elégségesnél már jóval több bizonyítékot is kapott erre az évek során, mégis, újra meg újra lenyűgöző, milyen apróságokból, milyen egyszerű nyelvi, azaz inkább fogalmi finomságokból képes jelentős érvényű közléseket emelni: "Ahogy jössz, mert el akarsz menni, / s megakad a percben a semmi, / ahogy ott vagy, de nem találod, / s világgá lesz a dobogásod." (Ahogy közötte, mint az álom). (A "ne csokorgasson senki" sorért külön főhajtással adózunk.)

Tartozom egy vallomással, mégpedig, hogy mióta csak irodalommal bíbelődöm, azzal a szégyenteljes (bűn)tudattal kellett együttélnem, hogy engem valahogy teljesen hidegen hagy Marno János lírája, verseihez nincsenek kapcsolódási pontjaim, nemcsak nem értem, nem is érzem (vagy hogy lehetne ezt pontosabban megfogalmazni), amit itt - legalábbis más olvasók reakcióiból következtetve - kéne. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a friss Alföld-közlésben megtört a jég, s bár az olyan, nekem kifejezetten tetsző szövegek, mint a Diptichon ("...tejünk a párkányon felejtve / alszik meg éjjel az üvegben, / savóján dereng át reggelre / az angol vécére és padlás - / feljáróra vezető tornác.") sem képesek közelebb hozni a Marno-líra másik, általam befogadhatatlannak talált, nagyobbik részéhez, legalább megvan az első kapcsolódási pont. Tábor Ádám versei ezúttal kevésbé emlékezetesek, bár A Takony-folyó völgye helyenként tagadhatatlanul hangulatos. Gyukics Gábortól is kiemelendő egy jó szakasz: "a bolhákat rendesen ellátom vérrel / bár hajdan / amikor a levegő kalitkában élt / gyümölcs voltam / nem ízlelt meg senki / soha" (csempészett szavak). Turi Tímeától is idéznénk röviden: "A felnőttélet öröme: koffein és alkohol. / De aki örül neki, nem lehet még felnőtt." (Tiltott szavak) és külön felhívnánk a figyelmet a nagyon szép Fiatal férfiak című versre.

Farkas Arnold Levente próza-fragmentumaival ember legyen a talpán, aki tud mit kezdeni, azon túl, hogyha, immáron sokadik alkalommal, ezúttal is kéretlen önkéntesként kívánom helyettesíteni az Álljunk meg egy szóra! stábját, jelezném mind a szerzőnek, mind az olvasószerkesztőnek, hogy hiába észlelem én a notórius "külön írás" nyelvi divatját, a hozzámegy ('házasodik' értelemben), ahogy pár oldallal korábban, Marnónál az angolvécé is, tetszik vagy nem, egy szó." Ha már az ehavi prózával nincs sok szerencsénk, menjünk tovább ismét verssel, Orcsik Rolandtól ezúttal inkább csak fordulatok tetszenek, például: "Kémlelem a csillag- / pattanásos eget." vagy "Méhedben mocorog / egy pihés akarat." (Méhedben az akarat) Sopotnik Zoltántól is idézni fogunk (s egyben jeleznénk, hogy a "bele lógott /sic!/ az orra" szövegrész alapján az imént reklamált nyelvhelyességi ügyben már nem egyszeri tévesztést, hanem egyenesen helyesírási meggyőződést orrontunk - arról már nem is szólva, hogy a "szabad idő" bizony rabigától mentes tempust, nem pedig szabadidőt jelöl ebben a formában leírva, ld. az Édeshazám négy elején -, melyre azért fecsérlünk ennyi kósza karaktert, mert ideje lenne legalább a vezető irodalmi folyóiratokban elejét venni az indokolatlan különírásoknak, mielőtt még a ragokat is le kell majd választanunk a szótövekről): "Lassan csoszogott a zsák- / mánnyal a konyha felé. / Lavórt szándékosan / elfelejtett az állat alá tenni, / szentelte a földet, / kijelölte a fő csapást, / izmos ösvényt a családi / idegrendszeren." (Rézfüles)

A tanulmány rovat Dobos István alapos Édes Anna-tanulmányával nyit, s mi más is követné, mint az ehavi, menetrendszerű Esterházy-elemzés, ha lehetek bántóan őszinte: az ember már meg sem nézi, éppen ki, mit és főleg hogyan értelmez, elvégre, ha csukott szemmel csapná fel kedves lapjait, tízből akkor is legalább három esetben Esterházy-tanulmányokra bökne, s a másik hét esetben is inkább arra gyanakodna, hogy benne van a hiba.

A művészet részleg Szilágyi Ákossal és Bacsó Bélával rázza helyre összeborzolt lelkiállapotunkat. A szemlében Szécsi Noémi, Esze Dóra, Farkas Péter és Száz Pál kötetei górcső alatt. Még egy utolsót fújtatunk nyelvhelyességi hisztériáink utórezgéseként, majd lehiggadva megállapítjuk: ez most nem volt olyan jó, igaz, olyan rossz sem.

*

Gergely Ágnes azon szerzők sorába tartozik, akiknek szinte minden megjelenése eseményszámba megy, ilyen (holott ezúttal nem is a legjobb formáját mutatja) friss verse is a novemberi Jelenkorban, idézünk is egy kiváló szakaszt: "És tudsz-e még statisztikát, / hogy merre jártak őseid, / kit és mit fogsz követni hát, / népszámlálást vagy Kölcseyt?" (Visszhang) Mivel Tolnai Ottóról ugyanez mondható el (kiemelten fontos publikációk és épp nem a legjobb forma tekintetében is), vegyük úgy, hogy róla is elmondtam mindezt. Palahniuk regényrészletébe is érdemes belekukucskálni (Sári B. László a fordító), a friss szám fénypontja azonban elvitathatatlanul Keresztesi József naprakészre igazított János vitéze... lehetne, de nem az, bár a kitűnő bevezetőben vázolt ötlet (s maga a nyúlfarknyi bevezető is) milliószor erősebbnek bizonyul, mint a tényleges versszöveg. Így nyer a Hajnóczy-blokk.

Juhász Ferenc Tiszatáj-indító versét ezúttal csak az első sorig bírta a sokat próbált szemlész: "Halál. Halál. Halál. Halál. Halál. Halottak. Hantai Simon." Nagypál István szövegébe viszont épp azért kötünk bele, mert igen jó, van tehát tétje a piszkálódásnak, mint például rögtön az első szakaszban, ahol tetten érni véljük a túlragozás egyik alapesetét: "mert kell valami tisztelet. / nekem." Kicsit idézünk Szöllősi Mátyástól is: "Te sem lehetsz kivétel. / Sőt, szinte elvárjuk, hogy bukásod példa legyen, / már szinte ünnep." A lapvégi Mikszáth-összeállításnak legalább annyira örülünk, mint az imént emlegetett jelenkoros Hajnóczy-blokknak.

Azt már nem is mondjuk, milyen jók Podmaniczky kisgyerek-emlékiratai, elégszer tettük korábban, mindenesetre már eleve örömmel nyitjuk ki a friss Kalligramot, élén A szeretet című szöveggel ("Anyu annyira rendes ember, hogy fölszedte Zénó után a kutyaszart egy nejlonba, a nagyobb gyerekek meg röhögtek rajta, hogy biztos viszi föl nekünk vacsorára."). Kele Fodor Ákostól is idézünk röviden: "Anya, úgy szeretlek, mint gyermek az anyját: egy / más fajba tartozót." (Pionír és lamantin) Akad addig ugyan némi üresjárat, de lényeg (nem is titkoltan) úgyis a Black Mountain-összeállítás.

Amit a friss Műút-számban már-már orvosi ló-szinten jellemző módon megnyilvánuló Kemény-kultuszról meg lehet írni, azt meggyőződésem szerint a Folyóméter blog vonatkozó és közvetetten vonatkozó bejegyzéseinél okosabban, s egyben (ami itt kulcsszó!) elfogulatlanabbul nem is nagyon lehet, így a magam részéről át is adnám a szót. András Lászlótól öröm idézetet választani, a versszak ugyanis versből kimetszve is megáll a lábán, íme: "Hogy ne viaskodjunk immár a halállal, / hogy ne kelljen merni a szarlevest / (háromméteres, hosszú kanállal, / a végén rossz vödör, de nem érdekes)." Simon Márton ezúttal meglepően unalmas és (kevésbé meglepően) közhelyes verset (Elszámolás) ad közre, Kemény Lili viszont egyet a jobbak közül (Kettőnk közül). Donáti Flóra Lilinek, bár (a Körhinta kör tagjaként) eddig csak a nevét ismertem, két rövid verse azonban bőven alkalmas felkelteni az érdeklődést a többi iránt is - még egy név, akire (úgy tűnik), érdemes odafigyelnünk a jövőben is. A jelenlegi mezőnyből Lengyel Imre Zsolt az egyik azon kevés kritikus közül, akiknek a neve (ha más okunk amúgy nem lenne rá), már önmagában elég garancia és indoklás egy folyóiratszám megvételére, ezt már sokadszorra támasztja alá, ezúttal Király Levente első regényéről írja az eddigi (legalábbis az általam olvasottak közül) toronymagasan legokosabb recenziót, bár kritikából nem szoktunk, ezúttal még idézünk is: "...itt a szeretkezés utáni pihegés is féloldalas körmondatokban hangzik fel", sőt, még egyet, elvégre is az egész lapszám legjobb publikációjáról van szó: "Mégis, a regény főhősei nyomasztóan antipatikus jelenségek. (...) Ezen fennakadni azonban nem tekinthető másnak, mint saját, heteronóm ítéleteink importálásának, a szöveg ugyanis, mint minden más hasonló esetben sem, egyáltalán nem látszik tudni ennek a viselkedésnek a megkérdőjelezhetőségéről, tökéletesen körülfolyja - a királyfitól és a narrátortól származó módon egyaránt - az affirmatív szirup, amiből a könyvön belül maradva nem lehet kilátni."

---

---

Tartalom:

Alföld, 2011/11.

BERTÓK LÁSZLÓ versei: Ahogy közötte, mint az álom; Lemenni alázatba
MARNO JÁNOS versei: Diptichon; Filc; A féreglelkész; Macskahályog; Egész közel; Nem készül; Szélcsend
GÖMÖRI GYÖRGY versei: Óda az emberi talphoz; Földtörténeti műsor
KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ: Fehérlófia (regényrészlet)
TÁBOR ÁDÁM versei: A Takony-folyó völgye; Érdenkertben, délután
GYUKICS GÁBOR versei: csempészett szavak; zajtalan
ZALÁN MAGDA: Guatemalai anzix (elbeszélés)
GELLÉN-MIKLÓS GÁBOR versei: Családi kör; Használt bútor; Házibuli
TURI TÍMEA versei: Tiltott szavak; A szavak árulása; A világ szeme; Fiatal férfiak
PETRENCE SÁNDOR verse: Az örök ílet titka
FARKAS ARNOLD LEVENTE: Bél; Szombat délután; Szombat délelőtt; Levél a börtönből; Börtön; Vasárnapi prédikáció; Töprengés az élőkről; A csere; Folytatás; Brácsahúr; Az ismétlésről; Boris; A szomszéd fiú; Béla (kisprózák)
ORCSIK ROLAND versei: Méhedben az akarat; Hüllő
SOPOTNIK ZOLTÁN versei: Váltóláz; Történelem; Rézfüles
KERESZTURY TIBOR: A kortárs levelei (Édeshazám négy)

tanulmány
DOBOS ISTVÁN: A regény performativitása (Kosztolányi Dezső: Édes Anna – 1. rész)
LŐRINCZ CSONGOR: Tanúságtétel, archívum, erőszak (Esterházy Péter: Javított kiadás)

művészet
SZILÁGYI ÁKOS: Vir Dolorum
BACSÓ BÉLA: Manet – „a létezés szünete”

szemle
BÓDI KATALIN: Nyomorultak az elveszett illúziók nyomában (Szécsi Noémi: Nyughatatlanok)
DECZKI SAROLTA: Az ideális testsúly (Esze Dóra: Ellenség)
FÁBIÁN EMESE: Kommentár és nekrológ (Farkas Péter: Johanna)
FARKAS ZSUZSANNA: „Arcadia! Létezel még?” (Száz Pál: Arcadia)

képek
GYÉMÁNT LÁSZLÓ rajzai