zene
2011. 11. 22.
Felejthető klasszikusok
Al di Meola World Sinfonia 2011, november 3. Budapest Kongresszusi Központ
Minden jóindulatomat és rajongásomat összeszedve: a legprofibb előadását láttam annak, hogy mit és hogyan nem szabad elkövetni a színpadon. Ha nem Al di Meoláról lett volna szó, zseniális ifjú szárnypróbálkozásról beszélnék – így viszont felejthető hakninak nevezem az egészet. Beszámolóm alant következik.
Nem tudom, mennyiben felelős az élményeimért a hely: ugyan bal oldalon ültem, azonban a Kongresszusi Központ akusztikája és hangosítása más alkalmakkor kárpótolt ezért, szóval visszaverődésekkel és crossoverrel számolva kevés a valószínűsége, hogy az egyik oldal hangosítása közel teljesen elnyomja a másik oldali hangszórókból szóló zenét. Márpedig az Al di Meola koncert hangzása botrányosan rossz volt.
A darabok többségében szerepelt két akusztikus gitár: Al di Meola és kísérője ugyan különböző, ám egyaránt akusztikus gitáron játszott. A két gitár egész egyszerűen nem lett elkülönítve egymástól, szóval nagyrészt lehetetlen volt megmondani - csupán a hangzás alapján -, hogy éppen melyik zenész játszik.
A színpad bal oldalán egy hagyományos dobszerelés állt. Minthogy ezen az oldalon ültem, némiképp természetes, mégis túl hangosan szólt a dob. Ráadásul a harmonikás is meglehetősen kiegyenlítetlenül lett keverve, szóval az egyes hangszerek hangjai vagy erőszakosan kiemelkedtek a többi közül, vagy alig-alig megkülönböztethetően, egyetlen hangmassza részévé váltak.
De kezdjük a koncert elejével: itt két gitáros játszott szinkronban, majd ebbe a zenei szövedékbe a többi zenész is beszállt. A két gitár azonban bizonytalanul játszott: részben a fent említett technikai problémák miatt, ám a zenészek arca is ezt sugallta. Ebből bontakozott ki valami világzenei látomás, amiben az egykor épp dallamosságáról híres Meola kísérletibb vizekre evezett – nem túl meggyőző kezdés után.
Karrierje során Al di Meola játszott klasszikus, akusztikus és elektromos gitáron, sőt egyes lemezein belül is váltogatta a hangszereket. Most egyetlen ovation gitáron játszotta végig ezt a koncertet, ugyanakkor nem tudott ellenállni elektromos ihletésének sem. Következésképpen az akusztikus gitárra néha torzító került, vagy oktáv eltolás illetve egyéb effekt. Maga az ötlet kézenfekvő, és nincs is különösebb technikai akadálya.
Egyetlen nehézség merül fel, az azonban meglehetősen keményen: a dinamika. Tudni illik az akusztikus gitár nem olyan hangerővel szól természetesen, mint torzítva, vagy egy oktávval mélyebbre tolva. Ezt a dinamikai különbséget kell nagyon-nagyon ügyesen ellensúlyozni, hogy ne vesszen el minden a hirtelen dinamikai ugrások miatt. (S minthogy Meola vagy tíz éve használja ezt az effektezett akusztikus hangszert, van némi gyakorlata a dinamikai egyesúlyozásban.)
Még a világítással is volt némi gubanc. A színpad végén sorban, illetve oldalt színes szpot-lámpák álltak, amelyeknek a színét, a fényerejét és az irányát lehetett állítani. A koncert első felében ezek a lámpák a nézőtér elejének a plafonjára vetültek. Magyarul bizonyos zenészek némileg színesebbnek látszottak, cserébe viszont a plafon közepén virított egy hatalmas, világos és színes folt. Nem számoltam az időt, de legalább húsz percig tartott, amíg a világításért felelős személy végre stratégiát váltott: innentől a színpad tetejére világított a lámpákkal. A fény interferenciának köszönhetően a színpad hátterére színes, absztrakt, többnyire spirális fényformák vetültek. Nem túl eredeti ötlet, de legalább nem zavaró.
Abba a világzenei masszába, amit Al di Meola teremtett, természetesen illett az olasz harmonikás, a kilencvenes években ő egyébként is foglalkozott már Astor Piazzola művészetével. Szeretem a harmonika hangját. De nem szeretem, ha erőszakosan lép be a többi hangszer közé, vagy ha nagyon a háttérben, mintegy hangeffektként játszik.
A kétségeim abból fakadtak, hogy a fentebb kifogásolt hangzásbeli problémák, minthogy akusztikus hangszerekről van szó, egyaránt szólhatnak rosszul a keverő és a hangszeres játékos hibájából. Ezért mondtam azt, hogy egy ismeretlen csapat esetén zseniális előadásról beszélnék – egy Al di Meola azonban, legalábbis szerintem ezt nem engedheti meg magának. Sem a rossz technikust, sem effektjei dinamikai ugrálását. (Mellesleg a Montreux-i koncertekről készült videókban, amelyekben először egyedül, majd a World Sinfoniával játszik, legalább 10-10 perc azzal megy el, hogy nem hajlandó addig elkezdeni, amíg nem szól minden tökéletesen.)
Még egy dolgot említek, ami szíven ütött. Tudni illik Al di Meoláék pont azért robbantottak annak idején olyan nagyot, mivel kristálytisztán szóltak. Ott minden szóló valódi, tisztán hallhatóan valódi volt. (Szemben a már akkor gyakori „trükkös” szólókkal, más zenészeknél).
Al di Meola gitárja most igénytelenül szólt. Azt lehetett látni és hallani, hogy még mindig villámygyors kezű gitáros, de a hangok és futamok tisztasága legalábbis néhol vitathatóvá vált. Valamivel később tárgyalom ugyan, de már most megemlítem, hogy a dallamos, könnyed melódiákról való leszokás és a bonyolultabb, atonálishoz közeledő hangzás legjobb esetben Pat Metheny-re emlékeztetett. Csakhogy ezt már megcsinálta az előbb említett muzsikus!
A koncert elején, amikor Meola egész közvetlen hangon beszélt legutóbbi budapesti koncertjéről, örömmel értesültem arról, hogy a dobos budapesti, magyar. Nem is szeretném semmiért kritizálni őt, mert minden tőle telhetőt megtett, és azt jól. Csak éppen ahhoz, hogy ez a fajta világzene életre keljen, amelybe Meola olykor török, bolgár, argentín és brazil, de leginkább latin dallamszövése belevitt, a maga sajátosan poliritmikus világával valami nagyon jó ütőhangszeres zenészt tett volna szükségessé, legalábbis egy Nana Vasconcelost;-)
Még egy alkalmam volt nemzeti büszkeségre, amikor bejött a klasszikus vonósnégyes, és megtudtuk, hogy szintén magyar együttes. Nem mondok róluk semmi rosszat, nem is tudnék. Egész egyszerűen egy-egy hosszan kitartott hangot játszottak, leginkább hang-effektre emlékeztetett a jelenlétük. És én azt gondolom, hogy egy Al di Meolának nem lett volna szabad egy egész vonósnégyest effekt céljára használnia.
Az előadás esetlegességeivel és kételyeivel telt a szünet, miközben azon vacilláltam, hogy vajon a zenészek vagy a keverő van ilyen rossz passzban, és szurkoltam, hogy végre észre térjenek.
Sok ima szállhatott az égbe, mert a problémák egy része eltűnt a második részre. A hangzás továbbra is ócska volt, de legalább többé-kevésbé el lehetett különíteni a zenészeket. A szünetben, barátommal folytatott beszélgetés alapján most azon tanakodtam, hogy Meola mellett milyen szerepe van a második gitárosnak? Válaszom egyértelmű: másodhegedűsi szerep – szigorúan a háttérben maradt, pedig egyébként egészen ügyes gitáros volt.
Aztán volt egy darab végre, amiben a vonósnégyes is értelmes szerepet kapott, és a hangzásbeli kiegyenlítetlenség ellenére éreztem, hogy végre igazi zenét hallok. A probléma csak az volt, hogy a zene - meglepő módon - Pat Metheny-re kezdett emlékeztetni, amit a harmonikás dúdolása csak tovább fokozott.
Ezzel egyébként nem is volna semmi bajom, mivel végre kezdtem érezni, hogy a zene él, és nem csak valami alapos munkával összerakott világzenei idézetgyűjtemény. Csak hát Pat Metheny – talán túlságosan is – következetes módon ezt csinálja már jó rég óta. Szerintem egy Al di Meola nem engedheti meg magának, hogy felvegye egy másik, egyébként hasonló kvalitásokkal rendelkező kollégája stílusát.
Még egyszer mondom, hogy amennyiben egy ismeretlen csapat bemutatkozását hallom, zseniális kezdetekről beszélnék most. Mert a zene nagyrészt rendben volt (részleteiben mindig is, csak egésszé nem mindig állt össze).
És akkor jött a végső attrocitás. Egyébként már a finisben jártunk, felhangzott a Rio Ancho (?) a Friday Night in San Francisco lemezről, ha jól sejtem a Tales from the Black Forestből is hallottunk már előtte (bár volt jó néhány flash-back-em közben). Al di Meola pedig azt mondta, hogy mindenki jöjjön közel, a színpadhoz, hogy meghittebb legyen a légkör! A színpad körüli szűk tér megtelt emberekkel, s Meola egy tapsolást vezényelt – bár azt hiszem minden karmestert kirázott volna a hideg e kézmozdulatok láttán.
Őszintén szólva, bármennyire is szeretem Al di Meola játékát, a World Sinfonia sohasem jött be nekem. Meola nagyot alakított annak idején Chick Corea mellett a Return to Foreverben, John McLaughlinék mellé pedig azt hiszem, éppen ő kellett a Firday Night in San Francisco sikeréhez. Aztán még csinált néhány nagyszerű szólólemezt Jan Hammer közreműködésével, majd egyszer csak megállt az élet.
Meola nagyon jó zenész, és valóban a világ egyik legjobb, leggyorsabb kezű gitárosa. De sikere nagyrészt annak köszönhető, hogy amit játszik, az dallamos, könnyen emészthető. Kicsit félve írom le, de azt olvastam róla, hogy a gitár trióból neki van a legkevesebb fantáziája. Ez annak idején rendkívül jól jött. Ha az ember meghallgatja a Meeting of the Spirits-et (1979, John McLaughlin, Paco de Lucía és Larry Coryell, még Meola előtt), kirázza a hideg attól, hogy a zenészek ugyan más és más szám köntösében, de néhány ütemnyi bevezetés után mindig ugyanarra a flamenco akkordra improvizálnak, és hálát ad Meolának, valamint megérti, miért lett a Firday Night in San Francisco minden próbálkozás közül a legsikeresebb.
A World Sinfonia – úgy tűnik – Meola egyszemélyes projektje. Vannak benne kiváló zenészek, de azok – ahogy most is láttuk – felcserélhetőek, majdhogynem lényegtelenek. A World Sinfonia Meola világzenei álma, ami csak róla szól, és sajnos épp az ő kevésbé sikeres/hallgatható oldaláról.
Miközben büszke vagyok arra, hogy a világ egyik legjobb gitárosa magyar zenészekkel játszik, sajnos arról győződtem meg, hogy azért magyarok, mert már mindegy, már egyremegy, Meola mindettől függetlenül tovább álmodik – egyedül.
Gitár trió
Fura világ volt a nyolcvanas évek itthon és a világban is. A hatvanas évek elején még csak a színpadon szárnyait próbálgató, majd lassan sajátos, macho-horror show-bizt kiépítő rock a gitár kultuszára épült: valamirevaló rock koncert gitárszóló nélkül elképzelhetetlen volt, ahogy manapság is ritka. Minthogy a különböző effektek is ebben a korban terjedtek el, tehetségétől függően minden gitáros valami olyan, látványos szólót hozott, ami kitelt tőle. Tekintve, hogy a látványos elemek sem hiányoztak az ilyen produkciókból, ritkán lehetett világosan hallani-látni, hogy a virtuóz szóló hangszeres bravúr vagy valamilyen technikai csoda. Ritkán, de az is előfordult, hogy a magas fokú hangszeres tudáshoz technikai érzék társult, és az elektronika néhány próbálkozásban zenei tényezővé vált.
Ebbe a – többnyire elektronikus – légkörbe csapott be 1981-ben a Friday Night in San Francisco. Három azelőtt már jól ismert gitáros akusztikus koncertet adott a San Franciscói Warfield Színházban, és a felvételekből kiadott lemez megváltoztatta a világot. A három akusztikus gitár ezen a lemezen tisztán szólt, s mindhárom gitáros olyan bravúros virtuozitásról tett rajta bizonyságot, hogy az emberek ettől kezdve másként kezdték hallani a gitárhangokat.
Technikailag sem volt könnyű a feladat, ugyanis három meglehetősen hasonló hangzású hangszert kell úgy elhelyezni a (sztereo) térben, hogy azok egységben, ám egyenként mégis jól elkülöníthetően szóljanak. A magától értetődő sztereo panorámát (John McLaughlin került középre) az egyes hangszerek hangszínének elkülönülése segítette a lemezen, továbbá egy meglehetősen jelentős tényező: a három muzsikus zenei személyiségének különbözősége.
John McLaughlin stúdiózenészként kezdte, és gyors karriert futott be: először Tony Williams zenekarában játszott, majd rögtön Miles Daviessel. Később az indiai zene és az elektronika ragadta el a Shakti-ban és a Mahavishnu Orchestrában. Mai napig aktívan zenél, miközben egy sajátos fúziós jazz stílust alakított ki magának, amit folyamatosan tovább alakít azzal, hogy új, fiatal zenészeket fedez fel.
Paco de Lucía a Friday Night in San Francisco koncert előtt már több éve együtt játszott John McLaughlinnal (és Larry Coryellel). Az 1979-es, londoni Albert Hallban előadott Meeting of the Spirits egyik dokumentuma ennek. A három gitáros, McLaughlin, Coryell és Lucía bravúrosan játszik, de valahogy öncélú az egész: ugyan különböző számokat játszanak, de végül mindegyik ugyanabba a flamenco akkordba fut ki, amire aztán a zenészek hosszasan improvizálnak. Bár Larry rendkívül jó gitáros, hiányzik belőle az a voltaképpen emberfeletti plusz, amit John és Paco magától értetődően hoz. Szerintem ezért is kellett Larryt Meolára cserélni.
A flamenco zene, amit Paco játszott, nem volt új, a hatvanas években már a slágerlistákra is felkerült Paco Peña személyében, Párizsban pedig Camaron de la Isla képviselte. Paco de Lucía (akinek az eredeti neve Francesco Sanchez) nagyon fiatalon és jókora tehetséggel megáldva kezdett el zenélni, hamar Amerikába jutott, és mint spanyol gitáros neki jutott először az a tisztesség, hogy egyenrangú partnerként játsszon egy amerikai gitártrióban, amely aztán világrengetővé vált.
Valójában a flamencónak nem nélkülözhetetlen eleme a gitár, sokkal fontosabb az ének és a tánc benne. Ráadásul olyan fogalom sem létezett azelőtt, hogy flamenco gitározás, abban az értelemben, hogy az valami rendkívül bravúros és ritmikus gitártechnika lenne. Vannak közös elemek, mint amilyen a rasgueado – a rendkívül gyors, többnyire triolákban kivert szoros akkord-ritmus, aminek a technikája tájegységenként/műfajonként változó, illetve az ál-polifon tremolo, amiben egy elkülönülő lassú basszusszólamot és egy szaporán pengetett magas szólamot hallunk egymás mellett. Paco de Lucía fiatal korára rengkívüli virtuozitást fejlesztett ki magában, amit - szerintem - legegyszerűbb az ál-polifónia (tremolo) meggyőzőségén lemérni.
Az évek nem tettek jót a technikájának, ráadásul rengeteg iszonyatosan tehetséges ifjú zseni bukkant fel a nyomdokain. Ma Amerikában él, a birtokán, kevés koncertet ad, és ilyenkor - ahogy egykoron is – egyedül kezdi, majd együttesével folytatja – mára a kettő aránya és színvonala/jelentősége változott. De nem panaszkodhat: a flamenco gitározás fogalmát ő hozta világra. Ahogy a flamenco fúzió fogalmát is. Ő pedig nemzeti hős hazájában, Spanyolországban és a flamenco fúzió magja nagyon is televényes talajra hullott.
Al di Meola már világhíres gitáros volt, amikor egyszer csak felbukkant a „semmiből”, hogy a többiekkel játsszon a Friday Night in San Francisco koncerten, 1981-ben. Az összekötő kapocs Larry Coryell volt. Meola Larrytől tanult gitározni, és karrierje akkor indult be, amikor meghívást kapott Chick Corea zenekarába, a Return to Forever-be (Chick Corea, Stanley Clarke, Lenny White és Al di Meola, később pedig Jean-Luc Ponty is).
Meola ezután szólókarrierbe kezdett, és vagy tíz év sikeres lemezekben gazdag próbálkozás után létrehozta a Super Guitar Triót 1990-ben, Larry Coryell és Bireli Lagréne társaságában. A turné, ahogy az erről készült lemez, csakúgy ahogy az 1996-os próbálkozás a gitár trió (John McLaughlin, Al di Meola és Paco de Lucía) feltámasztására szolíd üzleti sikert hozott, és nem hozta azt az áttörést, amit annak idején a Friday Night in San Francisco.
Az utóbbi lemezen, ahogy Meola egész munkásságában is, ő az, aki rendkívül gyors futamokat tud pengetővel játszani, könnyedén vált fekvést és hangnemet, s ugyan képes atonalitásra, de elsősorban dallamos, könnyen emészthető stílusáért szeretik az emberek.
A darabok többségében szerepelt két akusztikus gitár: Al di Meola és kísérője ugyan különböző, ám egyaránt akusztikus gitáron játszott. A két gitár egész egyszerűen nem lett elkülönítve egymástól, szóval nagyrészt lehetetlen volt megmondani - csupán a hangzás alapján -, hogy éppen melyik zenész játszik.
A színpad bal oldalán egy hagyományos dobszerelés állt. Minthogy ezen az oldalon ültem, némiképp természetes, mégis túl hangosan szólt a dob. Ráadásul a harmonikás is meglehetősen kiegyenlítetlenül lett keverve, szóval az egyes hangszerek hangjai vagy erőszakosan kiemelkedtek a többi közül, vagy alig-alig megkülönböztethetően, egyetlen hangmassza részévé váltak.
Al di Meola és a World Sinfonia 2011. november 3. Budapest Kongresszusi Központ
De kezdjük a koncert elejével: itt két gitáros játszott szinkronban, majd ebbe a zenei szövedékbe a többi zenész is beszállt. A két gitár azonban bizonytalanul játszott: részben a fent említett technikai problémák miatt, ám a zenészek arca is ezt sugallta. Ebből bontakozott ki valami világzenei látomás, amiben az egykor épp dallamosságáról híres Meola kísérletibb vizekre evezett – nem túl meggyőző kezdés után.
Karrierje során Al di Meola játszott klasszikus, akusztikus és elektromos gitáron, sőt egyes lemezein belül is váltogatta a hangszereket. Most egyetlen ovation gitáron játszotta végig ezt a koncertet, ugyanakkor nem tudott ellenállni elektromos ihletésének sem. Következésképpen az akusztikus gitárra néha torzító került, vagy oktáv eltolás illetve egyéb effekt. Maga az ötlet kézenfekvő, és nincs is különösebb technikai akadálya.
Egyetlen nehézség merül fel, az azonban meglehetősen keményen: a dinamika. Tudni illik az akusztikus gitár nem olyan hangerővel szól természetesen, mint torzítva, vagy egy oktávval mélyebbre tolva. Ezt a dinamikai különbséget kell nagyon-nagyon ügyesen ellensúlyozni, hogy ne vesszen el minden a hirtelen dinamikai ugrások miatt. (S minthogy Meola vagy tíz éve használja ezt az effektezett akusztikus hangszert, van némi gyakorlata a dinamikai egyesúlyozásban.)
Még a világítással is volt némi gubanc. A színpad végén sorban, illetve oldalt színes szpot-lámpák álltak, amelyeknek a színét, a fényerejét és az irányát lehetett állítani. A koncert első felében ezek a lámpák a nézőtér elejének a plafonjára vetültek. Magyarul bizonyos zenészek némileg színesebbnek látszottak, cserébe viszont a plafon közepén virított egy hatalmas, világos és színes folt. Nem számoltam az időt, de legalább húsz percig tartott, amíg a világításért felelős személy végre stratégiát váltott: innentől a színpad tetejére világított a lámpákkal. A fény interferenciának köszönhetően a színpad hátterére színes, absztrakt, többnyire spirális fényformák vetültek. Nem túl eredeti ötlet, de legalább nem zavaró.
Abba a világzenei masszába, amit Al di Meola teremtett, természetesen illett az olasz harmonikás, a kilencvenes években ő egyébként is foglalkozott már Astor Piazzola művészetével. Szeretem a harmonika hangját. De nem szeretem, ha erőszakosan lép be a többi hangszer közé, vagy ha nagyon a háttérben, mintegy hangeffektként játszik.
Al di Meola és a World Sinfonia 2011. november 3. Budapest Kongresszusi Központ
A kétségeim abból fakadtak, hogy a fentebb kifogásolt hangzásbeli problémák, minthogy akusztikus hangszerekről van szó, egyaránt szólhatnak rosszul a keverő és a hangszeres játékos hibájából. Ezért mondtam azt, hogy egy ismeretlen csapat esetén zseniális előadásról beszélnék – egy Al di Meola azonban, legalábbis szerintem ezt nem engedheti meg magának. Sem a rossz technikust, sem effektjei dinamikai ugrálását. (Mellesleg a Montreux-i koncertekről készült videókban, amelyekben először egyedül, majd a World Sinfoniával játszik, legalább 10-10 perc azzal megy el, hogy nem hajlandó addig elkezdeni, amíg nem szól minden tökéletesen.)
Al di Meola Orient Blue Suite Montreux 1986
Még egy dolgot említek, ami szíven ütött. Tudni illik Al di Meoláék pont azért robbantottak annak idején olyan nagyot, mivel kristálytisztán szóltak. Ott minden szóló valódi, tisztán hallhatóan valódi volt. (Szemben a már akkor gyakori „trükkös” szólókkal, más zenészeknél).
Al di Meola gitárja most igénytelenül szólt. Azt lehetett látni és hallani, hogy még mindig villámygyors kezű gitáros, de a hangok és futamok tisztasága legalábbis néhol vitathatóvá vált. Valamivel később tárgyalom ugyan, de már most megemlítem, hogy a dallamos, könnyed melódiákról való leszokás és a bonyolultabb, atonálishoz közeledő hangzás legjobb esetben Pat Metheny-re emlékeztetett. Csakhogy ezt már megcsinálta az előbb említett muzsikus!
A koncert elején, amikor Meola egész közvetlen hangon beszélt legutóbbi budapesti koncertjéről, örömmel értesültem arról, hogy a dobos budapesti, magyar. Nem is szeretném semmiért kritizálni őt, mert minden tőle telhetőt megtett, és azt jól. Csak éppen ahhoz, hogy ez a fajta világzene életre keljen, amelybe Meola olykor török, bolgár, argentín és brazil, de leginkább latin dallamszövése belevitt, a maga sajátosan poliritmikus világával valami nagyon jó ütőhangszeres zenészt tett volna szükségessé, legalábbis egy Nana Vasconcelost;-)
Egberto Gismonti & Naná Vasconcelos - Australia 1984
Még egy alkalmam volt nemzeti büszkeségre, amikor bejött a klasszikus vonósnégyes, és megtudtuk, hogy szintén magyar együttes. Nem mondok róluk semmi rosszat, nem is tudnék. Egész egyszerűen egy-egy hosszan kitartott hangot játszottak, leginkább hang-effektre emlékeztetett a jelenlétük. És én azt gondolom, hogy egy Al di Meolának nem lett volna szabad egy egész vonósnégyest effekt céljára használnia.
Az előadás esetlegességeivel és kételyeivel telt a szünet, miközben azon vacilláltam, hogy vajon a zenészek vagy a keverő van ilyen rossz passzban, és szurkoltam, hogy végre észre térjenek.
Sok ima szállhatott az égbe, mert a problémák egy része eltűnt a második részre. A hangzás továbbra is ócska volt, de legalább többé-kevésbé el lehetett különíteni a zenészeket. A szünetben, barátommal folytatott beszélgetés alapján most azon tanakodtam, hogy Meola mellett milyen szerepe van a második gitárosnak? Válaszom egyértelmű: másodhegedűsi szerep – szigorúan a háttérben maradt, pedig egyébként egészen ügyes gitáros volt.
Aztán volt egy darab végre, amiben a vonósnégyes is értelmes szerepet kapott, és a hangzásbeli kiegyenlítetlenség ellenére éreztem, hogy végre igazi zenét hallok. A probléma csak az volt, hogy a zene - meglepő módon - Pat Metheny-re kezdett emlékeztetni, amit a harmonikás dúdolása csak tovább fokozott.
Ezzel egyébként nem is volna semmi bajom, mivel végre kezdtem érezni, hogy a zene él, és nem csak valami alapos munkával összerakott világzenei idézetgyűjtemény. Csak hát Pat Metheny – talán túlságosan is – következetes módon ezt csinálja már jó rég óta. Szerintem egy Al di Meola nem engedheti meg magának, hogy felvegye egy másik, egyébként hasonló kvalitásokkal rendelkező kollégája stílusát.
Még egyszer mondom, hogy amennyiben egy ismeretlen csapat bemutatkozását hallom, zseniális kezdetekről beszélnék most. Mert a zene nagyrészt rendben volt (részleteiben mindig is, csak egésszé nem mindig állt össze).
És akkor jött a végső attrocitás. Egyébként már a finisben jártunk, felhangzott a Rio Ancho (?) a Friday Night in San Francisco lemezről, ha jól sejtem a Tales from the Black Forestből is hallottunk már előtte (bár volt jó néhány flash-back-em közben). Al di Meola pedig azt mondta, hogy mindenki jöjjön közel, a színpadhoz, hogy meghittebb legyen a légkör! A színpad körüli szűk tér megtelt emberekkel, s Meola egy tapsolást vezényelt – bár azt hiszem minden karmestert kirázott volna a hideg e kézmozdulatok láttán.
Őszintén szólva, bármennyire is szeretem Al di Meola játékát, a World Sinfonia sohasem jött be nekem. Meola nagyot alakított annak idején Chick Corea mellett a Return to Foreverben, John McLaughlinék mellé pedig azt hiszem, éppen ő kellett a Firday Night in San Francisco sikeréhez. Aztán még csinált néhány nagyszerű szólólemezt Jan Hammer közreműködésével, majd egyszer csak megállt az élet.
Meola nagyon jó zenész, és valóban a világ egyik legjobb, leggyorsabb kezű gitárosa. De sikere nagyrészt annak köszönhető, hogy amit játszik, az dallamos, könnyen emészthető. Kicsit félve írom le, de azt olvastam róla, hogy a gitár trióból neki van a legkevesebb fantáziája. Ez annak idején rendkívül jól jött. Ha az ember meghallgatja a Meeting of the Spirits-et (1979, John McLaughlin, Paco de Lucía és Larry Coryell, még Meola előtt), kirázza a hideg attól, hogy a zenészek ugyan más és más szám köntösében, de néhány ütemnyi bevezetés után mindig ugyanarra a flamenco akkordra improvizálnak, és hálát ad Meolának, valamint megérti, miért lett a Firday Night in San Francisco minden próbálkozás közül a legsikeresebb.
Meeting Of The Spirits - John McLaughlin, Larry Coryell, Paco De Lucia
A World Sinfonia – úgy tűnik – Meola egyszemélyes projektje. Vannak benne kiváló zenészek, de azok – ahogy most is láttuk – felcserélhetőek, majdhogynem lényegtelenek. A World Sinfonia Meola világzenei álma, ami csak róla szól, és sajnos épp az ő kevésbé sikeres/hallgatható oldaláról.
Miközben büszke vagyok arra, hogy a világ egyik legjobb gitárosa magyar zenészekkel játszik, sajnos arról győződtem meg, hogy azért magyarok, mert már mindegy, már egyremegy, Meola mindettől függetlenül tovább álmodik – egyedül.
Gitár trió
Fura világ volt a nyolcvanas évek itthon és a világban is. A hatvanas évek elején még csak a színpadon szárnyait próbálgató, majd lassan sajátos, macho-horror show-bizt kiépítő rock a gitár kultuszára épült: valamirevaló rock koncert gitárszóló nélkül elképzelhetetlen volt, ahogy manapság is ritka. Minthogy a különböző effektek is ebben a korban terjedtek el, tehetségétől függően minden gitáros valami olyan, látványos szólót hozott, ami kitelt tőle. Tekintve, hogy a látványos elemek sem hiányoztak az ilyen produkciókból, ritkán lehetett világosan hallani-látni, hogy a virtuóz szóló hangszeres bravúr vagy valamilyen technikai csoda. Ritkán, de az is előfordult, hogy a magas fokú hangszeres tudáshoz technikai érzék társult, és az elektronika néhány próbálkozásban zenei tényezővé vált.
Ebbe a – többnyire elektronikus – légkörbe csapott be 1981-ben a Friday Night in San Francisco. Három azelőtt már jól ismert gitáros akusztikus koncertet adott a San Franciscói Warfield Színházban, és a felvételekből kiadott lemez megváltoztatta a világot. A három akusztikus gitár ezen a lemezen tisztán szólt, s mindhárom gitáros olyan bravúros virtuozitásról tett rajta bizonyságot, hogy az emberek ettől kezdve másként kezdték hallani a gitárhangokat.
Mediterranean Sundance Friday Night in San Francisco
Technikailag sem volt könnyű a feladat, ugyanis három meglehetősen hasonló hangzású hangszert kell úgy elhelyezni a (sztereo) térben, hogy azok egységben, ám egyenként mégis jól elkülöníthetően szóljanak. A magától értetődő sztereo panorámát (John McLaughlin került középre) az egyes hangszerek hangszínének elkülönülése segítette a lemezen, továbbá egy meglehetősen jelentős tényező: a három muzsikus zenei személyiségének különbözősége.
Shakti - A Handful of Beauty
John McLaughlin stúdiózenészként kezdte, és gyors karriert futott be: először Tony Williams zenekarában játszott, majd rögtön Miles Daviessel. Később az indiai zene és az elektronika ragadta el a Shakti-ban és a Mahavishnu Orchestrában. Mai napig aktívan zenél, miközben egy sajátos fúziós jazz stílust alakított ki magának, amit folyamatosan tovább alakít azzal, hogy új, fiatal zenészeket fedez fel.
Mahavishnu Orchestra - Birds of Fire
Paco de Lucía a Friday Night in San Francisco koncert előtt már több éve együtt játszott John McLaughlinnal (és Larry Coryellel). Az 1979-es, londoni Albert Hallban előadott Meeting of the Spirits egyik dokumentuma ennek. A három gitáros, McLaughlin, Coryell és Lucía bravúrosan játszik, de valahogy öncélú az egész: ugyan különböző számokat játszanak, de végül mindegyik ugyanabba a flamenco akkordba fut ki, amire aztán a zenészek hosszasan improvizálnak. Bár Larry rendkívül jó gitáros, hiányzik belőle az a voltaképpen emberfeletti plusz, amit John és Paco magától értetődően hoz. Szerintem ezért is kellett Larryt Meolára cserélni.
Paco Peña - Solea De Córdoba
A flamenco zene, amit Paco játszott, nem volt új, a hatvanas években már a slágerlistákra is felkerült Paco Peña személyében, Párizsban pedig Camaron de la Isla képviselte. Paco de Lucía (akinek az eredeti neve Francesco Sanchez) nagyon fiatalon és jókora tehetséggel megáldva kezdett el zenélni, hamar Amerikába jutott, és mint spanyol gitáros neki jutott először az a tisztesség, hogy egyenrangú partnerként játsszon egy amerikai gitártrióban, amely aztán világrengetővé vált.
Camaron de la Isla és Tomatito (Fandangos) Malaga, 1990
Valójában a flamencónak nem nélkülözhetetlen eleme a gitár, sokkal fontosabb az ének és a tánc benne. Ráadásul olyan fogalom sem létezett azelőtt, hogy flamenco gitározás, abban az értelemben, hogy az valami rendkívül bravúros és ritmikus gitártechnika lenne. Vannak közös elemek, mint amilyen a rasgueado – a rendkívül gyors, többnyire triolákban kivert szoros akkord-ritmus, aminek a technikája tájegységenként/műfajonként változó, illetve az ál-polifon tremolo, amiben egy elkülönülő lassú basszusszólamot és egy szaporán pengetett magas szólamot hallunk egymás mellett. Paco de Lucía fiatal korára rengkívüli virtuozitást fejlesztett ki magában, amit - szerintem - legegyszerűbb az ál-polifónia (tremolo) meggyőzőségén lemérni.
Paco de Lucía - Solea
Az évek nem tettek jót a technikájának, ráadásul rengeteg iszonyatosan tehetséges ifjú zseni bukkant fel a nyomdokain. Ma Amerikában él, a birtokán, kevés koncertet ad, és ilyenkor - ahogy egykoron is – egyedül kezdi, majd együttesével folytatja – mára a kettő aránya és színvonala/jelentősége változott. De nem panaszkodhat: a flamenco gitározás fogalmát ő hozta világra. Ahogy a flamenco fúzió fogalmát is. Ő pedig nemzeti hős hazájában, Spanyolországban és a flamenco fúzió magja nagyon is televényes talajra hullott.
Al di Meola már világhíres gitáros volt, amikor egyszer csak felbukkant a „semmiből”, hogy a többiekkel játsszon a Friday Night in San Francisco koncerten, 1981-ben. Az összekötő kapocs Larry Coryell volt. Meola Larrytől tanult gitározni, és karrierje akkor indult be, amikor meghívást kapott Chick Corea zenekarába, a Return to Forever-be (Chick Corea, Stanley Clarke, Lenny White és Al di Meola, később pedig Jean-Luc Ponty is).
Return to Forever - Sorceress 1976
Meola ezután szólókarrierbe kezdett, és vagy tíz év sikeres lemezekben gazdag próbálkozás után létrehozta a Super Guitar Triót 1990-ben, Larry Coryell és Bireli Lagréne társaságában. A turné, ahogy az erről készült lemez, csakúgy ahogy az 1996-os próbálkozás a gitár trió (John McLaughlin, Al di Meola és Paco de Lucía) feltámasztására szolíd üzleti sikert hozott, és nem hozta azt az áttörést, amit annak idején a Friday Night in San Francisco.
Super Guitar Trio - Spain
Az utóbbi lemezen, ahogy Meola egész munkásságában is, ő az, aki rendkívül gyors futamokat tud pengetővel játszani, könnyedén vált fekvést és hangnemet, s ugyan képes atonalitásra, de elsősorban dallamos, könnyen emészthető stílusáért szeretik az emberek.
Al di Meola - Elegant Gypsy
Szerzők
-- Danczi Csaba László --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Interjú Beck Tamással, a 33. Salvatore Quasimodo Költőverseny fődíjasával
