Az 1973-ban született művész tanulmányait a hágai Royal Academy of Art-on kezdte, majd Jeruzsálemben a Belzalel Egyetemen és a New York-i Parsonsban folytatta, festészetre majd szobrászatra szakosodva. Igazán híressé azonban különleges tájinstallációval és azok fotóival vált – ezekből láthatunk egy rendkívül erős válogatást a Huis Marseille-ben.

Már az előszobában fotók fogadnak és egy rövid leírás Graafland művészetéről, melyből többek közt megtudjuk, hogy a művésznő szenvedélyes utazó, és mindig a természetből indul ki helyspecifikus installációinak készítésekor, melyek gyakran csak ideig-óráig tartanak és mindig alkotójuk kísérletező kedvéről tanúskodnak. A tárlat rendezői minden termet egy sorozatnak, egy adott tájcsoportnak szenteltek, a kiállítás révén Kínától Izlandig, az egész világot bejárhatjuk. Az első izgalmasan installált terem, a 2005-ben, Kínában készített fotókkal, némileg kilóg a tárlat egészéből, mivel itt még az élénk, meleg színek dominálnak és nem jelennek meg a későbbiekben meghatározóvá váló kietlen, üres tájak. Graafland nemcsak a természetet használja fel, hanem mindig szoros kapcsolatot teremt az ott lakó emberekkel. Erre jó példa a Valentin nap után (The Day After Valentine) című mű (ez egyben a fotósorozat címe is), mely háztetőkön ülő kínai nőket mutat: a távolba révednek, mintha elhajóznának a messzeségbe. Olyanok, mintha nem is élnének, csupán szobrok lennének az épület tetején.

A kínai tájak mágikus világát a következő termekben a jég és a hó fehérsége váltja fel, ugyanis Graafland 2007 és 2009 között Kanadában tartózkodott, annak is legészakibb pontján alkotta meg az Iglu (Igloolik) című sorozatát. Itt is egyértelműen kifejeződik rajongása az ismeretlen, érintetlen tájak, az extrém körülmények közt élő emberek iránt. Több hónapig utazott inuit eszkimókkal, miközben a Pálmafa (Palm Tree) című alkotását készítette. A fehér hóban fókabélből egy pálmafa rajzolódik ki, a vörös és a fehér kontrasztja teszi igazán erőteljessé a képet, amely egyszerre idézi fel az inuitok fókavadászási szokásait és – Graafland intenciója szerint – utal a globális felmelegedésre az olvadás képzetéhez társuló, elfolyó belsőségekkel.  

Hasonlóan izgalmas mű a Jegesmedve (Polar Bear) amelyen egy alak ül jegesmedve bundába burkolva, úgy, hogy csak a lába látszik ki. Mögötte szinte egybeolvad az ég és a víz, megszűnik a horizont, a jegesmedve-ember szinte elvész a semmiben. Ez a már-már szürreális ötlet jó példa a Graafland műveit jellemző iróniára: egy eredeti formájában odaillő, de így mégis rendhagyóvá váló elemmel bolygatja meg a kietlen, hidegséget árasztó tájat. Ehhez a tematikához kapcsolódnak az Izlandon készített képei is. Az Utazás (Journey) című alkotáson szarvasagancsok úsznak a jeges vízen, amely akár égnek is tűnhet. A kép egészen álomszerű, egyszerre kelti azt a hatást, hogy a szarvasok teste mintegy a víz alatt folytatódik, így tehát egy másik világ létezői; ugyanakkor a test hiánya, a puszta agancsok látványa melankolikus hatást is kelthet.

Mikor azt gondolnánk, Graafland már minden létező helyet bejárt, még mindig tud újat nyújtani, a sarkvidék hidegsége után egy másfajta fehérséget mutat be: a bolíviai Andokban található sósivatag vált 2004 és 2007 között a fő inspirációs forrásává és ezekből alkotta meg a kiállítás címét is képező Lágy horizontok (Soft Horizons) sorozatot. Ezek a tájak már mindenfajta realitást nélkülöznek, az embernek önkéntelenül a photoshop jut eszébe, ám kiderül: Graafland soha nem használ utólagos manipulációt, minden munkája analóg géppel (Mamiya) készült.

A Bolívia-sorozat talán a legkülönlegesebb az eddigi életműben: teljesen ismeretlen, a valóságot alig idéző tájat látunk, amelybe a művész előszeretettel helyez el mindenféle, oda nem illő –általában puha – tárgyakat, anyagokat. (Innen ered a kiállítás címe is). A képeken megjelenő fehér labdák, léggömbök, matracok, vattacukrok éles kontrasztban álnak a sósivatag jeges fehérségével, éles határaival. A Léggömb vonal (Balloon Line) című fotón Graafland és jó barátja, egy boliviai művész, Gastón Ugalde látható, amint egymással szemben állnak, fehér ruhában, fehér gömbökkel kezük között. Olyan valószerűtlen hatású ez a talán performanszdokumentációnak is tekinthető mű, mintha nem is a földön, hanem az égben zajlana. Az Izzadó édeseim (Sweatening Sweethearts) című sorozat talán kissé már túl direkt módon, de továbbra is kellő humorral játszik rá a hely adta furcsaságokra: sóból készült, hegyeket formáló kupacokon, bolíviai asszonyok ülnek, kezükben vattacukorral. Végül fontos megemlíteni a sorozatból az Eltűnő nyomok (Vanishing Traces) című művet is, ahol a spirálszerűen kanyargó fehér gömbök egyértelműen a land-art egyik emblematikus művére, Robert Smithson Spirál mólójára (Spiral Jetty) utalnak.

A kiállításon látható legfrissebb munka 2010-ben készült, amikor Graafland ismét Bolíviában dolgozott, hogy újabb installációt készítsen. A Szőnyeg (Carpet) című művön a fehér, repedezett táj (továbbra is a sósivatag) látszik, amelynek darabjai ki vannak festve, és a keret egy szőnyeget formáz. Az egész kiállítást végig kísérő „így készült”-videók remekül kiegészítik a képeket, megértjük, hogy jöttek létre az egyes alkotások, és a művésznővel is hallhatunk interjúkat. A Szőnyeghez különleges többletet ad a videó: látjuk, amint Graafland a piacon bevásárol különféle fűszereket, festékeket, ásványi, növényi porokat, hogy aztán ezeket saját kezűleg vigye fel a sivatag száraz, repedezett felszínére. Ismét hangsúlyos szerepet kapnak a színek, a fehér alapon vörös és sárga formák, valamint az élénk, kék háttér különös egyensúlyt teremt. A hatás fokozása érdekében ezt a mintázatot valódi szőnyegként is elkészíti, amelyre a látogatók (szigorúan csak cipőt levéve) ráléphetnek, és – ahogy Graafland nevezi –, ezen a „repülő szőnyegen” az Andokban találhatják magukat.

A Graafland projektek termékei többnyire rövid életű, időszakos munkák, amelyekről azt gondolnánk, nem forgatják fel nagymértékben a tájat, mégis, a helyi emberekkel való együttműködés, a természet, a táj jobb megértése, a tájképfotó átalakítása révén ez az állítás erőteljesen megkérdőjeleződik. Graafland műveiben összekapcsolódik a land-art és a fotó, a helyspecifikus installáció és a performansz, és pont ettől válnak izgalmassá a művei, hogy nem lehet őket egyetlen kategóriába besorolni. Az amúgyis különleges, de üres tájakat mindig feldobja valamilyen „oda-nem-való” elemmel, előszeretettel kombinál össze nem illő dolgokat és ezáltal kilép a puszta tájfotó kategóriájából. Továbbá, noha majdnem mindig beállított fotókról van szó, és néha ez hathat zavaróan, összességében mégsem válnak unalmassá vagy hatásvadásszá a művek, mivel – amint ez a kiállításból is világossá válik – Graafland megtalálja a kellő egyensúlyt a szépség és az irónia, a táj és az emberek, valamint a különféle tárgyak között.
 

Scarlett Hooft Graafland Soft Horizons (Lágy horizontok) című kiállítása 2011. december 11-ig látható az amszterdami Huis Marseille-ben. (Keizersgracht 401).