bezár
 

színház

2011. 11. 23.
Én nem vagyok hülye!
Punk Rock a Pesti Színházban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A kortárs angol Simon Stephens darabja a címmel ellentétben sem nem zenés (a szó musical értelmében), sem nem anarchisztikus, de a Pesti Színházban, az Eszenyi-féle előadásnak mégis fontos összetevője a zene és a konvenciók. A Punk Rock nem acélbetétes bakancsot hordó, Sex Pistolst üvöltöző, utcán lógó fiatalok története, akik iskolát kerülve csapatokban szidják a világot. Ez valami nagyon más.

A Punk Rock kamaszokat, fiatalokat, majdnem felnőtteket, érettségi előtt álló diákokat mutat be nekünk, akikben eleinte önmagára ismer a néző, de szép lassan, elborzadva jön rá, hogy ez nem az, amire gondolt. A darab aktualitása vitathatatlan, ez a magyarázat a gimnazista nézők jelenlétére az előadásokon, de kérdem én: valóban szemeket akar felnyitni, csipát kitörölni, vagy kötelező jellegű szenzációhajhászás csupán?

Szkéné színház

 

A 2009-ben megírt darab ugyanis egy angol gimnázium néhány növendékéről szól, átlagos fiatalokról, átlagos problémákkal küzdő jó eszű gyerekekről, akik ugyanazok elé a választások elé kerülnek az érettségi közeledtétől vagy az általa adatott lehetőségek hosszú sorától megijedve, mint minden 18 éves.


Részletesen vázolt képet kapunk egy angol kisvárosi gimnázium közösségéről. Mindannyiunk számára ismerős típusok jelennek meg egymás után a színpadon: a stréber, akit bántanak és kihasználnak (Chadwick – Telekes Péter); a nagyszájú, falkavezérszerű főnök, aki nyalja-falja barátnőjét (Bennett – Lengyel Tamás); a naiv új lány (Lilly – Réti Adrienn); a szépfiú (Nicholas – Karácsonyi Zoltán); a butuska (Tanya – Herczeg Adrienn) és a vagány csaj, aki természetesen a nagyszájúval kavar (Cissy – Bata Éva), és a visszahúzódó, kicsit más világban élő fiú tele reménnyel és vággyal az élet iránt (William – Varju Kálmán).

A kisvárosi lét nehézsége nem a komoly, „felnőtt” szempontokból fontos, nem a karrierlehetőség vagy a nyüzsgés a lényeg, csak a kiszakadás, az új élet esélye. Lilly, az új lány szülei miatt állandó költözködésre van ítélve, most épp Cambridge-ből jött. Mindenki pontosan tudja, hogy egy porfészekbe került, és mindenki minimum olyan helyre vágyik a gimnázium után, ahonnan a lány jött. Egyetem, nagyváros. Ez a cél. Kiszabadulni és új életet kezdeni. Főleg William alakjában jelenik ez meg, ő az, aki leginkább szeretne értelmet vinni az életbe, aki szereti a tanárait, aki okos, és pozitívan, tele érzelemmel áll egyedül ebben a képmutató társadalomban. Persze már az elején lehet érezni, hogy sorsa nem az egyetem és az álmok megvalósítása lesz, és személyiségében valamiféle eleve elrendelt őrület lappangása érződik már az első pillanattól kezdve.

 

William először is beleszeret az új lányba, aki összejön a szépfiú Nicholasszal. Csalódások, bánat, sikertelenség, magány veszi körül a fiút, és amikor szeretett tanára meghal, természetesen ez a negatív életérzés fokozódik. Tudtad, hogy itt egyszer öngyilkos lett valaki? – kérdezi az ablakban állva, és feszülten figyelünk, hogy vajon kiugrik-e. Ha leveti magát, az természetesen borzasztó. Ha nem, akkor talán még valami ennél is szörnyűbb következik. William nem ugrik.

Az idei évadra újonnan szerződött fiatal színészeket felvonultató előadás minden részletében szépen kidolgozott. Maguk a színészek is egytől egyig kiválóak és a végletekig hitelesek. A díszlet, amely gyakorlatilag csupán egy ping-pong asztal és néhány szék, amelyet összecsukva, oldalára döntve, egymásba rakva, sokféleképpen használnak, a célnak abszolút megfelel. A zene, amely a lelki folyamatokat tökéletesen jelző karakteres punk, alternatív rock, no wave dalok a White Stripes-tól a Sonic Youth-ig. Izzik az egész előadás az energiától duzzadó daloktól, érződik a feszültség, átadja az indulatok visszafojtásának lüktetését, kitörni akarását és a hangulatot. A fényhatások segítségével a filmszerű montázsok, és a darab végén a lassított visszajátszás ötlete önmagában is nagyszerű, a kivitelezés pedig tökéletes. Döbbenetes az összhang a háttérben és a színpadon egyaránt, egy olyan lélegzet-visszafojtott nézőteret létrehozva, amelynek ritkán lehetünk részesei. Kár is lenne egy szünettel megszakítani, így egy felvonásban változik át minden: a színpadon a szerethető William elítélendő őrültté, a nézőtéren a vicceken jót nevető látogatók megdöbbent, szomorú emberekké.

Viszont William, mint mondtam, nem ugrik. Helyette szerez egy pisztolyt, és két perc alatt agyonlövi a többieket. És itt az aktualitás  avagy szenzációhajhászás: hiszen mindenkinek beugrik Norvégia, Finnország, Anglia, Németország, és igen, Magyarország is. Ezért látható a színház előterében, a szereposztás táblája fölött Dékány Miklós, a Pécsi Tudományegyetemen 2009-ben történt lövöldözés áldozatának fotója.

 

Az előadás kétségtelenül mindenkit elér a nézőtéren. A mostani gimnazisták és egyetemisták azt fogják látni, hogy milyen jól van megcsinálva, tényleg náluk is megvannak ezek a karakterek, valóságos az egész, és igen, ők is hallották ezeket a sztorikat. A szülőket, nagyszülőket szintén megérinti, bár inkább a világ rövid idő alatt produkált óriási változásával: a trágársággal, a nyersséggel, és minden bizonnyal ők is arcul ütve érzik majd magukat, de nem biztos, hogy első sorban a tényleges probléma miatt. Ami mi is? A példamutatás teljes hiánya? Hogy a szülőknek ma inkább a karrierjük a fontos? Amíg a gyerekek az iskolában vannak, nem lehet bajuk? A törődés, az együttlét, a beszélgetés terelhetné vissza a régi értékeket tisztelő normális élet medrébe ezt a társadalmat. Közhely. „Én nem vagyok hülye” – súgja az igazságügyi szakértőnek (Hegedűs D. Géza) William, és ez a lényeg: ezeket a tetteket nem ostoba gyermekek vitték véghez, és nem őrültek, nem betegek, de megtették.

Kinek a feladata felnyitni a szemeket? Fel kell, vagy inkább fel lehet-e egyáltalán nyitni ezeket a szemeket? Itt egy jó darab, egy még jobb előadásban, de a fiatalokban zajló vívódások, a körülöttük lévő világ gerjesztette problémák bemutatásán túl kérdéses, hogy ad-e valamiféle üzentet, pláne felszólítást.

 

Simon Stephens: Punk Rock

színmű egy részben

A magyar szöveget Stern Gábor fordítása alapján készítette Kovács Krisztina.

 

William Carlisle: Varju Kálmán

Lilly Cahill: Réti Adrienn

Bennett Francis: Lengyel Tamás

Cissy Franks: Bata Éva

Nicholas Chatman: Karácsonyi Zoltán

Tanya Gleason: Herczeg Adrienn

Chadwick Meade: Telekes Péter

Dr. Richard Harvey: Hegedűs D. Géza 


Díszlet: Füzér Anni

Jelmez: Pintér Réka

Dramaturg: Kovács Krisztina

Világítástervező: Csontos Balázs

Szcenika: Krisztiáni István

A rendező munkatársa: Egyed Mónika

 

Rendező: Eszenyi Enikő

 

Bemutató: 2011. október 9.

Pesti Színház

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

nyomtat

Szerzők

-- Aliczki Johanna --


További írások a rovatból

színház

Podlovics Laura: Nem félünk a sötétben / Budapest Bábszínház, Kísérleti Stúdió
avagy A spacio-temporalitás liminalitásának reprezentációja David Greig Prudenciájának Kovács D. Dániel által teremtett színpadi víziójában...
Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban
Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről

Más művészeti ágakról

Platon Karataev: Napkötöző
Bartók György szerzői estje a Fugában
art&design

Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés