Nagy idők tanúi, így az est címe, és tényleg vártuk, hogy átdübörög majd rajtunk, ha fél évszázad nem is, kilenc évnyi emlék minimum. Először csak a hideg, az. Most fölborítva mindenféle koreográfiát jöjjön Kukorelly Endre vonatkozó műsoron kívüli verse, amihez szintén műsoron kívül ültek a háttérben a vásznon nőcik egy előadáson. „Huszonöt vagy harminc vagy 35 nem fizető / néző néznek / hallgat ül leveszi / a kabátját nem veszi le a kabátját / az első két sor üres a harmadikban egy. // Nő magában leghátul nagykabátban (…) világítás is / van nem túl erős kivilágítás meleg / van fűtést biztosítottak még mikrofont”. Mikrofon rendben. Meg egy csomó kabát, nem veszi le, ha leveszi, felveszi, az hétszász. Legalább szép színes volt minden, szép színessé tette a DJ Lee n'gum / VJUnflyable, Rieger Johanna műsorvezető izgult csak egy kicsit.

Kardos Horváth János, szőke haj, fekete szemüvegkeret, elég édes, az a rész különösen, hogy „Rámerészkedtünk a tóra / Belepisiltem a nevedet a hóba / Picit volt csak nevetséges az egész”, szól a 400 méter, kár, hogy nem ezt írta át Kukorelly, hanem most annak kell jönnie, hogy ő olvas fel sajátot, de mégis jó lett, egy jó című vers: Jó, rossz, semmi az egész. Egy bicikliről, közben bicaj fut a háttérben, persze nem ül rajta senki, ez a semmi rész az egészben. Egyébként megható történet, van benne Boconád meg Berlin, „Moszkvics, meg egy Pobjeda (…) hát igen, érzelgős is, azért hangzik érzelgősen, mert érzelgős. Még annál is brutálisabb, nosztalgikus”.

Másik Jánostól meg a Kocsmakutyákat szeretném, helyette Madarak, állat mindkettő, és lehet ezt is magamra illeszteni, ettől jó valami vagy nem, magamra, így, hogy „Szombaton szédülés / Vasárnap lázadás / Hétfőn a lánc, kedd kihalt / Csütörtök tánc / Jeleket ejtek vadul / Nem találják”, de csak azért ezt a részt, mert a többi most nem érvényes: nincs újrajátszás itten, csak rá-, sármenyasszony meg pláne nincs. Felhők úsznak a háttérben, majdnem, mint a Lars von Trierben, Melancholia, sőt a madaraknak se jó, hol fejjel lefelé hullanak, hol meg a tollukról szakítódnak le. Szálinger Balázs mások (Másik) mellett az Audienciát olvassa Benedeknél, lehetett volna a többit is mondani, de ez az idézés miatt passzol: „Míg engem aznap kétszázan, vesztesek, / Hozzám hasonló szarháziak idéznek, / Én csak matattam az örök könyv felett, / De már tudom, hogy elmúlok majd a nyelvvel”, noha az a rész tetszik a legjobban, hogy „Igen, de hol van ez attól a csóktól, / Amit én kaptam tegnap egy taxiban”?

Ha nem lettem volna pont azon a „kések kések hatalmas kések” mottójú Műcsarnok-beli Bizottság-esten, ahol a Kollár-Klemencz László és további Kistehenek a Konyhagyeplőt énekelték, mit énekelték, őrjöngték hosszan, most örülnék. Így inkább Kemény Istvánnak és Fischernek, A sakk Nietzschéjének, a történetnek, amelyben a mesélő egy férfiről beszél, akivel találkozott egy rövid közös utazásnyira „a Bajcsy és az Oktogon között”. A sakkozóról és az ő javaslatáról, melyet végül nem fogadtak el. „De mégis azt súgja valami, hogy igaza volt. Az elgondolás helyes. Meg kéne újítani a játékot. Ki kéne szabadulni a megnyitáselmélet szorításából, ami felváltva mondja mindenre, hogy lehetetlen, vagy, hogy már késő. Vagy, hogy hülyeség, fogd be a szád. Vagy, hogy boldogság nincs. Van egy szép és egyszerű táblánk, az életünk, ellenfelünk a halál. Egy partit megér, hogy megkeverjük a tisztjeinket az alapsoron”.

Ezen pörgök még egy kicsit, hogy lehetetlen, vagy, hogy már késő. Vagy, hogy hülyeség, közben meg már szól Kardos Horváth Földlakója, direkt ezt tettem fel a kismamás, szoptatós, gügyögős helyett. Mondjuk a Kukorellyhez se illene annyira, aki átírta ezt az egészet: „Asszem, nekem a Holdon volna jó, / a lenti zaj itt még nem hallható”. Aztán fordítva, a Végső dolgok lesz zenévé. És ugyanígy még kétszer, mást persze, de ugyanígy. Másik János „mégis, mégis, mégis mondj valamit” mantrájára Szálinger „intek, intek, intek, egy kocsi jön, megáll” verse következik, majd pedig a „város alatt egy folyó, / ott vesztegel egy hajó, két hajó”, méghozzá harmonikakísérettel. Kollár-Klemencz és Kemény közös sora leállítom a forgalmat az utcán, az egyik így: jobban néztem ki tegnap, mint máma, / mi az a szív alakú buborék a számban?, a másik úgy: és ráfekszem a záróvonalra, / nem fogadok több üzenetet. A legszebb a Kesztyű mégis a sünnel meg ezzel, hogy „el is vagyok veszítve, / meg is vagyok találva, / van is párom meg nincs is, / egyedül mint az ujjam, / akármelyik az ötből, / mert nem jelentek semmit, / de mégse lehet mindent / a véletlenre fogni”, de tessék itt van egyben, hang, kép, szöveg, minden.

Egyperces improvizációk 2002-től évenként, egymás mellett áll sorban a három író/költő, egymás mellett ül sorban a három zenész, föltűnik egy évszám, valami dobpergés, és jönnek, döcögnek elő évről évre a limerickek, mindenféle sorok, ilyenek, hogy Volt egy úr, úgy hívták George Bush / nem látta időben orvos (Kemény), Volt egy év 2006-ban / egy zebra halt meg alattam (Szálinger), Akivel gondoltam egy nagyot (…) / otthagyott, mert hát otthagyott (Kukorelly). Mindenki kedvesen kedélyes próbál meg lenni, de belejönnek. Aztán Keresztury Tibor főszerkesztő, másodjára főszerkesztőként az igazi rájátszás, azt mondja, hogy nálunk minden év duplán számít, a Litera nagykorú lett, mától ihat. Fölvonul a stáb, Nagy, Szekeres, Jánossy, Benedek, Sebők, Csejdy, mindenki megköszön, köszönt, torta és ital, ha már nagykorúság, én meg számszakilag kicsit megzavarodva Vigyázz, ezek a fiúk itt nem viccelnek / Vigyázz, ezek a fiúk itt nem viccelnek, dúdolom hazafelé a kavicsokon.

Fotók: Bach Máté