A Liebe ist für alle da című albummal turnézó Rammstein koncertjére tavaly sajnos nem jutottam el, előtte utoljára öt éve jártak Magyarországon, akkor még alig ismertem őket. Idén viszont szerencsére újra eljöttek, hogy most az elmúlt 16 évük, teljes karrierjük legnagyobb slágáreit játsszák el.

Minden szinten formába kellett hát jönnöm, igyekeztem a lehető legjobban felkészülni: néztem a klipjeiket, gyakoroltam a dalszövegeket, edzettem a hangomat, főleg a mélyebb tartományokra helyezve a hangsúlyt és elkezdtem gyúrni is. Pirotechnikában még van mit fejlődnöm, de már egész ügyes vagyok. Sajnos a jelmezboltba végül nem volt időm elmenni, így a térd alá érő bőr bakancs, szegecselt bőrnadrág, szíjak, övek, pántok, fekete smink és persze rengeteg gépzsír helyett ingben, farmerban mentem a koncertre.
Amit jól tettem, mert a legtöbb ember azért normálisan nézett ki. Voltak persze vadabb arcok, meg sokan voltak Rammstein pólóban és néhányan bakancsban, de túlsúlyban voltak a konszolidált harmincasok. A beharangozott biztonsági intézkedések közül semmit sem éreztem, a kabátomat nem tapogatták végig, az arénán belül a jegyemet pedig már senki se kérte. Fényképezni, videózni a híresztelésekkel ellentétben bátran lehetett.
Az előzenekar, a svéd Deathstars már játszott, mire megérkeztem, róluk elég annyi, hogy a bő fél órát játszó wannabe Marilyn Manson csapat annyira bízott bennünk, hogy ha esetleg valamelyikünknek nem lett volna egyértelmű, hogy milyen zenét játszanak, néhány erősítőre Word Art-stílusban felírták, hogy ’Metal’.

Mély hangban, feszes riffekben persze nem volt hiány – a folyamatosan hallható, de láthatatlan szintetizátorból viszont igen –, a közönség meg nagyon hálás volt a sok budapestezésért, azért meg pláne, hogy hamar átadták a terepet a Rammsteinnek.
A roadiek elképesztő sebességgel szerelték át a színpadot, aztán a pontosan 9-kor elsötétülő arénában néztük, ahogy a nézőtér fölé leereszkedik egy rozsdás, füstöt eregető híd. Közben a küzdőtér közepén, egy kis színpadon fáklyákkal, magyar zászlóval felbukkanó együttes tagjai olyan benyomást keltettek, mint egy középkori boszorkányégetés bírái, akik aztán teátrálisan felmasíroztak a hídra, majd egy kisebb tapsvihar begyűjtése után elfoglalták helyüket a nagyszínpadon, és belecsaptak a pontosan 11-ig tartó elementáris zúzásba.

Semmi köszönés, semmi bemutatkozás, semmi cécó, csak a nyers brutalitás jellemezte a másodpercre két órás koncertet. A második számra már én is átéreztem a dühös cinizmust, amivel Amerikát jellemezték, együtt bólogattam a lábdobbal, amíg bírtam az iramot, ütöttem a lábammal a földet, ahogy Till Lindenmann ütötte öklével a combját.
Persze ha az ember kicsit tájékozódott youtube-on, vagy volt már Rammstein koncerten, akkor túl sok meglepetés nem érte az este során, de ez szerencsére semmit sem vont le a teljesítményből. Illetve nem ez. A Rammstein komoly és kemény munkát végzett, valódi iparosokként gürcöltek nekünk, de a műszak végén egy köszönöm – thank you – danke schön kombó után távoztak is, számok közben nem szóltak sem a közönséghez, sem egymáshoz.

Természetesen, és egyben sajnos egy ekkora volumenű turné során nem várható el spontaneitás, a munka része lenne viszont a lazaság illúziónak megteremtése. Ugyanakkor érthető is a görcsös ragaszkodás a forgatókönyvhöz, hiszen ennyi pirotechnika mellett bármilyen spontán megmozdulás életveszélyes lehet. Még annyi sem megengedhető, hogy akár csak egy bő deciméterrel elmozduljanak a helyükről. Elevenen megégnének.

A Neue Deutsche Härte irányzat leghíresebb képviselői húsz legnagyobb slágerüket adták elő, ez természetes egy best-of-turnén – bár nekem a Benzin nagyon hiányzott –, de a számokhoz tartozó koreográfia is ismerős lehetett.

Ettől persze még valóban lenyűgöző volt látni a hatalmas, égő angyalszárnyakat, az elképesztő tüzeket, lángokat (a forróságot a nézőtéren is bőven lehetet érezni), a tűzhányó zenészeket, a görögtűzben álló Tillt, a gigantikus faszt a Pussy alatt, az ember nagyságú, kerekes kondért benne a billentyűs Flake Lorenz-cel, akire óriás méretű, majd még nagyobb, lángot lövő fegyverrel lövöldözött az énekes és értelmi szerző, hatalmas késekkel hadonászó Till.

Nem volt utolsó dolog látni a lángoló mikrofonokba éneklő és lángoló gitárokon játszó Paul Landerst és Richard Kruspet, valamint hallani az óraműpontossággal és elemi erővel játszó ritmusszekciót, a basszeros Ollie Riedelt és a dobos Christoph Schneidert.
A tökéletes egységből nekem sajnos kilógott a civilben Sebeők Jánosra hasonlító Flake. Rajta kívül mindenki koherens szerepet játszott, ő viszont mintha zavarát leplezendő, váltogatta volna eszelős karaktereit. Először a L’art pour l’art Társulatból ismerős Anti bácsiként jelent meg, majd futópadon menetelve, bohóckodva nyomogatta a billentyűket. Később járókeretre erősített szintivel csoszogott a színpad közepére, hogy aztán újra eltűnjön a reflektorfényből. A koncert második felében aztán újra szerepet kapott, a Haifisch alatt gumicsónakon evezett-úszott a közönség felett, végül a Bück Dich-ben análrabszolgaként debütált. Mint minden koncerten.

A Rammstein zenéjének szerves és elengedhetetlen részét képezi a szintetizátor, de Flake „színészi” teljesítménye erőltetett és értelmetlen.

A koncert fénypontja a már említett Bück Dich. No nem a szado-mazo trip, vagy Till maszturbációja, majd gigászi ejakulációja miatt, hanem mert mindez ugyanott zajlott, ahonnan bevonultak: a küzdőtér közepén kiemelkedő kis színpadon. Itt, látványelemek nélkül, szűk 10 m2-en játszottak, és a dolog így is működött.

Megmaradt az elemi erő, megmaradt a vaskos, minimalista szövegek átütő hatása, csak éppen a külsőségek tűntek el. A lényegre tértek. Hirtelen olyan lett ez alatt az egy szám alatt a koncert, mint egy pornófilm sztori nélkül. Nettó dugás. És mindez persze kérdésessé tette a külsőségek szükségességét. De hát a pornóhoz is kell a „kerettörténet”, Rammstein koncert sem létezhet tüzek, jelmezek, koreográfia nélkül.
A koncerttel kapcsolatos metaélmény – az indusztriálkörnyezeten, a brutál hangerőn és pirotechnikai virtuozitáson túl –, hogy a Rammstein nem vacakol sem metaforákkal, sem szimbólumokkal. A civil életben – talán csak a billentyűst leszámítva – persze mindenki normálisan néz ki, sőt, normálisan is viselkedik, magánéletüket próbálják nem a Blick címlapján leélni. A koncerteken azonban nincsenek titkok. Itt minden az, ami. Minden hatalmas, minden egyértelmű, minden konkrét. Nem kell semmit és semmin sem gondolkodni, sem a díszleten, sem a zenén, sem a szövegen.

A rengeteg szexuális tartalom a Bück dich, a Pussy, a Keine Lust, a Mein Teil vagy a Du riechst so gut című számokban, a magánnyal, elhagyatottsággal kapcsolatos Ohne Dich, Mutter, Sehnsucht, Mein Herz brennt és ismét a Keine Lust, vagy éppen az indulószerű Rammlied, a politikai irányultságot egyáltalán nem titkoló Links 2-3-4 és a hataloméhes, zárószámként hallható Ich will nem tartalmaz egy darab utalást sem. A Rammstein nem szarozik holmi átvitt értelmekkel. A fasz tényleg fasz. De mindez mégsem vehető komolyan. Pont a túlzott konkrétsággal és félreérthetetlenséggel, a szimbólumok mellőzésétől válik minden szimbolikussá. Semmit sem értenénk a Rammsteinből, ha elhinnénk mindent, amit látunk, és egy militáns, szexéhes, szado-mazo indusztriál-metál együttesnek tekintenénk őket. Sokkal többek ők annál.

A Rammstein tehát 16-17 év alatt tökélyre fejlesztette azt, hogy közönségét úgy bírja gondolkodásra, kritikai szemléletre, hogy nem gondolkodtat, nem kritizál. Így válhat a legegyszerűbb és legkonkrétabb kifejezésmód bonyolulttá és absztrakttá. És ezt láthattuk felejthetetlen két órában.

You've got a pussy
I have a dick
So, what's the problem?
Let's do it quick!

(A koncertképek a szerző felvételei.)