PRAE.HU: 7-8 éve szervezed és 2009 óta vezeted a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékét. Mennyire kedvelt ez a szak? Milyen a tanszék profilja? Milyen tantárgyakat tanítotok?

Viszonylag jól boldoguló és nem kimondottan boldogtalan irodalomtörténészként kaptam annak idején a feladatot, hogy a kommunikáció szak debreceni alapításának élére álljak. A „Gründerzeit” – hogy úgy mondjam – kalandos történetét egyszer majd még megírom, most csak annyit, hogy e szervezési munka során sok mindent megtapasztaltam a magyarországi felsőoktatás és egyáltalán a szervezeti kultúra területén. Amit elképzeltem: minőségelvű, korszerű és dinamikus képzőhely megalapítását (az országos induláshoz képest jó évtizedes fáziskéséssel – lényegében a semmiből), azt sikerült is megvalósítanom. Kedvelt szak, s talán nem túlzás állítani, hogy vele egy önálló arcélű műhely jött létre.

A hazánkban sajnálatos módon kialakult ködképpel szemben, miszerint itt „újságíróképzésről”, valamifajta „blöffdiploma-gyárról” volna szó, a média-kommunikáció az észak-atlanti világban mindenütt húzóágazatnak számít, s nagyon változatos a profilja. A terapeutikus és a politikai kommunikációtól az újságíráson, a PR-en és a HR-en át a vállalati felelősségvállalásig és a médiaelemzésig sok mindent oktatnak a képzőhelyeken. Mi két területre helyezzük a hangsúlyt. Arra törekszünk, hogy hallgatóink elsajátítsák a web 2.0. alkalmazásokban termelődő új kulturális tudás használatához és értelmezéséhez szükséges kompetenciákat, s ezzel összefüggésben eligazodjanak az újabban szövődő intézményi és vállalati hálózatokban.

Tantervi programunkban a hagyományos társadalom- és bölcsésztudományi (gazdaság-, társadalom- és művészettörténeti) tárgyak éppúgy helyet kapnak, mint ahogy a (poszt)modern szervezeti kultúra és médiavilág összefüggéseit tárgyaló kurzusok is (pl. médiaszövegek elemzése, marketing, reklámszemiotika, CSR stb.).

PRAE.HU: A kommunikáció szak a tudományosság és a praktikum határán áll: hagyományos értelemben vett tudományág, amelyhez hozzátartozik a mindennapi élettől való távolság aspektusa is, de piacképes készségeket és kompetenciákat is elsajátítanak itt a hallgatók. Mit tud egy kommunikáció szakot végzett diplomás? Mit nyújthat a munkáltatójának?

Hallgatóink képesek lesznek eligazodni a munka világának szervezeti kultúrájában, valamint a hatékony közösségszervezés és a társadalmi felelősségvállalás üzleti, kulturális és médiapiaci színterein. A tudományok mezőnyében ez idő szerint voltaképpen csak a média-kommunikációs műhelyek teszik fel azt a kérdést, hogy hogyan alakítsuk az eljövendő generációk viselkedéskultúráját, értelmezési készségeit a jórészt ellenőrizetlenül áramló mediatizált információk új világában. A tengernyi kommunikatív eseményből a lényeg kiemelése összetett elemzői képességet igényel. Magasan mediatizált ügymenetek vannak kialakulóban a közigazgatásban és a vállalati kommunikáció területein is, a menedzsment egyre inkább belátja, hogy a kommunikáció el nem hanyagolható vállalati értékteremtő folyamat. A társadalmi kreativitás új formáinak feltárásával a média-kommunikációs kutatás egyedülálló feladatot lát el a tudásgazdaságban. 

A magyarországi intézményi és vállalati kultúra egyébként még csak most fedezi föl igazán a belső és külső kommunikáció, az arculatformálás, a közvetett marketing jelentőségét az internet által megnyitott azonnali és decentrált véleménynyilvánítás korszakában. Vagyis a szervezeti kommunikáció vonatkozásában a munkáltatói kereslet dinamikus növekedése még ezután fog bekövetkezni.

De nemcsak, sőt nem is elsősorban a piaci oldal felől tartom fontosnak a média-kommunikációs képzést. Hanem mert a felsőoktatáson belül olyan korszerű – mert szerteágazó és így transzfer – ismereteket közvetít, melynek az ún. pozitív tovagyűrűző hatása (a tudástőke felhalmozása, kreativitás, innovációs készség, kritikai szellem, a felelős részvétel a gazdaságban és a közéletben stb.) felmérhetetlenül fontos. Ráadásul ez így olyan tudásfajta, amire a társadalomnak szüksége van, de a piacnak nem szokása megfizetni. 
PRAE.HU: A felsőoktatás átalakítását célzó tervezetek értelmében az egyik legmostohább sors a kommunikáció szakra várna: az államilag finanszírozott képzési helyek száma radikálisan csökkenne. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka? S milyen következményekkel járna ez a régió számára?
A felsőoktatás szerkezetének és finanszírozhatóságának kérdése nem egyedi magyarországi probléma. Az Európai Unióban mindenütt erőn felül igyekeznek fenntartani az állami szubvenciót. A képzés terén is kiélezett a verseny Észak-Amerikával, s még inkább a Távol-Kelettel. A versenyképesség fetisizálásának, a piaci fundamentalizmusnak, a társadalom- és bölcsészettudományi, valamint a művészeti képzés erőszakos visszaszorításának tendenciája nem csak a hasonszőrű országokban, hanem a mienknél jóval gazdagabbakban is megfigyelhető (Lengyelország, Csehország, Dánia, Anglia, Ausztrália stb.). A helyi specifikum az állami forrás drámai hiánya és a (nyílt) magánforrás-bevonás (vagyis a tandíj) politikai elutasítása. Az is belátható, hogy oktatási rendszerünkben számos torzulás van: helyenként túlburjánzás, pazarlás és színvonaltalanság. Olyan nagyok és gyökeresek a bajok, hogy a helyzeten csakis jól átgondolt és megtervezett reformokkal lehet javítani. S éppen ennek a stratégiának nem látszanak a biztos pontjai. Ehelyett gyakran felkészületlenséget, elfogultságot és rögtönzést lehet tapasztalni. Az oktatáspolitika fölötti fiskális „felügyeletet” és ádáz demagógiát. Az előbbire még lehet magyarázat az ország pénzügyi vészhelyzete, az utóbbira viszont nincs mentség.
 
A kommunikációs – s még tágabban a társadalom- és bölcsészettudományi – képzés elleni negatív kampány több mint fél éve tart, s máig nem értem, mindez miképpen mehet végbe egy civilizált, önmaga európaiságára mindig is adó országban. Ki tagadná, hogy nagy számban lenne szükség hazánkban természettudományos szaktanárokra és mérnökökre, de miért gondolja azt bárki is, hogy e célhoz a társadalom- és bölcsészettudományok diszkreditálásával lehet eljutni? Mert ez könnyebb, mint szembenézni a reáltárgyak általános és középiskolai népszerűtlenségével, a megoldatlan módszertani kérdésekkel, valamint a tanárszakoknak a megalázó alulfizetettségből eredő kontraszelekciójával és elnéptelenedésével? Még a csapból is az folyik, hogy Magyarországon „túl sok a diplomás”, meg hogy a „bölcsészdiploma nem piacképes”, csakhogy ezt nem igazolják vissza a munkaerő-piaci adatok. Arról pedig egyáltalán nem szól a fáma, hogy a bölcsészképzés miképpen segíti a természettudományos megértést (pl. legelemibb szinten az olvasás-tanítás és a fejlesztő pedagógia a szövegértést és így pl. a szöveges feladatok megoldását), s miképpen növeli az általános kulturáltságot. Nincsenek se erről, se másról hatástanulmányok és szakértői viták.
 
Csak egy dolog látszik biztosnak, ez pedig a kormányzat által eltökélt jelentős forráskivonás, amely a felsőoktatás irányításának teljes kézi vezérlésével kapcsolódik össze. Márpedig ez a kettős vonás az önkénynek, a kontrollálhatatlanságnak, a lobbyharcnak és a különalkuknak kedvez. Megindult a küzdelem a jóval kevesebb forrásokért, s ebben a társadalom- és bölcsészettudományok vesztésre állnak.
  
Az egyik legnagyobb vesztes a média-kommunikáció, mert itt a – számos más területen is megfigyelhető – túlképzés megszüntetése és a minőségelv maradéktalan mellőzése egy teljes tudományterület diszkreditálásával fenyeget. Most még nem tudom, hogy lesz-e egyáltalán államilag finanszírozott hely, s arról sem lehet tudni bizonyosat, hogy mekkora lesz az ún. önköltséges tandíj. (A legfrissebb információim szerint a társadalomtudományi képzési területen a tavalyi keretszámokat megfelezik, s míg az önköltség átlagosan évi 300.000 Ft/fő lesz, addig a kommunikáció szakon ennél jóval magasabb.) Ha az államilag finanszírozott helyek száma megszűnik, vagy radikálisan csökken, akkor a média-kommunikáció oktatásának – és így kutatásának szerény – finanszírozásából részlegesen vagy teljesen úgy vonul ki az állam, hogy közben meghatározza, hogy mennyiért lehet oktatni. Az így kirótt, igen magas önköltséges tandíj csak az állami intézmények kezét köti meg, a magán- és az egyházi intézmények alá fognak ennek ígérni. Következésképp ezen a képzési területen csak bizonyos régiók tehetős gyerekei tanulhatnak majd. A lebutulás (a szaktudományos műhelyek, s velük a kompetenciák elsorvadása) és a kontraszelekció okozta negatív hatás nemsokára közvetlenül is jelentkezni fog a gazdaság és a kultúra színterein. A debreceni szak életben maradásán például nem kevesebb múlik, mint az, hogy a régióban élő fiatalok mennyire lesznek képesek az online felületeken megvalósuló kommunikációs lehetőségeket használni, s megérteni azt, hogy ez a technológiai környezet hogyan határozza meg a társadalmi csoportok szerveződését és intézményesülését.

PRAE.HU:  Milyen a hangulat a tanszéken, az oktatók és diákok körében?
 
Egy underground szöveget parafrazeálva: „Elhagyott a közérzetünk.” Képzelj el egy kis oktatói közösséget, melynek tagjai az alapítás minden plusz-munkáját és nyűgét vállalva szorgalmasan és magas színvonalon dolgoznak. Sokat követelünk a hallgatóktól és magunktól is. Friss szakunkról kilencen szerepeltek az idén az Országos Tudományos Diákköri Konferencián. Tanítványaink közül nem egy rendszeresen publikál. A tanszék tagjai az irodalom- és médiatudomány országosan elismert kutatói. S akkor egyszer csak elkezdődnek a kiszivárogtatások és az ádáz agitálás arról, hogy nincsen ránk szükség, mert a „nemzetgazdaság költséges léhűtői” vagyunk. Kezdetben csodálkozunk, mert mindez nem megy végbe pl. azokkal a francia, belga és svájci kollégáinkkal, akikkel éppen most indítunk egy európai kutatási projektet. Az ő tevékenységük ellen nem szítják az indokolatlan ellenszenvet pl. szerepzavarban lévő és parlagiasságukkal tüntető kormányközeli nagytőkések. De pl. a bukaresti kormánynak sem jut eszébe a kolozsvári kétnyelvű (román és magyar) média-kommunikációs oktatás felszámolása. Az én fiatal kollégáim egész egyszerűen nem értik, honnan ez a differenciálatlan gondolkodás és impertinens kérlelhetetlenség. Ez ugyanis nem ismérve a szakmai autonómiát tiszteletben tartó és a tudományt a tudásalapú társadalom előmozdítása végett támogató értékelvű-konzervatív kormányzásnak.
 
PRAE.HU:  A felsőoktatás jövőjével kapcsolatban több, egymásnak ellentmondó tervezet is „kiszivárgott” az utóbbi időben. Még ha végül – ahogy ezt a napokban a sajtóban olvashattuk – a parlament majd mégsem fogadja el ezt a törvénytervezetet változtatások nélkül, s még ha az utolsó pillanatban a miniszter mégis tárgyalt a HÖOK képviselőivel, a lezajlott negatív kampány akkor is komoly károkat okozott, egyes embereknek – diákoknak, tanároknak – és a bölcsész szakmáknak és képzéseknek általában is. Mi lehet ennek a hatása, és mit tehetünk mi, érintettek?
 
Egyetértek a törvénytervezetnek a Rektori Konferencia általi minősítésével: jelenlegi formájában nem szolgálja a felsőoktatás legaggasztóbb problémáinak megoldását. A törvény előkészítésének menete és kommunikációja szintén alapvetően kifogásolható. A felsőoktatás szereplőivel, a szakmai közvéleménnyel való széleskörű egyeztetés lényegében elmaradt. A munkaerő-piaci hivatkozások szakszerűsége enyhén szólva is megkérdőjelezhető, a bölcsészellenes politikai támadás pedig méltánytalan és káros. Fél éven át hetente szivárogtattak ki koncepció-töredékeket és számadatokat, olyanokat, amelyek a bölcsész- és társadalomtudományi képzés szinte teljes felszámolását irányozták elő. Van, ahol ezekre a – csak remélni lehet, hogy – rémhírekre helyben már egyetempolitikát alapoztak… A demagóg bölcsészellenes kampány tudományágak és képzőhelyek sorát hozta rossz hírbe: alulfizetett, megalázott pedagógusaink és egyetemi kollégáink tömegei szenvedik el nap mint nap ezt a sajátos leminősítést. A negatív kampány tovagyűrűző hatásaira jellemző az az eset, amit mostanában hallottam a gimnáziumban irodalmat és nyelvtant tanító ismerősömtől: diákjainak egyike-másika fennhangon szidalmazta a „semmire se való bölcsészeket”, ám kérdésére, hogy tudják-e, kik is azok egyáltalán, nem tudtak válaszolni. E furcsa magyar kordivat jegyében úgy bélyegeztek meg egy teljes réteget, hogy még azt sem sejtették, hogy saját magyar és történelem tanáraikat helyezik kívül a „társadalmilag hasznos” kategóriáján. Ennek a szabadjára engedett gőgnek és frusztrált dühnek az árát is meg kell fizetnünk.
 
Egyébként hírlik, hogy Angliában sem kedvez a közhangulat a humaniórák művelésének és a bölcsész-képzésnek. Csakhogy ott az is megtörtént, hogy az Oxfordi Egyetem legfőbb testülete megvonta bizalmát az egyetemi és tudományos minisztertől, mert a kormány felsőoktatási reformját, az angol egyetemek amerikanizációs programját elhibázottnak tartja. Oxford példát mutatott és az angol egyetemek egymással szolidáris oktatói karai most már közösen utasítják el a kormányzat kétséges oktatáspolitikáját. Lehetne például így is.           
 
PRAE.HU: Közismert műhelyteremtő egyéniség vagy, egyetemi tanítványaid mellett az Alföld Stúdió irodalomtudományi és kritikai műhelyében is több generációt elindítottál már. Mi a műhelyek szerepe a humán kultúra működésében? Az adott helyzet nyilvánvalóan tőlünk is szemléletváltást kíván – merre induljunk? Hogyan tudjuk megtartani a műhelyeinket?
 
A tehetséggondozás – ez volt és maradt számomra a legfontosabb tevékenység. Ebből mindig is többet tanultam, mint tanítottam. Két évtizeden át vettem részt az Alföld Stúdió munkájában, s fele annyit töltöttem a Hatvani Szakkollégiumban. Magyarországon – más mellett – nagy fogyatkozás van a társiasságban, így az egyesületek, kedvtelő körök és a szakmai műhelyek terén is. Fogjuk a világválságra, hogy éppen ez idő szerint lehetetlenülnek el jól működő intézmények és civil szervezetek. Holott csakis a „szabadság e kis köreiben” szabadulhatunk a bennünket folyton megkötő érdekektől, kényszerektől és a tömegízlés nyomásától. A heti műhelybeszélgetések mai napság is nagy szellemi felüdülést jelentenek. Könyveket és kéziratokat olvasunk. Megpróbáljuk megérteni és segíteni egymást. Ez is befektetés, ha nem is pénzügyi.
 
Doktori műhelyem egyik tagja szűkebb pátriájában, Kisvárdán elindította az Óvodások Kortárs Költészeti Versmondó Mozgalmát. A gyermekek a megszokott, sokszor unt versezetek helyett nagy lelkesedéssel tanulják és szavalják Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina, Balázs Imre József, Varró Dániel és mások verseit. Az óvónők és a szülők kezdetben csodálkoztak az ismert sémáktól eltérő költeményeken, de aztán megszerették ezt az új hangot. Olyannyira, hogy a kortárs költők köteteit a helyi könyvesboltban is keresik már.
 
Most azt tervezzük, hogy a ti 5K-tokhoz kapcsolódva mi is szervezünk a régió számára egy íróiskolát, benne kreatív írást kicsiknek és nagyoknak, közös mesélést és meseírást, kommunikációs készségfejlesztő és médiaismereti kurzusokat. Hogy több barátja legyen a betűnek, több avatottja a helyes és szabatos írásnak. A gyerekeket sportolni és táncolni, ritkábban muzsikálni hordják. Miért ne lehetne a ti pesti kezdeményezésetekhez hasonlóan kis írókat, de legalább jó olvasókat nevelni? Nem az iskola rovására, hanem a túlterhelt iskolát segítve.
 
Nagy bajban van az állam, akadozik a demokratikus működés, a politika alakításának hagyományos formái is elégtelennek látszanak. A gyönge állam magára hagyja a művelődés színtereit. Úgy fest, hogy alulról kell újjászervezni, ami felülről már porlad.