A Radnóti aprócska színpadát továbbszűkítve egy emelvényen, hátrafelé szűkülő térben játszódik az előadás, amely bizonyosan eltérő véleményeket fog kiváltani a nézőkből.

Kezdetnek mindjárt szembesülnünk kell a problémával: érdemes vagy lehet-e egy olyan elbeszélést színpadra ültetni, amelyben hosszú-hosszú leírások találhatóak? Ha igen, mi a teendő ezekkel? És egyáltalán: Charlotte Brontë története önvallomás, amelyet olvasva legkevésbé a színpadi megjelenítés ugrik be. Zsótér és dramatugja, Ungár Júlia úgy egyszerűsítette a helyzetet, hogy az elbeszélésmódon nem változtatott, nem dramatizálta őket, egyszerűen csak kihagyta Jane Lowood-beli napjait a történetből, de a mesélés maradt az alapvető forma: Wéber Kata hosszú-hosszú percekig mondja a mai fülnek talán túlságosan is kiművelt mondatokat. Arról nem is beszélve, hogy hiába az egyre inkább elharapódzó szószínházi trend, a magyar néző alapvetően nincs hozzászokva, hogy közel három órában koncentráljon elmondott, de el nem játszott történetekre.

És Zsótér nem könnyíti meg a helyzetünket: Brontë regényében például Jane egész életére meghatározó élményekhez jut Helen Burnstől, gyakorlatilag életfilozófiát tanul egy tizenéves lánytól, a Radnótiban azonban csak annak vagyunk tanúi, ahogy egy sárga nájlondzsörzébe bújtatott lány, Marjai Virág bukdácsol a mondatok sűrűjében, de csak később tudjuk meg, hogy ki is ő.

Az előadás folyamán többször vizsgálom felül alapvetésemet, hogy vajon mit ért az egészből az, aki nem ismeri az alaptörténetet. Aztán pedig többször vizsgálom felül alapvetésemet, hogy aki olvasta az alaptörténetet, az vajon nem zavarodik-e össze.

Vagyis: Zsótér újfent feladja a leckét: értelmezzük csak saját belátásunk szerint azt, amit látunk, de túl sok támpontot ne várjunk a rendezőtől. Úgy tűnik, az előadás minden értelmezést alátámaszt, hogy aztán szinte rögtön fricskát mutasson neki. Miután meggyőződtem, hogy az egész csupán illúzió, Jane bomlott agyának szüleménye, rögtön arra a következtetésre kellett jutnom, hogy igen, az egész csupán illúzió, de nem Jane agyának szüleménye, hanem Bertha Masoné. Nem sokkal később pedig már azon kellett égetni az agyamat, hogy tévúton járok, itt valamiféle szituációs játék zajlik, a gyermek Helen és Jane játszadozik a szerelem lehetőségével. Vagy éppen két lány, akiket nem feltétlenül hívnak Helen Burnsnek vagy Jane Eyre-nek.

Ha Zsótér szándéka az volt, hogy a Jane Eyre kapcsán összekavarja a nézőt, jelentem, sikerült. Sőt: az olyan amatőr megoldásokkal, mint a színészek mozgatása a színen (egy csapóajtón gurulnak be vagy ki) vagy a "pusztító" tűz, amelyet egy fekete, nagyjából félméteres műfenyő tíz másodpercnyi lángolása okoz, még a tehetségében is elkezdek kételkedni. Többször jut eszembe a blöff szó, s ebben a véleményemben az a nagyjából haramadháznyi tömeg, amely elmegy az első felvonás után, bizonyára osztozik is. Csakhogy. Egy hete nem hagy nyugodni az előadás, nem azért, mert bosszant, hanem azért, mert Zsótér így időzít: összeáll a rendszer, csakhogy dolgozni kell érte, hogy megfejtsük. Akár több hetet is. Mindenesetre érdemes időt szánni rá, és nem feladni túl korán...

Fotó: Velkei Tamás, [a]http://www.kultissimo.hu[text]www.kultissimo.hu[/a]