PRAE.HU: Nemrég zajlott le a nálunk háromnaposra bővült Animáció Világnapja, amelyen képviseltette magát a MOME mellett az Illyés Akadémia, a Kisképző, a Budai Rajziskola, a Corvin Rajziskola, a Hang-Szín-Tér, a Kaposvári Egyetem több szakja, valamint határon túli műhelyek is - különböző szintű, célú képzési helyek; intézményi szempontból hogy látod, hiányzik bármi a magyar animációs életből?

A képzési helyek rendben vannak, ilyen téren nincs hiányérzetem. A nagy gond a magyar animáció két legnagyobb múltú területén, azaz a szerzői filmes és a gyerek-közönségnek készülő egészestés és sorozat-animációs műfajokban mutatkozik. Ezeknek a műfajoknak az életben tartásában a különféle állami fórumok (filmes, kulturális alapítványok, köztévé) a rendszerváltás óta egyre csökkenő hatékonysággal működnek. Persze ma már szinte mindenki rendelkezik olyan technikai eszközzel, amivel könnyedén létrehozható valamilyen egyszerű animáció. Egy-egy banner, animációs klip vagy tévéfőcím elkészítése nem is ütközik különösebb akadályba. A nagy költség-, technika- és szakemberigényű műfajok viszont lehetetlen helyzetben vannak. Ezek a műfajok sehol Európában nem léteznének jól szervezett állami szerepvállalás nélkül, Magyarország viszont ilyen szempontból mélyponton van. Hatékony működtetés helyett legfeljebb bombasztikus jelszavakat lehet hallani a gyerekcsatorna ötletétől kezdve addig, hogy az animáció legyen kulturális húzóágazat.

Tanárként naponta tapasztalom, hogy a hallgatók sokkal felkészültebbek és tehetségesebbek annál, mint amilyen munka elvégzésére ma itthon lehetőségük adódik. Számomra ez azért is személyes ügy, mert az én életemben a tanításé, a tanári mivolté az első hely, a filmes munkáim zömét is a tanári hivatásomból eredeztetem. Sokszor kapom azon magam, hogy amikor filmet készítek, egyben tiszta, világos szemléltető-anyagot is igyekszem létrehozni, amivel egy-egy szakmai kérdést jól tudok illusztrálni a tanári munkám során. Hasonlóan gondolkodott több művész-pedagógus példaképem, például a számos műfajban briliáns felkészültségű Jaschik Álmos, de említhetném Bartókot is; otthon több változatban is megvan lemezen a Gyermekeknek zongoraciklus, például Kocsis Zoltánéban is, igazi zenei élmény, miközben elsősorban pedagógiai célt szolgál.

PRAE.HU: A Világnapon látható volt többek között egy válogatás a MOME-hallgatók által a mese.tv számára, részben a te vezetéseddel készített dal- és versanimációkból. Az ilyen, a gyártási és terjesztési költségeket minimalizáló kezdeményezések pótolhatják az állami akaratot, például a gyerekeknek szóló filmek terén?

Egy-egy ilyen lelkes kezdeményezés megmutathatja, hogy közönség is és szakember is lenne a gyerekeknek készülő igényes animációs filmekre, de pusztán alkotói lelkesedésből még nem lesz Magyarországon újra érzékelhető mennyiségű és folyamatosan jó színvonalú kortárs gyerekanimáció. A KEDD Stúdióban az elmúlt két évben – szinte teljes egészében saját anyagi kockázattal – elkészítettük az egyik legsikeresebb magyar animációs gyereksorozatot, a Bogyó és Babóca 2 x 13 részét. Számos ország gyerekcsatornáján folyamatosan műsoron van, nagyon kapós DVD-n, a mozikban tavaly is, idén is a három legnézettebb magyar film között volt, de mindez nem jelenti azt, hogy megoldottuk volna a gyerekanimáció kérdését. A sorozat folytatására például már a nagy siker ellenére sem mertem önerőből vállalkozni. Logikus lenne, hogy egy-egy ilyen program az állami televízió megbízásából, vagy részbeni támogatásával készüljön, de erről egyelőre itthon szó sincs. Nem ismerek még egy olyan európai államot, ahol a köztévé ilyen mértékben elhanyagolná a kortárs gyerekkultúrát. Múlt héten Törökországban jártam, pont a Bogyó és Babóca forgalmazásával kapcsolatban, és feltűnt, hogy az ottani állami tévé milyen jól szervezetten, hatékonyan működteti a maga gyerekcsatornáját. Csak néhány éve kezdtek ismerkedni az animációs műfajjal, és nagyon hiányzik nekik az a 70-80 éves animációs múlt, ami Magyarországon adott, mégis eredményesebb, jobban szervezett rendszert működtetnek, mint az itthoni. És ez elsősorban nem pénz kérdése, hanem azé, hogy a rendelkezésre álló erőforrások milyen hatékonysággal hasznosulnak. Biztos vagyok benne, hogy az idehaza működtetett nehézkes, személyes kapcsolatokkal agyonzsúfolt, és távlati koncepciókat nélkülöző pályázati rendszernél ki lehetne alakítani működőképesebbet.

PRAE.HU: Azt mondod, hogy a pályáztatás túlzottan elaprózza az egyébként sem bőséges forrásokat? Milyen rendszer lenne jó?

Én azt állítom, hogy a rendszer nálunk nincs kellő kreativitással végiggondolva. Hiányolom például annak az alapkérdésnek az egyértelmű megválaszolását, hogy miért érdemes egyáltalán az adófizetők, azaz mindannyiunk pénzét filmek előállítására költeni. Szerintem két értelmes indok van. Az egyik, hogy a kortárs hazai alkotók készítsenek olyan filmeket, amelyeket a hazai (és külföldi) nagyközönség szívesen megnéz, a másik ok pedig, hogy készüljenek olyan művek, amelyek képviselik az országot a legfontosabb nemzetközi szakmai fórumokon, azaz a fesztiválokon. A két cél sok mindenben különbözik, nem eredményez szükségképpen egyféle film-típust, viszont abban mindkét cél azonos, hogy a megvalósulás mértéke jól mérhető. Ha egy filmet nagyon sokan szívesen megnéznek, és/vagy ha egy film sikeres a nemzetközi filmszakma megmérettetésein, akkor ezeket a filmeket érdemes valamilyen mértékig támogatni. Értelemszerűen, fillérre pontosan olyan mértékig, amennyire elérték a – pontos mérőszámokban: nézőszám, fesztivál eredmény stb. definiált – céljukat.

PRAE.HU: Egy tisztán teljesítmény-alapú rendszerrel kapcsolatban az lehet az egyik kérdés, hogy ha csak nagy közönség- vagy fesztiválsikert aratott filmeket felmutatva lehet pénzt szerezni, akkor mi lesz a frissen indulókkal.

Igen, mindig ezt kérdezik, hogy akkor mi lesz a kezdeteknél... Ha én kitalálom, hogy sérvet akarok operálni, mert úgy érzem magamban, hogy én egy nagyszerű és elhivatott orvos vagyok, akkor vajon odaengednek a műtőasztalhoz? Oda ám, tíz év múlva, ha felkészültem a feladatra. A filmkészítés is megtanulható szakma, az ember nem egyik pillanatról a másikra válik késszé arra, hogy jól tudjon élni a nagy lehetőségekkel. De tegyük fel, hogy valaki huszonévesen kap egy no-budget film-ötletéhez valamekkora támogatást egy producertől, akár csak egy jó kamerát, és aztán a filmet néhány ezren megnézik a moziban, vagy jó szakmai visszhangja lesz a nemzetközi fesztiválokon. A mérőszámok alapján járó állami támogatásból máris előrébb tudnak lépni egy lépéssel, és egy költségigényesebb, összetettebb film is elkészülhet. Ekként jóval ökonomikusabb, kiszámíthatóbb, és sokkal kevésbé korrupt rendszer alakulhatna ki, izgalmas, élő műhelyekkel, bátor kezdeményezésekkel. Annál mindenesetre hatékonyabb és költséghatékonyabb lenne, mint amely rendszer eredményeképp a sem szakmai, sem közönségsikert el nem érő filmek több tíz, olykor több százmillió forintos állami támogatást kapnak, csak azért, mert a forgatókönyveik alapján valakik valamikor úgy gondolták, hogy az a pénz jó helyre kerül. Persze nem vagyok naiv, és nem hiszem, hogy az én életemben lesz olyan kormányzat itthon, amelyik valamiféle tisztán teljesítményalapú rendszert akarna létrehozni. Mindig kézenfekvőbb lesz néhány megbízható ítészt felkérni, hogy drágán fenntartott irodákban jó fizetésért játsszák el az élet-halál ura szerepet.

PRAE.HU: A másik kérdés, ami felmerühet, hogy a magaskultúrát alapból támogató rendszert félretéve garantált-e, hogy lesz motiváció ilyeneket készíteni?

Hát persze! Önmaguk megmutatásáért, szakmai csúcsteljesítmények létrehozásáért minden áldozatra kész alkotók mindig is voltak és lesznek. Igaz, hogy a forgalmazási potenciálja az ilyen műveknek kisebb, mint a közönségfilmeké, de mégis megéri, ha efféle filmek is készülnek közpénz-támogatással, hiszen a világ filmes eseményein Magyarországot képviselik. Hadd mondjak mindennapos, saját élményeket. Gyakran veszek részt fesztiválokon, mostanában főként zsűritagként, és mondjuk, Észtország esetében egy fesztiválon mindenki számít rá hogy ott lesznek Priit Pärnék, a Nukufilm, Ülo Pikkov… Ha, amikor megnézem a katalógust, azt látnám, hogy mind hiányoznak, azt hinném, hogy valami baj történt Észtországban. Vagy gondolhatunk a román film hihetetlen sikerére az utóbbi években, arra, hogy ez milyen mértékben változtatja meg az emberek Románia-képét, hogyan teszi az országot akár utazási célponttá is. Nekem például alig volt korábban kapcsolatom Romániával a magyarlakta területeken kívül. Sokakhoz hasonlóan az én érdeklődésemet is a román filmek keltették fel az ország iránt. Így jutottam el Bukarestbe, „Kelet Párizsába”, így lettek román barátaim.

PRAE.HU: Pedagógiai munkásságod részeként sokat foglalkoztál az animáció közoktatásbeli lehetőségeivel, nem önmagában vett művészi, hanem társadalom-értési eszközként való használatával. Ezek a tanulmányaid főleg a kilencvenes évek közepén íródtak – hogy látod, mennyire követték a fejlemények a meglátásaidat, mi valósult meg belőlük?

Alapvetően az animáció médiapedagógiai alkalmazhatóságát kutattam. Ez a kérdés még az Internet-boom előtti korszakig nyúlik vissza, a média-oktatás kezdeteiig, amikor számos országban, Angliában például nagyon intenzíven, újra feltették a kérdést, hogy miért és milyen tantárgyakra van szükség a közoktatásban. Az iskolának mindig is olyan tudások átadására kell törekednie, amelyek egyéni és társadalmi szempontból egyaránt hasznosak. Nyilván nemcsak azért kell megtanulunk olvasni, hogy meg tudjuk fejteni a keresztrejtvényt, hanem, hogy megértsük a katonai behívó, vagy a törvények szövegét. A matematikai alapismeret sem csak a bevásárlásnál jön jól, de erre alapozva kérhető számon, hogy pontosan számítsuk ki az adónkat.

Hasonló a helyzet a médiaoktatással kapcsolatban is. A kilencvenes évek közepére több európai országban valamiféle új környezetismereti képzés részévé vált a különféle médiumok tanulmányozása a közoktatásban, azzal a céllal, hogy segítse a média jelenségei között jól tájékozódó, az alapösszefüggéseket értő, kritikus szemléletű felhasználók nevelését. Elsősorban nem a filmművészet nagy alkotásaira, azok esztétikai elemzésére épített, hanem olyan, a téma szempontjából adaptív tudások átadására, mint például az, hogy hogyan működik egy rádió- vagy tévéstúdió, vagy hogy hogyan kerül egy óriásplakát az utcára. Az angliai rendszert megismerve és elfogadva én is amellett érveltem a tanulmányaimban, hogy az egyes animációs filmes példák nem önmagukban, tehát elsősorban nem mint műalkotások érdekesek a közoktatásban. Sokkal inkább azért ajánlhatók, mert gyermekközeli jellegük révén jól lehet őket elemezni, a gyerekek szívesen tanulnak általuk olyan általános összefüggéseket, mint pl. alkotói, gyártási, technikai folyamatok. A felsőfokú szakirányú képzésben természetesen én is alapvetően fontosnak tartom a filmtörténetet és a műelemzést, a közoktatásban viszont az egyes filmalkotások szerepeltetését csak úgy tudom értelmezni, mint amelyeken keresztül szemléltetni lehet a média világára jellemző sajátosságokat. Sajnos a sok tanulmány és érvelés ellenére Magyarországon nem a különféle médiajelenségek megértését célzó, hanem inkább a filmelemző, esztétizáló-moralizáló szemlélet vált uralkodóvá a középiskolák médiaoktatás-rendszerében.

PRAE.HU: Végezetül azt kérdezném, hogy mit tanítasz jelenleg, itt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és hogy van-e benne valamilyen átfedés a korábbi MOME-n oktatott területeiddel.

Hosszú ideig dolgoztam a MOME-n, ott a tevékenységembe beletartozott az animáció oktatása, a módszertani elvek kidolgozása és az oktatásszervezési feladatok ellátása is. Az SZFE-n egész más a munkám. Egy évvel ezelőtt az egyetem legújabb szakirányának, a Mozgókép Látványtervező MA képzésnek a szervezésére kaptam felkérést. Ebben a munkában is igyekeztem a tőlem telhető leglogikusabban hozzálátni a feladathoz.

Abból indultam hogy ki, hogy ez egy mesterképzés, ide már minden hallgató valamilyen szakmai múlttal érkezik. Van, aki jelmez-, van, aki díszlettervezéssel, storyboardozással, 3D previzualizációval, poszt-produkcióval, interaktív felületek tervezésével, van, aki autonóm kísérletekkel foglalkozott korábban. Az én feladatom kettős: egyrészt további lehetőségek megmutatásával folyamatosan tágítani azt a kínálatot, amelyből kiválaszthatják az őket legjobban érdeklő területet, másrészt pedig segíteni a hallgatókat abban, hogy minél pontosabban definiálják a saját, személyre szabott útjukat. Az első cél megvalósítására az első évben 10-12 szakmai workshopot szerveztem, és közel 50 vendégelőadót hívtam meg, akik a legkülönfélébb, látványtervezéssel kapcsolatos alkotói vagy elméleti kérdéseket képviselték. A hallgatók saját útkeresésének a segítése az egyéni projektek folyamatos személyes konzultációjával történik.