Ha olvastátok a Magnáról írt ajnározó ismertetőmet (ha nem, akkor [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=380[text]nosza[/a]), és belelapoztatok már valaha a SZUB magazinba, lehetnek jogos félelmeitek azzal kapcsolatban, hogy milyen álláspontra helyezkedem majd ebben a kritikában. Írtam, mennyire oda vagyok az előbbi által megcélzott színtérért, ez meg gyakorlatilag borítékolja véleményemet azokról a dolgokról, amiért az utóbbi száll síkra. (Csak támpont gyanánt néhány cimke: indie, emo, nu metal, powerpop.) Árnyalhatja a helyzetet, hogy egy kiszámíthatatlan barom vagyok, ahogy az is, hogy a SZUB és a prae.hu között értesüléseim szerint kultúrmisszionális fagocitózis fog bekövetkezni (erről a fagoszarságról a cikk végén bővebben), meg még személyes ismeretség is van, de hát egy kiszámíthatatlan barom vagyok. És hát a szakmai kihívás, tudod… No de csak szépen sorjában.

Ha kézbeveszi az ember a SZUB első számát, kellemes és kellemetlen érzések sora támadja le. Első blikkre egész dizájnos a cucc: szép színes borítókép, ezzel remekül harmonizáló betűszínek, ízlésesen elpakolt feliratok, trendi megoldások a felsorolásra (play, ill. fastforward jelek) stb. Aztán jön a viszketeg érzés, hogy ezt már látta valahol az ember, sőt, látja hétről hétre megújuló formában: a megfejtés az ingyenes EXIT program- és egyébmagazin. A logó telt betűi egyrészt emiatt is gázosak, másrészt meg azért, mert a dizájn kimerült annyiban, hogy a betűközöket eltűntetve szimplán zsúfoltra vették a figurát, így viszont milliméteres elcsúszások figyelhetők meg az S és a Z érintkezésénél, meg a fölcsúszottnak tűnő U sem mutat valami jól. Ennek még nekimehetett volna valaki egy grafikai programban.

Belül először megint csak kapkodja az ember a fejét, hogy vaú, milyen király a tördelés, milyen szuperek a fejlécek, a hátterek (egyet leszámítva: a Subscribe-cikk árnyékos szürke homályba olvadó fehér betűinél kiesnek a szemeid), milyen jók a kiemelések stb., csak aztán itt képbe jön egy anyagi kérdés: a papírminőség. Ilyen tördelőszerkesztői hókuszpókuszok ezen a félfamentes oldszkúl fanzinpapíron, szürkeárnyalatban olyanok, mintha valakinek csak vasbetonból kellene trendi ömerikensztájl családi házat építenie.

Rovatok, újszerűség, érdekességek: na ez az a terület, ahol csupa jót tudok elmondani. Nem vagyok valami nagy magazinolvasó, mindenesetre nekem egész eredetinek tűnt az ötlet, hogy az 1. számban a tárgyalt 4 zenekar kifejti a véleményét az összes másik zenekarról (házi feladat: hány véleménykifejtést számolhatunk meg az újságban?); az egy zenekarra vonatkozó rövid benyögéseket pedig a zenekar cikkénél gyűjtötték össze. Az a jó még, hogy nem a máshol megszokott körbeszopás megy itt: megmondták a srácok a tutit. Van egy olyan rovat, hogy "Röpdolgozat", ahol két (ezúttal Moog- és The Idoru-) zenész gondolatait ütköztetik mélyenszántó témákban (pl. "én a(z) … zenekarnak roadolnék szívesen"), ez pedig nem csak a címe miatt idézi a BRAVO magazint és közönségét – de hát nincs is ezzel gond, fiatalság, bolondság.

Pozitívum, hogy arányaiban sokat foglalkoznak a hazai koncertszervezőkkel, klubokkal, tehetségkutatókkal, elvégre ennek a zenének, színtérnek a lényege a koncert, az élő előadás. Ez utóbbival együtt is súlyos hiányosság szerintem, hogy mindössze 3, egyébként stílusában nem túl jelentős lemez ismertetőjével szolgál az 1-es SZUB. Tök jó, hogy a "mikor vonultatok stúdióba?"-féle, interjúnak álcázott agyhalál helyett itt az adott együttesekről szóló ismertetőket olvashatunk szakavatott (értsd: rajongó) szerzők tollából, viszont ezek a rövidke cikkek valahogy inkább még csak egyensúlyoznak a pársoros zenekarbemutatás, a hírek, a biográfia és valami normális elméleti írás között.

Az újságban bemutatott négy magyar együttes stílusát tekintve: Hangmás – indie/new wave, Subscribe – emocore, numetal, hc, The Nobles – indie, powerpop, beat, Pozwakowski – experimentális, alternatív. Igazán nem értek ezekhez a műfajokhoz, de az a kérdés motoszkált bennem végig: ez mitől is underground? Nincs tele ezzel a mainstream véletlenül, példának okáért az említett EXIT? vagy neadjisten a Kultúrház? a Duna TV? Mindig kiborít, amikor a bandák sírnak a "fel nem fedezettségükről", hogy az emberek a langymeleg gagyit hallgatják az ő éktelen rikácsolásuk helyett. Vannak ezekben a stílusokban ügyes, szerencsés (és eléggé kurva) emberek, akik el tudják adni magukat, és vannak akik nem.

Tóth Gergő a Blind Myselfből (a SZUB-ban tehetségkutató-szervezői minőségben szerepel) meg is mondja a frankót: el kell menni külföldre megnézni, "milyen cuccokon játszanak az együttesek, hogyan hangolnak, hogyan öltözködnek" (kiemelés és kiakadás tőlem). Na hát ez az, erről szól az egész Budapest Rock'n'Roll-féle szubkultúra. Kiderült, hogy a legbutább üvöltős extrém-brutál-metált is el lehet adni annak a rétegnek, akit hagyományosan a budai gimnazista címkével szokás illetni, csak legyen benne valami homályos értelmiségi-elvont utalgatás, meg ne egy politikailag inkorrekt szakadt metállázadó kufárkodjon a dologgal, hanem egy hozzájuk hasonló trendi fiatal divatos ruhákban. (A Subscribe elsőrangú képviselője az általam csak télikabátmetálnak nevezett stílusnak: zenekarfotóik elmennének egy Dockyard Island katalógusba.) A további fröcsögés helyett ajánlom [a]http://csapgeza.blog.hu/2006/12/29/metal_csajok_satobbi[text]Uj Péter cikkét[/a] elolvasásra, aki kevésbé előítéletesen fordul ugyanehhez a jelenséghez.

Viszont mindenképpen említést kell tennem még Urbán "fernandotorres" Bálint fesztival.net-es szerzőtársam "Mechanikus-organikus-dionüsszoszi-rituálindusztriálé. Röviden: Subscribe" mottóval indító kis írásocskáról. Ha ilyen peace&love emberke lennék, azt írnám, hogy "érdekes kísérlet bevonni a popkultúráról szóló diskurzusba az irodalom- és egyéb művészetelmélet nyelvét, még ha ez a kísérlet nem is sül el valami pozitívan". Hát egy fenét.

Urbán cikkét olvasva a "bé-té-ká" betűszó visszhangzott a fülemben: egyrészt ugye le se tagadhatná, hogy valamelyik bölcsészkaron mosták az agyát jó pár éven át, másrészt meg: ezt büntetni kellene, baszki! Az a kínkeserves helyzet, hogy az írás minden bölcsészhókuszpókusz ellenére sem mond semmi extrát, ugyanazt a többé-kevésbé érdekes bemutató szöveget csinálja, amit a többiek a másik bandáknál, csak itt ahelyett, hogy "zenéjük nehezen illeszthető be konkrét stílusba", az van, hogy "túlfeszíti egy már eleve predesztinált kánon határait". Van értelme ezeket írni? Hogy "rendhagyóan érdekes gimibanda"? Hogy "a Subscribe féle mechanikusan vibráló zenegépezet nem más mint egyfajta XXI. századi muzikálkannibalizmus, egy indusztriális fagocitózis"? Hogy "a rituálé retorikájában feloldódó két énekes szinte parajelenség"?

Az igazi szentségtörés, hogy a kritikus elitista bölcsészseggfej módjára minilexikont csatol cikkéhez, és definiálja, hogy mi a promiszkuitás, a fagocitózis, a tableau vivant, a danse macabre és az ikonosztáz, hogy az egyszerű földi ember is megértse fényes elméjének ragyogását. Az utolsó kettő helyett megmondhatta volna inkább a suttyó popkult olvasónak, hogy mi az époque és mi a kánon, hisz míg előbbiek egy átlag középiskolás számára is egyértelműek lehetnek, utóbbiakat csak a Kulcsár Szabó társaság munkásságát ismerők érthetik meg. Egyébként meg: ezeket az agysziporkákat könnyedén leírja, de magyarul az, hogy "verse-chorus-verse", az nem megy? "A crossover, mint forradalmian új irányzat"? Ha ezt a műfajt nézzük, a kifejezés tudtommal a Run DMC-Aerosmith megkezdte rap-rock szimbiózisra megy vissza, ami nem tegnap volt már. Ha pedig ebben valami posztmodern csodát is látunk, mint Urbán, akkor is gáz az egész, mert a műfajok keverése nem posztmodern találmány. És hát az az érvrendszer, hogy "aki még nem hallotta a lemezt, az igazi nagy lúzer, de még annál is nagyobb lúzer az aki még nem látta őket élőben", az milyen már? Talán még egy Cool TV is meggondolná, hogy "bevállaljon"-e egy efféle retorikát…

Mindent összevetve: a SZUB apró hibái ellenére megállja a helyét a zenei szcénákat bemutató fanzinok között, főleg ha pótolja a nagyobb hiányosságokat. Üdvözlendő a megannyi újítás, amivel szolgál, még akkor is, pontosabban pláne, ha ez heves indulatokat vált is ki a hozzám hasonló másként gondolkodókból. Mint minden jól sikerült ilyen típusú kiadvány, ez is a készítőit körülvevő szűkebb, hazai (leginkább budapesti) színteret igyekszik támogatni, amely zenei közeg, a potenciális olvasótábor remélhetőleg rátalál majd a jövőben a SZUB magazinra.