PRAE.HU: Mivel egy nyugati nyelven, angolul írsz, érdekelne, hogyan lép párbeszédbe a nyelv a kultúráddal?

Érdekes, mert nem azt kérdezted, hogy miért írok angolul, amiért hálás vagyok, hiszen a tiéd minden bizonnyal izgalmasabb kérdés. Egyértelműen úgy tekintek rá, mint nyugati nyelvre, és annak tudatában használom, hogy a nyugat most hatalmas figyelemmel kíséri az arab világot. Főleg a tavalyi események után, amit arab tavaszként emlegetnek, de még ez előtt is, mint amilyen a 9/11 volt, mintha az arabok az egzotikus másikká váltak volna, azokkal a furcsa szándékokkal, amelyeket senki nem értett. Azt gondolom, ha olyan nyelven írsz, ami nem a sajátod, tisztában vagy azzal az alapvető cselekedettel, hogy elkerülhetetlenül fordítod saját magadat. Ez számomra nagyon éles kontrasztot eredményez, és elég világossá teszi, hogy nem csupán fordítok, de főleg a kultúrámat fordítom olyanoknak, akik valamiért felettébb kíváncsiak rá, mert nem értik, és egyfajta földönkívüli jelenségként néznek rá. Ezt a földönkívüliséget észreveszed abból, ahogyan újságcikkek és magazinok beszélnek az arabokról, az arab kultúráról. Persze ismét általánosítok. Nagyon furcsa az egész, de ugyanakkor, ha írok, igyekszem ezt észben tartani, mert különben polemikussá válik a szöveg.

PRAE.HU: Tehát az olvasó, akit feltételezel, nyugati olvasó?

Bizonyos mértékig, de nem akarom, hogy olyan legyen a szöveg, mintha azt sugallná „rendben, kedves nyugati olvasó, most elmondom neked, milyen az én kultúrám”.

Azt hiszem, számomra az ideális olvasó olyan, mint én, kétpólusú kultúrával rendelkezik, hiszen sok dolog van, amit egyáltalán nem magyarázok meg, és van, amit megemlítek, de nem magyarázok, abban reménykedem, hogy átjön a kontextuson. Épp, hogy nem az érdekel, hogy például a kultúráról mindent részletesen leírjak, hanem hogy engedjem, hogy a szöveg a lehető legtermészetesebb maradjon. És a végén ez az, amiért nem kell sokat tennem, hiszen én magam abból a kultúrából jöttem, én magam kényelmesebben közvetítem az írást angolul és rájöttem, hogy úgy kerülhetem meg mindezt, úgy járhatom körül, ha a lehető legrészletesebb vagyok. Ez az általános filozófiám az írással kapcsolatban: minél pontosabb és részletesebb vagy, annál univerzálisabb lehetsz.

PRAE.HU: A fikciót nagyon szereted, milyen kapcsolatban áll a fikció és a valóság az írásaidban, mik a forrásaid?

Inkább a fikció áll közel hozzám, persze átveszek dolgokat a való életből, néha ezt észre sem veszem, de arra is rájöttem, ha dokumentarista irodalmat (non-fiction) akarnék írni, akkor inkább memoárokat írnék, mint fikciót. Ugyanakkor azt is gondolom, hogyha túlzottan ragaszkodom a tényekhez, az behatárol a felfedezésben, miközben persze felfedezni az írás során azt, amiről beszélni próbálsz, tényleg fontos. A legérdekesebb az írással kapcsolatban, amikor teljességgel váratlan dolgok a helyükre kerülnek abban, amit éppen írsz, és te magad pedig eljutsz a felfedezésig.

PRAE.HU: Ezt tapasztalod meg most is?

Igen. (nevet)


PRAE.HU: A The girl in the red beret (Lány piros baszksapkában) és a Prolouge (Előszó) című írásodban is, miközben a társadalomban jellemző extrém szituációkról írsz, párhuzamosan a szereplők személyes élete is megjelenik. Elválaszhatatlan a kettő egymástól?

A rövid válasz az, hogy igen. Furcsa, mert már mások is rámutattak erre, nem csak ezekben az alkotásokban, de másokban is. Ha távolabbról vizsgálom önmagam, akkor talán ez az egyensúlyozás jellemez, ezen dolgozok, az egyén és a tágabb értelemben vett társadalom közötti interakció kérdésén. Persze bizonyos értelemben természetes, hogy ez a végeredmény, mert ilyennek látom a világot, ez az ami érdekel. Hiszek abban, hogy a társadalom formálja az embert, hogy persze egyéniségek vagyunk, de közben meghatároz bennünket a kulturális miliő, amiből jövünk. A tetteinknek mindig van társadalmi gyökere.

PRAE.HU: És elkerülöd a politikát?

Megpróbálom elkerülni a politikai jellegzetességeket, de közben azt is gondolom, hogy azzal a háttérrel, ahonnan én jövök, lehetetlen teljesen elkerülni a politikát. Az írás maga is politikai tett, miközben az írónak alapvető joga, hogy apolitikus maradjon.

Általában, amikor a háborúról írok, igyekszem semmi konkérumot nem említeni konkrét politikai pártokról, és arról, ki harcol éppen, de ugyanakkor, ahogy említettem, kifejezetten érdekel a politika egyénre gyakorolt hatása, ezért a politika mögött meghúzódó emberi történések izgatnak.

A világ bármely pontjának politikai kérdései mögött valójában egy sor emberi természetű kérdés húzódik meg, mint például a félelem, a biztonság iránti vágy, a jövő megismerésére irányuló késztetés, a tény, hogy egyikünk sem ismeri, mi lesz a következő percben, vagy annak ténye, hogy ha erőtlennek érezzük magunkat, akkor kompenzálni kezdünk. Számomra ezek mind elképesztően politikai témák, amiket szükségszerűen meg kell vitatni.

PRAE.HU: Az imént említetted, hogy az írás politikai tett. Azt érted ez alatt, hogy a munkáid egyfajta manifesztumok, vagy másra gondoltál?

Bármi, amit kifejezel, valamiféle a világ dolgaira adott egyszerű válaszként, az politikai tett. Eszerint a művészet is politikus. Ezalatt nem azt értem, hogy politikus, mint a politikai pártok, hanem a szó tágabb értelmében. Ez a tágabb értelemben vett társadalommal való interakció formája, és ezen keresztül akár egyértelműen, akár nem, meghatározod hogyan viselkedik az egyén, vagy hogyan kezeli a körülötte lévő világot. Számomra ez egy nagyon is politikai dolog. Még az is politikus, hogy nőként írok, vagy, hogy arabként, így bizonyos értelemben még amikor nem is hangsúlyozom a véleményemet, már önmagában a hangom is politikus, csak így tudok beszélni.

PRAE.HU: Mit gondolsz a formáról, amit az írásaidon keresztül artikulálsz a közönségnek? Hogyan gondolkodik a szöveg a saját formájáról, hogyan éri meg a közönséghez szólni?

A formáim soha nem túl radikálisak, nem vagyok feltétlenül kísérletező a formákkal kapcsolatban, ahol elmélyülök egy témában, a szöveg nagy részben egymásra helyezett javaslatokból épül fel, anélkül, hogy magyarázatot fűznék hozzá, megteremtem annak lehetőségét, hogy két véletlent egyszerűen egymás mellé állítsak.

A forma mindig azt keresi, hogyan tudná megjeleníteni a tartalmat. Olvasóként a tartalmat értékelem, és azt hiszem, számomra az ideális művészet és a zseniális írás azt jelenti, amikor a forma és a tartalom annyira jól szolgálja egymást, hogy szinte megkülönböztethetetlenek.
A forma, ami csak a forma kedvéért van, nem érdekel.

PRAE.HU: A Prologue-ban is az erőszak kérdését járod körül, feltételezem ez egy olyan téma, ami arra a társadalomra jellemző, amit megtapasztaltál. Miért vált ez fontossá számodra? Miért lehet ez fontos egy nyugati olvasó számára?

Tulajdonképpen amiért az erőszakról beszélek, az épp, hogy nem egy nyugati olvasónak szól. Ha nagyon abban gondolkozom, hogy mi az, amit egy nyugati olvasónak akarok közvetíteni, akkor az az erőszak ellentéte lenne, ezekkel a témákkal kapcsolatban egy roppant békésnek és érdektelennek tűnő hang. Gondolom, azért térek mindig vissza az erőszakhoz, mert az írás szinte a terápia egyik formája. Visszatérek azokhoz a dolgokhoz, amik kínoznak és amikre nem jövök rá önmagamtól. Különösen, amikor idősebb lettem és a dolgok egy ideje elég nyugodtak voltak Bejrútban, majd újra kezdtek rosszra fordulni, emlékszem, mit gondolatam a híreket nézve arról a srácról, aki egy riportalanyt kérdezgetett, és rájöttem, hogy annyi idős, mint én, és mind a ketten egy időben voltunk gyerekek a háború alatt. Mert, amikor gyerek voltam, egyszerű volt azt mondani, és elhinni azt a mítoszt, amin felnőttem, hogy mások háborúja folyik a földünkön. Emlékszem, ezt a srácot nézve, és a hamisan rasszista kijelentéseit hallgatva megértettem, hogy mindenki bűnrészes volt. A társadalomban mindenki bűnrészes volt, és mostanra az én generációm is, amelyik megpróbálta megörökíteni a múltat.

Azt hiszem, az erőszak tematizálása számomra a rákérdezés gesztusa arra, hogy mi vezeti az embereket felé, illetve annak tudata, hogy szinte mindenki képes rá. Ott van, és szivárog a felszín alól.

PRAE.HU: Mi az az érték, csíra a Prologue-ban, ami elindított az első regényed felé?

A Prologue valójában nem novella, a regény saját előszava lett. A regény, amin most dolgozom, 2006-ban kezdett kialakulni, amikor háború volt Libanonban. Én nem Bejrútban voltam abban az időben, hanem Londonban, de az egészet néztem a hírekben, és a reakcióm nagyon furcsa volt, mert teljesen megszállottá váltam, megszűntem Londonban élni, hirtelen a képzeletbeli Bejrútban voltam. Egy egészen váratlan dolgot is éreztem, irigy voltam az ottani emberekre, abban az értelemben, hogy újraélhetik a gyerekkorukat, és én nem tehetem ezt meg. Azt is éreztem, hogy ez beteges, és megfigyeltem önmagam, majd a hitem teljes krízisét éltem át, vagyis, hogy mit jelent az írás, mit jelent a művészet a háborúban. És ott volt a palesztin költő, Mahmud Darwish, és az ő Memory for forgetfulness című könyve, egy memoár az életéről 1992-ben Bejrútban. Darwish amúgy izraeli is. A könyvében van egy rész, amit most az arabból rögtönzök, ahol valami ilyesmit mond: mi haszna a költészetnek, amikor embereket boldoggá tesz az eltört vízvezetékből feltörő víz?

Az a kiváltság, hogy elzárkózol egy szobába, hogy egy kitalált történetet megírj, míg emberek a szó szoros értelmében széttépik egymást az ételért és a búvóhelyért.

Tehát a regény ötlete abból a gondolatból született, hogyan száll szembe a művészet a háborúval. Az egész a háború alatt fogalmazódott meg bennem, de később jobban elkezdett érdekelni az, hogyan teremti meg a háború a művészt, és milyen művész az, akit a művészet teremt.

PRAE.HU: Ebben szerepet játszik a felelősség?

Amikor először megközelítettem, akkor volt bennem felelősségérzet. Most a kényszerérzet van. Ahogy mondtam, ez az, amit ismerek, ezek azok a kérdések, amikkel küzdök, vagy nagyon önzően, a munkámban küzdök velük, mert egészségesebb így, mint úgy foglalkozni velük, ahogy máskülönben tenném.

A művészet, ahogy én látom, szembesülés a világgal. És, ha észrevetted a Prologue-ban, valahogy arról próbálok beszélni, hogy nem érdekel a közvetlen áldozatokról való beszéd, sokkal inkább a közvetettségek. Azok az emberek, akiknek a háborús sebei láthatatlanok.

PRAE.HU: Mi számodra a hasonlóság abban, hogy író vagy Libanonban és író más országokban, ahol éppen tartózkodsz?

Furcsa, mert ahogy beszélek, úgy tűnik, mindenfelé laktam, és így az elmúlt pár évben a három hely, ahol laktam, nem Bejrút volt, másfél év volt London, kilenc hónap Németország és most Magyarország. Persze a három hely közül Magyarországon éreztem legkényelmesebben magam, mert amellett, hogy Budapest gyönyörű, azt gondolom, van egyfajta ismerős érzés is itt, abban az értelemben, ahogy a dolgok nem működnek. Sok hasonlóságot látok: a panaszkodást, az állandó emigrálás iránti vágyat, az érzést, hogy a valódi élet valahol máshol van, hogy nem csináltál semmit, amíg nem csináltál valamit külföldön, stb.
Itt a két világból a legjobb van egyszerre jelen. Valahogy azokon a helyeken, ahol minden nagyon jól működik és minden nagyon tiszta, az a gyanúm, hogy... nemcsak hazugság van, hanem sorozatgyilkosok várnak arra, hogy előjöhessenek.

Lina Mounzer angol nyelvű felolvasóestje: 2011. november 7., hétfő, 17.30. Helyszín: Budapest, Nádor utca 13. 001-es terem.