Tökéletes antré, amint Magvető Jánosként mutatkozik be Szegő. Mivel sok szó esik utóbb nevekről, szépen illeszkedik az estébe, legyen úgy, hogy direkt volt. Esemény-, ünnepszámba megy, ha megjelenik egy új Bodor Ádám kötet, most tényleg ünnepi itt minden, zsúfolt terem, megilletődött szerző. Először Schneider Zoltán olvas fel a könyvből: „Az eltelt éjszaka alatt mintha lefogyott volna, párnái, dúcai lelohadtak, egy csepp avas zsírszaga sem volt, hanem tölgyfalevél-illata, haja pedig kékesfekete laza kontyba csavarva a nyakába csüngött. Homlokán a szenvedély bíbor pattanásai virítottak. (…) Miután ettek, Delfina benn maradt a házban, Hanku újra kiült a kunyhó elé, töltögetett magának a szederborból, amit Korkodus küldött, ivott. Egy idő után hátát a farakásnak vetve elbóbiskolt”.
 

Ezután persze nem könnyű beszélni, Szegő is így van vele, erdőkről, csendekről, vizekről hihetetlen dolgok tűnnek fel, hallgatásba fogna legszívesebben. Hogyan lehet ezekről így? Bodor szerint az ember ül a Bajcsyn a harmadik emeleten, és megírja anélkül, hogy különösképpen fel kellene idézni az emlékeit. Megfordultam egynéhány erdőben, nehézség nem támad.

A Sinistra körzetben Andrej Bodor, itt Adam a központi figura – ők hogyan egymáshoz, Bodor hozzájuk hogyan viszonyul, a szerző e nem várt kérdésre ezúttal is a nem tervezett választ adja. Általában azzal vágja ki magát, hogy jobb név éppen akkor nem jutott eszébe, és amellett tetszett is neki, de kár lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani ennek, nem szokott ugyanis az alakjaival azonosulni. A Bodor-féle névadás mágiája működik, de miként lesznek ezek az újabb nevek is egyszerre idegenül és ismerősen hangzók, telefonkönyv felütése során vagy honnan kerülnek elő a Nyegrutzok, Dragilák, utóbbi ráadásul egy híres amerikai rúdugrónő is volt. Kipattannak, spekulálni nem jó, elveszíti a látványt, meghal számára, ha nem találja ki azonnal a nevet, az hordoz ugyanis személyiséget, amivel azután kezdeni kell valamit. A Dragila, ez fájt nekem, azt hittem, nem fog kiderülni; még az alakjára is emlékszem, rúdugrónőnek túl alacsony volt. Nyegrutz pedig Kolozsvárott volt szatócs, de Szamosújváron is élt ilyen nevű család, sőt eredetileg örmények voltak. Románul feketét jelent, a Nyegrutz becézett forma, valójában feketécske. Ezzel szemben a keresztnevek ügyében az ember lehet ingatag, Vangyeluk elment volna Bélának, de Aladárnak is, mégis „Daniel Vangyeluknak hívták, mint valami kopott, öregszagú sekrestyést, közben tudni lehetett, csakis egy suhanc süvölvényről van szó”.

Verhovinára érkezünk. Hogy létezik-e?, a legtöbben azt gondolják, hogy nem. (Gyanús pedig, és noha nem esik szó róla, de mi is van azzal az ócska szovjet kismotorral, ott hajtotta a Sági az utcánkban. Sőt, tíz év körül vagyok, elmegyünk a város egyetlen, ijesztően pökhendi optikusához, maga veszi le a régi szemüvegemet, undorodva forgatja a kezében azzal, hogy épp ideje lecserélni ezt a Verhovinát. ) Ruszin és ukrán nyelven felföldet jelent, a dombvidék és a magashegység közötti terület, konkrétan Kárpátaljai tájegység. Bodor járt ott, de talált egy települést a Kárpátokon túl is, ott azonban még nem, ezek után nem is merek odamenni. A hatóság gyanakvó fajta, nem szeretném ha meggyűlne velük a bajom. A cím után figyeljük csak a korábbi regények első mondatait: Az érsek látogatása – „Medárd előtt egy héttel a fodrászat első vendégei hozták hírül, hogy kora hajnalban elfogták a Senkowitz nővéreket”. Sinistra körzet – „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára”. És a Verhovina – „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros láncfűrésszel”. Szegőnek tetszik a felfedezése, hogy mindenütt egy-két héttel ezelőttről kezdődnek a történetek, nekünk is tetszik, Bodornak még inkább. Ha netán ír még egy regényt, nem kizárt, hogy újra valami ehhez hasonlóval kezdi, érez benne előremutatót, negatív előjelzés ez, hogy történni fog valami, könnyű belerángatni az olvasót, elég olcsó módszer.
 

A történet akkor játszódik, amikor az olvasó akarja. A Kárpátok közepében és azon is túl ismer helyeket, ahol archaikus erkölcsi viszonyok élnek ebben a században is. Kicsit játéknak szánta például Norvégia és a 21. század bedobását a kontextusba, amiben az van, hogy innen is el lehet menni egyszer egy valószínűtlen, teljesen ismeretlen úticél felé. Szükség volt erre anélkül, hogy a könyv egészének értelmezésében szerepe lenne.
 

Ilyesmiket nem szokott elárulni utólag sem, hogy Mi volt meg először: motívum, figura, hangulat a pókhálószerű szerkezethez?, most igen. Legelőször a mosoda volt meg, ahová a hőforrások érkeznek, és a főszereplő, aki az elbeszélés közepe után távozik az élők sorából, de kíséri az eseményeket. Majd jött az elbeszélő, kész volt egy környezet, amire építkezni lehetett, aztán benépesült a hely, neve lett. Az egész egyszer csak lett.

Legalább négy-ötször felbukkan a két kislány meggyilkolása, szándékos ez? Az ember játékból is ismétel dolgokat, itt az ismétlésnek funkciója van. Ez az eljárás beletartozik a látszólag írói értelmetlenségek sorába, és én élek ezekkel.

Tud főzni? Szépek az ennyire egyszerű kérdések, miként a huszáros válasz is: kényes helyzet, feleségem is itt van, esetleg más a véleménye, de igenis tudok. Még mielőtt a vizek ünnepének menüjére térnénk, tisztázzuk, honnan is a Pochoriles, aki „a konyháján maga főz a vendégeinek”? Bodor egyszervolt sznob családtagjának a sznob kedvesével történt beszélgetéséből értesült ötven évvel ezelőtt a furcsanevű Nagyszeben körüli gazdálkodóval folyt vitájukról, ez beakadt, és a kellő időpontban előugrott. Beütötte mindenesetre a Google-ba, hátha kiderül valami disznóság, talált is Amerikában élő egyetemi tanár-filozófust, aki Galícia-Ukrajna területéről származott – mélységes elégtétellel fogadta ezek után vendéglőssé Pochorilest. Jöjjön tehát a vacsora étrendje egy kockás füzetlapról: „tejszínes vadkömény leves csurgatott galuskával, majd kakukkfüves aludttejben pácolt, roston sült pisztráng petrezselymes burgonyával és fokhagymamártással, valamint kapros-ordás rántott palacsinta vörösáfonya-öntettel”. Így azért nem készítette el a menüt Bodor, csak elemeiben, vadköménylevest egyszer-kétszer főzött, de pisztrángot – elhízottat, fagyasztottat – vendéglőkben szokott enni pocsék köretekkel és tálalásban. A rántott palacsinta se egy utolsó dolog, de macerás egy kicsit. A regényírás viszont nem macerás, mert amikor nincs kedve, úgyse ír. A rántotta érdekli esetleg?, kérdezi Szegőt, aki azt gondolja, most aztán jól tudja, biztos zsíron, de nem, vajon kezdi pirítani a hagymát. Eronim Mox szakácskönyve kitalált, egyszerűen szakácskönyvnek nevezi ugyan, de minden recept után talányos történet következik Verhovina régmúltjából, ami megfejtésekkel is szolgálhat kortárs eseményekre.
 

A történetben megjelenik egy Januszky nevű különös fiatalember, aki nem is tud olvasni, mégis felolvas, egy hölgy pedig élvezettel hallgatja. Nekem is nagyon tetszett ez a rész, vallja be Bodor, miként azt is, hogy ha megír valamit, tüstént az egész törlődik az agyából. Amikor a kezébe veszi, az újdonság varázsával hat rá, most ép a Verhovina hetedik fejezeténél tart, alig várom, hogy menjek haza, és olvashassak egy jót. Csomó apróság, mulasztás jut eszébe közben, de az olvasónak ez mindegy, az ő képzeletében úgyis az lesz, amit ő akar. Minden történetnek mindenki számára más a látványa. Azért írok, hogy megajándékozzak embereket különféle látványokkal.

Egy kis önkénnyel fordítok a sorrenden, hogy a végére Bodor maradjon, most akkor a Magvető fotópályázata: a könyv három részletét ajánlja képi feldolgozásra a kiadó. E három részlet bármelyikét, annak hangulatát, mondandóját fotózhatja meg a pályázó. Egy pályázó legföljebb 3 képpel jelentkezhet, beküldési határidő december 2., magvetokiado@gmail.com címre. A zsűri tagjai: Szegő János, a kötet szerkesztője, Bazánth Ivola és Ferenczi Gábor.
 

Lesz-e film a regényből?, Bodor reméli, hogy nem, de ez nem rajta fog múlni. A filmkészítés esélyei nulla pont körül állnak, egy ilyen filmé különösen. Nem látja filmen ezt a történetet, szemben a Sinistrával, ahol éreztem, de idejében elmúlt. Első látásra ez is sugall némi filmszerűséget, főképp az előadásmód miatt, de mégiscsak szövegek, melyek nehezen kerülhetnek át a maguk szellemével a vászonra, nem megy ez. Irodalmi remekművekből ugyanis kevés jó film született; jelentéktelen, feledhető, apró is történetekből, mely a rendező látomásában jelentkezik elsősorban, azokból lesz a remekfilm.
 

A Verhovina madarai három év alatt készült el. És kell ide, mindig kell ez a kérdés, mert kellenek az ilyen válaszok, hogy lesz-e újabb regény? Kedvem esetleg lenne írni, de nem tudom, hogy mit. Melankolikus őszi állapotban vagyok, szomorkás a hangulatom, olyan, mint a szerelmes együttlét utáni bágyadt, elesett szomorúság.

Fotók: Vécsei Rita Andrea