A segítség egy fehérek forgatta film egy fehér lányról, aki fekete-fehér könyvet írt a feketékről a 60-as évek hajnalán. Főszereplője elvileg az a Skeeter, aki nemrég tért vissza a főiskoláról otthonába, a Mississippiben fekvő Jacksonba. Mikor rájön, hogy anyja megszabadult a család fekete cselédjétől, úgy dönt, könyvet ír a fekete cselédek sorsáról, élethelyzetéről abban a Mississippiben, ami a rasszizmus utolsó fellegvára volt az amerikai polgárjogi mozgalmak idején. Ezek a cselédek ugyanis nem szimpla szolgálók voltak a középosztálybeli fehér háztartásokban, hanem dadák, sőt, anyák is, akik a társasági életet élő fiatal fehér nők helyett felnevelték gyermekeiket és példaképként szolgáltak számukra. A film egyrészt az újságírónak tanuló Skeeter szakmai és szerelmi karrierjét követi nyomon, ám ahogy lassan, de biztosan készül a könyv, úgy két fekete cseléd, Aibileen (Viola Davis) és Minny (Octavia Spencer) sorsába is egyre mélyebb bepillantást kapunk.

Az amerikai sajtó már szépen kivesézte a rengeteg elismerést és indulatot kiváltó könyvet és filmet: míg egyrészről azért dicsérik, mert megkapóan, szimpatikusan szól az elnyomott feketék élethelyzetéről, közben azért támadják, mert a saját fontosságában tetszelgő alkotás – végtére is saját elkészültéről szól, és arról, hogy ez milyen nagyszerű dolog – ugyanazokat a sztereotípiákat játssza újra, mint megannyi hasonló film a Lángoló Mississippitől a Ha ölni kellig. Sajnos mindkét érv csak félig igaz, és ettől A segítség minden igyekezete ellenére felemás alkotás marad.
Hollywood már alaposan feltérképezte a feketék élethelyzetét, elnyomatását, az őket ért igazságtalanságokat a polgárjogi mozgalmakat megelőzően. De mint mindig, populáris narratívába, tetszetős köpenybe csomagolta a történeteket. Elvégre elsősorban szórakoztat, és csak másodsorban kommentál. Ám a témához kapcsolt narratív sablonnak ideológiai és pszichológiai járulékai is adódtak. A témát boncolgató filmek ugyanis meglepő hasonlóságot mutatnak: szinte mindegyik a bűnügyi film valamelyik válfajában adta elő történetét (Intruder in the Dust, Ha ölni kell, Ne öld meg a feketerigót, Lángoló Mississippi, Kísért a múlt). A krimiknek és a tárgyalótermi drámáknak alig leleplezett célja van: ha utólagosan is, de igazságot szolgáltatni a feketéknek. Azonban rendre fehér ügyvédek és FBI nyomozók segítenek a feketéken, így a filmek akarva-akaratlanul is olyan patronáló hangnemet ütnek meg, ami ellentmond a történetek alapígéreteinek. Pártatlan ábrázolásmód helyett újrajátsszák az ősrégi sztereotípiákat, a feketéket magatehetetlennek, metaforikusan némának festik le, akik nem tudnak kiállni a saját igazukért.

Persze, ezek inkább csak a faji öntudatosság szép új világában, Amerikában fontos kérdések. Ettől A segítség még lehetne jó film a maga módján. Hiszen a Lángoló Mississippi is az volt, amelyik egy közismert gyilkossági történetet feszülten és komplexen mesélt újra. A segítség viszont nem veszi a fáradtságot ahhoz, hogy papírmasé karaktereit jellemekké fejlessze. Mintha az elsőfilmes rendezőt inkább a történetszövés érdekelné, és tanulgatná, hogyan is kell információt adagolni, és párhuzamos sorsokat ütköztetni. Közben pedig olyan klisékkel gyömöszöli tele a filmet, mint a karrierista, kezdő, de jóságos újságíró, a cserfes, dagi fekete cseléd, vagy az elkényeztetett középosztálybeli hisztérika.
A segítség komplex társadalmi tablót igyekszik felrajzolni, amiben nemcsak a „főszereplő” újságíró-palánta és a két cseléd sorsát mutatja be, de még vagy három fiatal fehér anyáét, két nagymamáét és legalább három fekete cselédét. A fehérek ábrázolása nem megy túl a parodisztikus, elrajzolt figurákon – pedig egy esetben felvillantja, milyen is az, amikor csavar egyet a sztereotípiákon. A társadalmi tablóba beilleszti a szőke, nagymellű, „felcsináltak és férjhez mentem” értelmi szintű szereplőt, Celia Foote-t. Celia nem mellesleg a fehér társadalom számkivetettje, mert a női közösség vezetőjének, Hilly Holbrooknak az exével jár. Celia karikatúrából szép lassan tragikomikus karakterré érik, akinek érzései, sőt, tragédiái vannak, így már nem csak azért válik szimpatikussá, mert túl hülye és naiv ahhoz, hogy rasszista legyen.

A drámai potenciál súlya így főként a fekete karakterekre nehezedik, mivel Skeeter sorsa és karaktere annyira lapos, mint maga Mississippi – ráadásul az őt alakító Emma Stone se tudja levetkőzni a tinivígjátékok légkörét, amelyekből érkezett. Ez a szereposztási baki azért is kínos, mert A segítség igazi „actor’s film”, ami nem a vizualitásra vagy a sokatmondó filmnyelvi megoldásokra koncentrál – azt a keveset, amit pozitívumnak könyvelhet el e téren, egyértelműen a Távol a mennyországtól című mozitól kölcsönzi. Tate Taylor filmje mindent a történetre és színészeire bíz. Mivel az előbbi szimplán csak középszerű, így a színészeken áll vagy bukik a film: ha csak az Aibileent és Minny-t alakító Viola Davisen, illetve Olivia Spenceren múlna, akkor A segítség tényleg az év egyik legjobb filmje lenne. Ők képesek mélységet, emberi arcot kölcsönözni karaktereiknek: Spencer a nagyszájú, egyszer életvidám, máskor dühöngő cseléd arca mögé csempész mélyen húzódó fájdalmat, olykor pedig karakteridegen bizonytalanságot. Davis pedig a csendes, magába húzódó, „megalkuvó”, ám mégis katalizátorként működő nőt adja remekül, nüánsznyi mimikába sűrítve a halk életfájdalmat, és a megingathatatlan akaratot.

Miközben Minny és Aibileen Skeeterről magukra irányítják a reflektorfényt, azt is jól példázzák, hogy a felháborodott fekete közösség érvei csak részben állnak meg a lábukon. Minny és Aibileen ugyanis önmagukat oldozzák fel a társadalmi, családi és gazdasági elnyomás alól. Minny-t a Jóisten se szabadítaná fel, ha ő nem döntene úgy, hogy otthagyja férjét, aki veri őt. Másrészt a filmet nem más, mint Aibileen narrálja. De nem véletlen, hogy az ő karaktere annyira hátrahúzódó, és első látásra jellegtelen. Nem magának kéri a főszerepet: ő az, aki történeteket akar mesélni, aki íróvá érik, és nem Skeeter. Az általa képviselt, törékeny, de nem megtört hang már csak azért is eredeti, mert a mostanában öntudatosnak és nagyszájúnak ábrázolt fekete közösség ellentéte.
A segítség a kissé suta címben foglaltakat is meglepően árnyaltan bontja ki. Ebben a filmben ugyanis nem (csak) Skeeter segít a cselédeknek: valójában ők segítenek neki, hogy elindíthassa karrierjét azáltal, hogy megosztják vele élettörténetüket. A fekete cselédek segítenek mindenkinek, ők azok, akik folyton adnak, cserébe viszont többnyire csak rasszizmust kapnak. Ők nevelik fel a fehér gyerekeket: míg Skeeter dadája az egyszerű, ám velős életbölcsességek forrása, addig Aibileen az az anyuka, aki önbizalmat és helyes önértékelést plántál a fehér gyerekekbe. A film érdekessége, hogy a rasszizmust nem csak faji alapról fogja meg: az elítélő, lenéző légkör pszichológiai defektusok kompenzálásának következménye. A fehér karakterek általában neurotikus, sérült nők, akik nem csak férjükön, de a feketéken is uralkodni akarnak. A nyitva hagyott kérdés csak az, hogyan válnak ilyenekké, ha azok a fekete dadák nevelték fel őket, akik helyes értékrendet és önértékelést tanítottak nekik?

A segítség sajnos nem tapogatózik errefelé, ami ténylegesen érdekfeszítővé, és némileg eredetivé tehetné a filmet. Inkább a könnycsatornákat nyitogatja, közkeletű drámasablonokkal próbálkozik, és könnyed hangvétele végül eloszlat mindenféle gyanút, hogy benne esetleg komoly, ambiciózus alkotást tisztelhetünk. Hogy a film mennyire atyáskodó a feketék felett, azt az amerikai sajtó majd úgyis eldönti, azon a tényen viszont nem tudnak változtatni, hogy esztétikailag bántó biztonsági játékot folytat. Hiába, hol középszer van, ott középszer van.

 

A segítség (The Help)

Színes, feliratos, amerikai-indiai-emirátusokbeli filmdráma, 146 perc, 2011.

Rendező és forgatókönyvíró: Tate Taylor (Kathryn Stockett regényéből)

Operatőr: Stephen Goldblatt

Szereplők: Emma Stone (Eugenia 'Skeeter' Phelan), Viola Davis (Aibileen Clark), Bryce Dallas Howard (Hilly Holbrook), Octavia Spencer (Minny Jackson), Jessica Chastain (Celia Foote),

Bemutató dátuma: 2011. november 3.

Forgalmazó: Fórum Hungary