Szabadon és egyszerűen, mint a hippik / Uriah Heep, Barba Negra Music Club, 2011.10.19. / PRAE.HU

Pedig már legalább egy éve turnéztatják ugyanazt a műsort. Igaz, az idei Into The Wildon van is mit bemutatni. Amióta Russell Gilbrook dobtanár, főállású izomember és kopasz mókamester felváltotta a Uriah Heep elsőszámú dobosát, az egészségügyi gondjai miatt visszavonult Lee Kerslake-et, mintha új erőre kapott volna a brit hard rock triumvirátus legkevésbé ismert tagja.

Ezek a zenészek még mindig úgy játszanak, mintha az életük múlna rajta: szenvedélyesen és halálpontosan. Lemezen és élőben egyaránt – se a tempóval, se a dallamokkal nem spórolnak. A Uriah Heep-dalok napszítta optimizmusának mindig is ez volt a titka: annyi energiát pumpáltak beléjük, hogy az 40 év után is magával sodorja, beszippantja a hallgatót.

Lehet, hogy a Heep sosem játszotta olyan nyers, bluesosra facsart kemény rockot, mint a LedZep, és annyi öntörvényű zseni sem zsúfolódott a tagságba, hogy világsikerre vigye a bandát, mint a Purple-ben. A Heep viszont óriástársaival ellentétben még mindig rendes munkatempóban nyomja a rockipart, pár évente lemezt ad ki, turnézik. Csak utaznak és zenélnek, bele a nagyvilágba.

A millió tagcsere okán a mai felállás sem fáradt meg vagy égett ki: habár a nagy megfejtéseket nem tőlük kell várni, a bulihangulatot és a rock ’n roll életérzést viszont igen. Ha felcsattan Phil Lanzon retro billentyű-soundja, és nyílik az a bizonyos időkapu a ’70-es évekre, amihez csak Trevor Bolder basszusgitáros tesz hozzá még egy évtizedet a maga frizurájával, akkor a Gilbrook által diktált tempó, a harapós, vágtázó gitártémák és az a kristálytiszta hangon előadott érzelemorkán, amit Bernie Shaw szabadít rá a publikumra, máris az új évezred felpörgetett világába szögezi a rajongókat. Ha nosztalgiázni jöttek, ha nem, mindenből kapnak: biztosra játszott best of buliból, végtelenségig ismételt, de elkopni nem tudó slágerekből, és modern rockosra vett vadonatúj dalokból egyaránt.

Pesten is csak kijönnek a színpadra, lenéznek a főváros legújabb koncertklubjára, erre a pofás, kalózdíszítésű, jól megszólaló Barba Negrára, és máris fel akarják falni a placcot, bekebelezni, átélni a hangjegyekbe szorított energiát, oda-vissza pofozni a felszabadult örömérzetet a küzdőtér és a színpad között.

Az újlemezes I’m Ready-vel köszönnek be, Mick Box tekeri a hard rockot, Lanzon pedig száll rajta, Shaw a középtartomány felső határán billegve tolja a magasztos melódiáit. Berniet egyébként is segíti egy komplett vokálszekció, hiszen a Heep minden tagja vokalizál, így aztán Shaw a régi Byron-dalokkal is megbirkózik.

Az öreg Byron ugyanis megboldogult Zámbó papát is lesikította volna a színpadról, úgy jöttek belőle a magasak, mint másból a sima beszéd – zseniális énekes volt, nincs mit tagadni. Bernie más karakter, inkább selymesebb, érzelmesebb rocktorok, de a karcos témák is jól állnak neki. Hangot melléénekelni viszont nem tud, még ha a Look At Yourself magasai inkább a háttérvokálból jönnek, mint belőle.

Miközben az emelvényen Russell vigyorog, mint egy őrült és tolja a fejbekólintó Money Talk után a dobbemutatót, addig Lanzon a jobb szélen osztogatja delejező dallamait, a frontvonalon pedig Shaw mellett Mick viszi a show-t.

Habár Trevor se kispályás, puszta kézzel tépi a basszusgitár vastag húrjait, keze legalább olyan lazán táncol rajta, ahogy Box tekeri a szólókat. Mick-nek viszont külön reflektorfény is jut a szett vége felé, egyik kezével csak mutogat, hogy milyen lazán rázza ki a csuklójából a hangokat, miközben a másikkal virgázik. A konferálásba is beleszól, kiejtése mint egy angol csaposé, jókedélyű és egyszerű: nem lehet nem elhinni neki ezt a felszabadult örömöt, ami sugárzik a színpadról, a konferálásokból és a hangjegyekből.

Az új lemez keménykötésű eresztései, és a kötelező, - ahogy Mick Box nevezi – heavy metál rockos felpörgetések között a misztikus darabok ülnek igazán, mint a mágikus The Wizard vagy a Rainbow Demon. És persze a July Morning, a Heep Child In Time-ja (vagy Stairway To Heaven-je, ahogy tetszik): maga a nagybetűs epika.

Sok meglepetést nem, kötelezően letaglózó dalokat viszont tucatnyit kapunk a Bird of Prey-től a Gypsy-n keresztül a Free’N’Easy-ig. Az összhangzattan perfekt, mégiscsak lassan 20 éve zenél együtt ez a formáció (Gilbrookot leszámítva), a kémia még mindig gondtalanul működik közöttük.

Talán csak a program túlzott biztonsági játékát lehetne a szemükre hányni, több ritkábban játszott dal, elfeledett klasszist passzírozhattak volna be a szettbe, ahogy a 2008-as Wake The Sleeper erős dalcsokrából is megfért volna egy-egy dal (az újról pedig a felemelő I Can See You).

Ami viszont elhangzott, abban hiba nem volt, a végére pedig Shaw még a 40-50 éves nosztagiarockereket is sikerrel vette rá, hogy teli torokból énekeljék a Heep talán leghíresebb (de nem a leghípesebb) dalát, a Lady In Blacket.

A 40 éves zenekart elnézve azt gondolhatnánk, hogy bizony, ilyen egyszerű az egész, csak a tökös riffek és dallamok mellé oda kell pakolni a szívedet, meg a lelkesedést, és máris felejthetetlen lesz az este. Hiába tapossák már majdnem mindannyian a hatvanat, még mindig úgy játszanak, mintha most kezdenének el élni. Valahogy így:

Akkor…