Jelenkor, 2011/9.

Mindenekelőtt felsóhajtással kezdjük, amiért egyáltalán kezdhetjük még a Jelenkorral a lapszemlét, s bár az átmeneti segély egyelőre nyilván csak időhúzásnak jó (ld. "Húzd, ki tudja meddig húzhatod..."), vigyázó (mi több, aggódva tikkelő) szemeinket most mégis szemellenző mögé szorítva igyekszünk csak azzal foglalkozni, amivel tényleg érdemes: a szeptemberi számmal. S bár maga a lapszám megléte megkérdőjelezhetetlenül netto örömhírszámba megy, a kedv nemhogy jobb nem lesz, még komorul is, hiszen tragikus apropóval nyit a lap: Makay Ida (méltó és elegáns) búcsúztatásával, Bertók, Parti Nagy és Csuhai szövegeivel. S bár feltehetően nem ez a szempont vezette már jóelőre a gondos szerkesztői kezeket, mégsem tudjuk nem úgy olvasni a friss eresztést, mintha nem éppen a Jelenkor megmaradása (marasztása) melletti legerősebb érvek gyűjteményét lapozgatnánk (lám, minden igyekezet ellenére is lehull a nyamvadt szemellenző), a névsor zavarbaejtően erős, a folytatásban mindjárt Ulickaja Imágójának egy részlete (Artúr király esküvője), mely ha már az imént gondos szerkesztői kezekről beszéltünk, s szándékunk szerint elfogulatlanul, meg kell azért jegyezzük, a maga (már hogy a regény) szeptember 7-i (magvetős) megjelenésével kicsit furcsán mutat a (kb) ugyanekkor megjelent lapszámban. Sebaj, legyintünk rá, ha egyszer a szöveg jó. Az pedig az. (Illusztráció: "...amint megfigyelte a gyermekek játszadozását a homokozóban - vizet locsoltak a homokra és kérges-ragyás várat építettek belőle -, egész költői képet hozott létre ebből: a homokszemek nem mások, mint különálló egyéniségek, a víz pedig az ideológia, amelynek révén összeáll a massza, és éppen ebből az építőanyagból épül fel a hatalmas épület.") Így is haladunk tovább, bár Tompa Andrea készülő regényének már örültünk e hasábokon, ezúttal idéznénk is A fogarasi Messiás című részletből: "Már hogy élne az ember tízszeresét az életkorának, gondoltam, s mit is csinálna akkora nagy hosszú élettel, hát erre van az emberiség berendezkedve."  Már maga Giambattista Basile műve (A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása) is elég izgalmas olvasmány (Király Kinga Júlia élvezetes fordításában), de az oldal aljára biggyesztett, meglehetős enigmatikus szerkesztői megjegyzés, miszerint "A mű korábban közölt részlete a Jelenkor októberi számában olvasható" mindezt még tudja fokozni: most akkor mi van? Mert hát ha most van szeptember, októberben hogy jelenhet meg a korábbi részlet? Nos persze úgy, hogy tavaly októberről beszélünk, azonban egy ötvennégy évfolyammal büszkélkedhető folyóiratban - és kiváltképp az önmagunkra való hivatkozásnál - talán lehetne némiképp pontosabb is a szerk. Szalay Zoltán a szó szoros értelmében is díjnyertes (ld. Kikötő Online - Külvárosi novellák) hatás tekintetében Kafkát és Gogolt ötvöző szövegét is öröm olvasni, idézünk is, sajnálatos módon (hely hiányában) csak röviden: "A felesége rászólt, hogy mit dünnyög, de oda se figyelt az asszonyra, már fájt a nyaka, ahogy a polcok magasát kémlelte. Ajtót sehol sem látott, bár attól tartott, ha lát, sem ismerné fel. Be kellett vallania, azt sem nagyon tudja, hogy néz ki manapság egy ajtó, egy olyan ajtó, ami nem esik ki csak úgy magától a keretből." (Orrok és orrocskák). A továbbiakban Kálmán C. Tatár Sándorról, majd maga az emlegetett szerző ("s ha kész meghallgatni barát, / nem öntheted rá szörnysarát / bensődnek, melyről nem tudod, / mitől gennyedt el, hol az ok" - Kívül lenne a magyarázat!?), akit Ayhan Gökhan és Tábor Ádám ("túl békés és túl boldog vagyunk" - Több mint gondolat), Villányi László, Fekete Richárd és Debreceni Boglárka követ ("déli harangszó helyett, / a meztelen Victor köszönt, / hátat fordít a belvárosnak, / csupasz farát bámulják / prűd nudincselkedők" - Belgrád külön történet). És akkor Takáts József esszéjéről, Tandori olvasói leveléről, Lábass Endre tanulmányáról, Miłosz Gömöri Györgyhöz írt leveleiről, a recenziókról és Petrence Sándor verseiről ("Istenem jó isten / Milyen nálad a termís / Kisfiaddal kisgyízuzzsal / Is vót valami úgy rímlik" - Moderniánus vers) még nem is szóltunk. Ahogy Futaky Hajna méltó és szép búcsúztatásáról sem. De hát mit is ragozzuk, az év(folyam) talán legjobb számáról esvén szó. Tessék megvenni!


Új Forrás, 2011 07.

Sokat kellett várni az első szemlézendő Új Forrásig, de már Bohuslav Reynek versei, azaz Vörös István fordításai (azaz is-is) bizonyítják, hogy megérte: "A föld jajgat, az eke nyög, / kertek alján oson a köd, / és a lelked meglatolja." (Berkenyék a ködben) Kondor Vilmos kapcsán pedig, mint arra Turi Márton is felhívja a figyelmet értő (dupla) kritikája elején, magam is jó szándékú mentegetőzésre szorulok. Böcsületes sznobként ugyanis sosem szerettem igazán a klasszikus krimit, Agatha Christie-t ki nem állhatom, de a tévében sem bírom elviselni, ha cigarettázó, keménykalapos, ballonkabátos fickók rohangásznak össze-vissza félhomályos, esős utcákon, így a magyar irodalom utóbbi években tanúsított frissen (újra föl)támadt érdeklődését a krimi iránt csendes bosszankodással tűrtem eddig, a magam részéről igyekezve kerülni az inkriminált (szándékolatlan szóvicc) szerzőket, így Kondor Vilmost is. Mostani novellája (Ifjú Mariska hétköznapi halála) azonban érdekes módon érdekesnek bizonyult számomra is (s ami a legnagyobb bók lehet egy krimiszövegre nézvést: a szöveg vége, a ki a gyilkos-dolog foglalkoztatott a legkevésbé, sokkal inkább a megírás hogyanja!), mi több, emellett volt is elég meggyőző ahhoz, hogy Kondor újabb lelkes olvasót nyerjen. S mivel felteszem, az Új Forrásban való gyakori szerepeltetése épp az olyan előítéletes tökfilkóknak szól, mint én, gyanítom, lesz is még módom bepótolni eddigi mulasztásaimat. Lábass Endrét már csak azért is öröm olvasni, mert - bár lehet, hogy csak én böngészek felületesen - már arra sem emlékszem, mikor láttam utoljára leírva a nevét. Most sem élvezhetjük sokáig a Lábass-prózát, mindösszesen másfél Új Forrás-oldalt kapunk, az viszont, ha (kilóra) kevéske is, legalább tetszetős, így kezdődik például: "Szindbád egyszer régen kitalált egy törököt, akitől aztán sokat tanult az évek folyamán. Koccintani is szokott vele, ilyenkor finoman a török fejéhez csendítette poharát." (Szindbád és a budai török) Nem hiába hívom fel időről időre a nyájas olvasó figyelmét arra, hogy voltaképp milyen rosszul is jár velem, mint szemlésszel, jut eszembe most épp Tokai Tamás verseit (Vermeer műterme) olvasgatván, elvégre is bizonyára van ezekben valami jó, ahogy például határozottan nem is rosszak, csak hát az embert (azaz engem) olyan mértékig hidegen hagyják e szenvtelen, neutrális sorok ("kilépni / a keretből / akár évezredes / festék porként / peregni – / kihullni / lehullni / az alkony / legmélyebb / cinóberébe" - (vörös)), hogy erről is mindösszesen annyi bír eszembe jutni, hogy a festékpor biza egy szó volt, mikor még én tanultam helyesírni (de ha az 'évezredes festék' és a 'porként peregni' tartozik össze, azaz  évezredes festékként kilépni, és porként peregni - nos, akkor érthető a költő - a szerk.). Szokás mondani, hogyha egy viccet magyarázni kell, akkor már rég rossz a helyzet, persze Tokai Tamás nem viccel (akkor lehet, tán jobban is tetszene a dolog), ahogy Miklósvölgyi Zsolt sem feltétlenül magyaráz(kodik), mégis a szerkesztői gesztus egyértelmű (Vermeer után még egy kis Vermeer), bár a versek így sem tetszenek jobban, Vermeerről legalább tanulok egy csomót, az is valami. Lanczkor Gábor novellája (Tobozfej) egyelőre nem tud igazán karakteres eltérési pontokat felmutatni a Lanczkor-lírával szemben, ami önmagában még nem is (feltétlenül) lenne elvárás, azonban a versek kiváló tömörítőképességét ismerve a prózai feldolgozás (kérdés persze, hogyha tudnánk a versektől függetlenül nézni, akkor is joggal-e) a bőbeszédűség benyomását kelti. Csehy Zoltán, Németh Zoltán és Tőzsér Árpád is hozza a tőlük elvárt minőséget, utóbbiból idézünk is a szépség okán: "Egyre gyakrabban gondol a végre. – / Nem így igaz, hisz másra sem. – / Tán inkább így: már más mennyiségre, / s más minőségre lát a szem." (Gyöngykapu) Nem újdonság a rendszeres Új Forrás-olvasó számára, hogy a szerkesztés (nemcsak Vermeer esetében) igen tudatos és precíz, Lanczkor, Tőzsér és Csehy friss írásait is a szerzők köteteiről írott recenziók követik, de mielőtt bárki is aggódna, a menetrendszerű Esterházy-értés ismét épp időben befut még, ezúttal Bazsányi Sándor és Wesselényi-Garay Andor a Hahn-Hahn grófnő pillantása kapcsán teszi a kötelező tiszteletkört.


Holmi, 2011./9.

Illenék, pláne, hogyha az ember szemeszter végén jegyet fog kapni az illetőtől, szóval illenék elfogulatlannak látszani, vagy legalább belekötni valamibe. Illenék netán egy büdös szót se szólni a szeptemberi Holmi vezető anyagáról, arról meg végképp nem, hogyha létezik olyasmi, mint a legérdemesebb olvasmány a jelenlegi folyóiratmezőnyben, ez volna az. Szóval ilyesmiről vagy egyáltalában nem illenék szólani (már késő), vagy minumum meg kéne bukni azon a bizonyos kollokviumon, hogy majd annakidején, pár hónap múlva diadalmasan jelezhessem, lám, mégsem hízelgés minősített esete forgott fenn itt és most - vagy legalábbis nem járt eredménnyel. Így Margócsy István Apostol-tanulmányáról (ezen felül) szót se kívánunk ejteni. Petőfi után viszont nagyon jó folytatásnak bizonyul Takáts József írása a Nemzeti hagyományokról. Gergely Ágnes Kései búcsújának a maguk puritán szépségében igazán hatásos, megrendítően szép sorait Karafiáth Orsolya két verse követi, s bármily erősek is prekoncepcióink minden költővel szemben (hirtelen Sebeők János jut eszembe még példaképp), aki már inkább celeb, ha enyhén bosszankodva is, de a rosszindulatú szemlész is beismeri: Karafiáth továbbra is tud jó verset írni, mikor médiaszereplései és ügyes-bajos celebritási teendői engedik, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Imre Flóra költészetét már emlegettük pozitív kontextusban korábban is, de ismételten, újra meg újra el kell csodálkoznunk (s ezt dokumentálni sem kevésbé fontos), hogy milyen kevés hiányzik e versek esetében, hogy valami közhelyes giccsbe torkolljanak, ahogy például az Idő is gyanúsan indít: "az idő is hidegre fordult / megint csontig átjár a szél / homályban kanyarog a mélyút / rejtőzködne most ami él", de aztán, mint a Stallone-filmben a szkanderes, az utolsó pillanatban a vers visszarántja az egész folyamatot, értelmet nyer minden odáig kétesnek tűnő stiláris elem, a végeredmény pedig egyszerűen szépként hat. Ami pedig a legbámulatosabb ebben az eljárásban, hogy sokadjára is működik, a költő keze nem remeg meg, mindig biztos arányérzékkel veszi észre, miből mennyi lenne már túl sok. A folytatásban nemcsak Umberto Saba végre teljes terjedelmében közreadott verse (Feleségemnek), hanem a fordító, Szénási Ferenc bevezetője is kiváló szórakozást nyújt (különösképpen a bevezetésben felvázolt életrajzi momentum, ahogy a költő felesége "majdhogynem veszekedni kezdett" hitvesével, meghallván a verset, melyben amaz többek közt tyúkhoz és tehénhez hasonlította őt). Maga a vers is bőven megérdemli, hogy idézzük, nehéz is választani, hogy épp honnan, legyen mondjuk ez: "...a többi jámbor, / Istennek kedves állat / között is rendre-sorra / jobb párjánál a nőstény." Egy ideje már nem hódoltunk lapszemlénk azon meglehetős pofátlan szokásának, miszerint (eredeti kontextusából némiképp kiforgatva) hagyjuk, hogy maga a mű mondjon ítéletet önmagáról, de Bán Zoltán András Kékszakállú születése - Blaubarts Geburt (Kis opera, kis librettó)-ját olvasva már-már ellenállhatatlan a kényszer; elvégre is valóban "a nedves semmiben úszik" az egész, még ha nem is teljesen "némán". A lírai megszólaló azon állítását pedig, miszerint, idézem: "A nyelv homunculusa vagyok", csak önnön túlságos magaslabdasága folytán nem idézzük ugyanígy (már késő). Solymosi Bálint regényfejezete és a Bibó - Bierbauer (Borbíró) levelezés (némiképp az olvasót riogatva) már előrejelzett folytatása után beindul a lírai nehéztüzérség, sorrendben: Aczél Géza ("tucatjával kérnek ott dolgozó barátaim a termékekből ne egyek mivel ők / aztán belelátnak hol van vége az intimitásnak" - (Szino)líra torzószótár / abrak), Borbély Szilárd ("A tizedik emeletről a fényakna ablakán / át kidobott macskakölykök koppanása csak / apró visszhangot vetett." - Ikarosz a lakótelepen), Vörös István ("Lassan elérjük a jelenből megtudható / tudás határát. Itt-ott már át is léptük, / és a tudomány a fantázia tereit járja." - Részélők, részhalottak), Kun Árpád (" / - Pormacska), Kántor Zsolt ("Amikor átvettem a Nobel-díjat, meg se rezzent. / Az csak természetes, hogy nem tapsolt." - Herta Müller és a Nobel-díj) és k.kabai lóránt ("nyirkos, esős idő / van, mint a sakkban" - Hóvihar). A lap végén László Ferenc emlékezik Molnár Gál Péterre, Varga Katalint pedig 1949-ben írott versével búcsúztatja a Holmi.

---

---

Tartalom

Jelenkor, 2011/9.

BERTÓK LÁSZLÓ verse 873
PARTI NAGY LAJOS verse 875
CSUHAI ISTVÁN: Ida van 877
*
LJUDMILA ULICKAJA: Artúr király esküvője (Részlet az Imágó című regényből) 879
TOMPA ANDREA: A fogarasi Messiás (Részlet a Fejtől s lábtól című regényből) 894
GIAMBATTISTA BASILE: A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása
(A megnyúzott banya) 907
SZALAY ZOLTÁN: Orrok és orrocskák (novella) 916
KÁLMÁN C. GYÖRGY: „Befutottnak lenni. Valahol / A csúcs közelében. / Az lenne a kánoán.“ (Tatár Sándor költészetéről) 920
TATÁR SÁNDOR verse 925
AYHAN GÖKHAN verse 927
TÁBOR ÁDÁM verse 928
VILLÁNYI LÁSZLÓ versei 929
FEKETE RICHÁRD verse 930
DEBRECENI BOGLÁRKA verse 933
TAKÁTS JÓZSEF: Avantgárd utazások (esszé) 935
TANDORI DEZSŐ: A zénóni avantgárd (Olvasó levél) 946
LÁBASS ENDRE: A halottkém és a matrózruhás hóhér (Dr. Thomas Wakley és Arthur Thistlewood találkozása) 949
CZESŁAW MIŁOSZ levelei Gömöri Györgyhöz (1958) 960
MÁRFI ATTILA: In memoriam Futaky Hajna (Dr. Bécsy Tamásné)
(1927–2011) 965
FUTAKY HAJNA: Pécsi kövek – Rába György emléke 967
*
KISANTAL TAMÁS: Atomvillanás jobbról (Garaczi László: Arc és hátraarc [egy lemur vallomásai]) 972
TÓRIZS ESZTER: Legenda-szőttesek színe és fonákja (Podmaniczky Szilárd: Balatoni világok, Döglött kutyával őrzött terület) 979
H. MOLNÁR ÁKOS: A tárgy hiánytalansága (Rosmer János: Hátsó ülés) 984
BÉRI ETELKA: Kívülállás (Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként) 987

A Jelenkor postájából
PETRENCE SÁNDOR versei 991


Új Forrás, 2011.07

Bohuslav Reynek: Berkenyék a ködben, Öröm, Jób tele (versek)

Kondor Vilmos: Ifjú Mariska hétköznapi halála (novella)
Turi Márton: Bíztató nyomok – két kritika két mai magyar krimiről (tanulmány)
Lábass Endre: Szindbád és a budai török (kispróza)

Tokai Tamás: Vermeer műterme (versciklus)
Miklósvölgyi Zsolt: Az önmagába feledkező tekintet – kívülről nézve (esszé)
Győri Orsolya: Anya, örök (vers)
Lanczkor Gábor: Tobozfej (próza)
Tóth Ákos Tilalom és kegyelem (Lanczkor Gábor: Hétsarkúkönyv)

Csehy Zoltán: Egy Caravaggio-kép előtt, Cantus arcticus II. (Rautavaara-variáció), Emlék, Konyha
(versek)
Németh Zoltán: Ócska lélegzetpárna, Jégbetűk, Írás (versek)
Tőzsér Árpád: Gyöngykapu, A férfi halála (versek)
Kinyik Anita: Jób lajtorjája (Tőzsér Árpád: A vers ablakán kihajolva)
Bradák Soma: Referenciák vihara (Csehy Zoltán: Homokvihar)

Nyerges Gábor Ádám: Sziránó (kisprózaciklus)
Bazsányi Sándor–Wesselényi-Garay Andor: „…ebbe a rút városba, ebbe a csapdába.” (Esterházy
Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása)

Monostori Imre: Nyomdászat- és sajtótörténeti alapmű (T. Sáray Szabó Éva: Komáromi nyomdászat
és sajtótörténete 1705-1849)
Csokits János: A felvilágosodás korából (anekdoták és epizódok)

A lapzárókon T. Sáray Szabó Éva könyvének illusztrációi (…)


Holmi, 2011/9.

Margócsy István: „Az apostol” sorsa
Takáts József: Politikai nyelvek a „Nemzeti hagyományok”-ban
Tatár György: Az arc elrejtése
Gergely Ágnes: Kései búcsú Rába Györgytől
Karafiáth Orsolya: Becsapódás, Shortcut
Imre Flóra: Az idő, Évezredek
Szénási Ferenc: Egy csonkán megismert lírai remekműről
Umberto Saba: Feleségemnek (Szénási Ferenc fordítása)
Bán Zoltán András: Kékszakállú születése – Blaubarts Geburt
Solymosi Bálint: Tanyán (Fejezet egy készülő regényből)
Bibó István és Bierbauer (Borbíró) Virgilné levelezése (II)
Aczél Géza: (szino)líra (torzószótár)
Borbély Szilárd: Ikarosz a lakótelepen
Marshall Sahlins: A bôvelkedés legelső társadalma (I) (Léderer Pál fordítása)
Vörös István: Programbeszéd, Részélők, részhalottak
Kun Árpád: Pormacska
Kántor Zsolt: Herta Müller és a Nobel-díj
k.kabai lóránt: hóvihar

FIGYELŐ
Pór Péter: De a szó-jelek mi helyett? (Tandori Dezső: Úgy nincs, ahogy van)
Ferencz Győző: „Nem kell minden vonalat meghúzni” . Lator László költészetének életrajza (Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések)
Mesterházi Mónika: „Saját időm, az utólagos átélés törvényei szerint” (Szakács Eszter: Vízre írt.Válogatott versek, 1987–2006)
Rugási Gyula: A teremtett paradoxon (Tatár György: „Egy gyűrű mind fölött”)
Kicsi Sándor András: Akiknél a frájer már köznyelvi (Román–magyar kulturális szótár.Szerkesztette Benő Attila)
László Ferenc: Emlékpróba. Molnár Gál Péter (1936–2011)
Varga Katalin (1928–2011): Egérfogó