A metrókijáratnál látom meg Keményt, előttem megy fel a lépcsőn, nem érem utol, nem akarom utolérni. Nézem a hátát, nézem a két fiatal lányt, amint hancúrozik mellette, csicseregnek, néha elszakadnak tőle, amikor oszlopot kerülnek meg. Visszafordulnak egy pillanatra, Kemény szól, gyertek, olvassátok ezt, talán a ferences templom hirdetőtábláján. Hagyom, megelőznek, rákaptam, hogy figyelem a búzazöld kabátban, fekete farmer, fekete cipő, ahogy megy, ahogy beszél, a tartását, a lépéseit, a hangját, kukkoló vagyok.

Bent már legálisan csinálom ugyanezt. Minden széken ánégyes lap, sorban, mi lesz ma este, szeretem tudni, hogy mi lesz. Most ez attól lesz szép, elolvasom a papírt, hogy beavatott lettem a titokba. Az utolsó sor: Meglepetés!, tehát marad nekünk is valami várnivaló.

A nyitókép: középen Kemény István, körülötte Bartis Attila, Kántor Péter, Simon Márton és k.kabai lóránt. Elsőként a vendéglátó PIM részéről Csorba Csilla mond köszöntőt, nem számolom, hogy hányszor, de mivel erre épül a szöveg, elég sokszor szerepel benne, hogy kemény. Az ünnepséget az ünnepi kötetek Magvető kiadója gondozza, így Morcsányi Gézától jön a második isten éltessen!, Péczely Dóra főszerkesztő pedig felkonferálja a Göncölszekér zenekart. Bájosan pengetnek húrt, fújnak dudát, vagy mit, Kemény-versek szólnak dünnyögő-kedvesen, a Sanzon. Nem tudom eldönteni, jó-e, tetszik-e ez a kicsit babazene, kívánnék valami rafinált-hangosabbat, bár lehet, ütős dallamok nem hagynák így érvényesülni a szöveget.

Sejtettem, hogy lesz könny a dologban. Bartis beszélni kezd, olvassa a laudációt, de ez nem laudáció, ennek nincs neve. De van, Bartis az életet olvassa fel, a közös életet Keménnyel, és, hogy nem akar nem közöset. Remeg a hangja, piros a füle, a papír is rezeg a kezében, a szívek közben meg olvadni kezdenek. A sminkek, ha voltak, azok is. A torkokban csomó, só, dobogás, kinek mi. Nem merek Keményre nézni, csak akkor, amikor elkéri Bartistól a lapot. A többit is, mindenkitől elkéri. Itt akár vége is lehetne. Csönd, hosszú csönd. Nehéz ilyenkor tovább, de Kántor megoldja, sőt, föloldja a szorítást. Simon gyönyörűen olvas. Általában gyönyörűen, szeretem hallgatni, ügyesen játszik, szépen visz bele a verseibe. A Keménynek írt Elszámolás különösen szól, nem simonmarcisan, nincs az a gyötrődő fesztelenség, más van helyette, igazibb, szikárabb, férfiasabb. Az ünnepelt tudta, hogy egyszer csak ő fog következni, most következik, olvas a verseiből, az új kötet van a kezében, onnan. Állástalan táncosnő, Összegyűjtött versek 1980 – 2006. A fülszöveg szerzőjét, k.kabai lórántot hallgatjuk: „fontos esemény eme kötet megjelenése, ám abban is biztos vagyok, hogy a megszállottak ugyanúgy be fognak iratkozni eldugott kis könyvtárakba abban reménykedve, hogy az első két-három kötete talán onnan még kilopható – és gúnyolódni tilos”.

Bartis A.

Kemény, Bartis, Kántor P.

Simon M. olvas

k. kabai l.

közönség

Kemény Zs., Kemény I.

Kemény család

new generation

Péczely D., András L.

Jó kis kontraszt k.kabaira a Göncölszekér megint, Először a végén. Közben átalakul a színpadkép, elfoglalja helyét a fiatal írók kara: Gucsa Magdolna, Szilvay Máté, Zilahi Anna és Fehér Renátó, olvassák fiatal verseiket, majd a ritmusba ismét zene kell: A titkos élet, és rá átrendeződés. András László a Kemény 50 védjegyet alapító emlékezését olvassa: „Fociztunk. Úsztunk. Ültünk együtt valahol. Mentünk valahová vagy valahonnan. Gondolkoztunk, beszélgettünk, vitatkoztunk valamiről. Ittunk, énekeltünk. Berúgtunk. Búslakodtunk. Egy ízben hajdani magyar költők verseit olvasva/szavalva sírtunk is. Írtunk négy- és többkezes verseket. Röhögtünk. Cipeltünk páncélszekrényt, gletteltünk falat és mennyezetet, szegeltünk széldeszkát párnafákra. Utaztunk vonaton, autóval, repülővel. Főleg kelet felé. Jártunk erdőben éjjel rettegve, és jártunk csak úgy, egyszerűen. Üvöltöttünk a konkrét bölcsek kövének/hülyék sziklájának tetejéről. Volt, hogy csak hallgattunk együtt. Olyan is volt, hogy évekig külön hallgattunk. És most egyszer csak ötven éves”.
 

Az ellenség művészete – Család, gyerek, autó című prózakötetet – esti pontfényeket feszülten figyelő levelibékás borító – Babiczky Tibor mutatja be, na, itt jöhet sírás után az édes, önfeledt nevetés. Hangosan, együtt, mert eddigre tökéletesen homogénné alakultunk. Aztán Kemény Lili és Kemény Zsófi apa-köszöntői, hullámzik az egész, most megint a könny, a szájremegés. Megnézzük a PIM-ajándékfilmet 1961-ről, és Keményről, közeben szól a Stand By Me, ez: http://www.youtube.com/watch?v=hwZNL7QVJjE És, amikor tudunk már szépen, egyenletesen lélegzeni, előre megint a Péczely Dóra, bordó, azt hiszem, bordó virágos (lepkés?) ruha, hajában türkiz orchidea, mint egy japán nő, aki Franciaországban él. Izgatottsága átjön, a Meglepetés! izgalma bennünk is, mellettem Karafiáth, böködjük egymást, hogy mekkora lesz vajon. Jó nagy, mondhatni irdatlan nagy torta, 50 égő gyertya – profi, mindegyik ég. Kemény áll, álldogál, nézi, megköszöni, az ember tudja, hogy ilyenkor mit kell csinálni, de mégis, mégis annyira bonyolult ötven gyertyát elfújni, de elfújja, taps.

torta

fúj

szel

állástalan táncosnők

cím nélkül

Fogom a Táncosnőt, az állástalant, nehéz. Egy tér van az elején, mintha játszótér, nincs játék. Csak három pad L alakban, közöttük homokozó, egy pad magányosan. Fogom a könyvet, Radnóti, József Attila tud ilyen lenni, ennyire kötet. Elképzelem a fiamat, amint nemsoká magától szedi le a polcról, lapozza és megkérdezi, miért A szenvedély-negyednél van dedikálva. Nem fogja elhinni, hogy épp ott nyílt ki.

Fotók: Árvai András