Vannak szimbólumok, melyeket mindenki ért, használ, vagy legalábbis valamire asszociál általa. A jelképek eszközként való használata nem elsősorban a művészet jellemzője, minden ember, akár a leghétköznapibb gondolataiban is ’alkalmaz’ szimbólumokat.

Sigmund Freud az álmokban megjelenő házat, épületet az ember testének megfelelőjeként fogta fel: a ház egyes részei az egyes testrészek jelképeként értelmezhetőek. A padlás a fejet, a pince a lábakat, az ajtók, ablakok a test nyílásait jelentik. Jung ennél továbblépett: a ház részei nem testrészek, hanem a psziché részei, így a ház az egyén lélekállapotát ábrázolhatja. A háznak különböző helyiségei vannak: szoba, konyha, fürdőszoba. És eltérő szintjei: pince, padlás, emelet. A padlás jelképezheti az észt, az értelmet, a pince az ösztönvilágot, a tudatalattit. Ebben az értelmezésben is fontos szerepet töltenek be a nyílások: nyitottságot, zártságot, kifelé, illetve befelé fordulást fejeznek ki.

Ezeket az elméleteket továbbgondolva kell, hogy legyenek minden ember fejében sztereotípiák a békés, ’egészséges’, ’boldog’, idealizált házra vonatkozóan, amiben jó élni. Mégis rengeteg ház, lakás van, amelyben nem élnek jól, sőt vannak házak, amelyek beteggé teszik a benne lakókat. Hatalmas üvegfelületekkel építünk házakat, de arra nem gondolunk, hogy a kiszolgáltatottság érzését is keltjük, mert van, akit zavar a túlzott nyitottság. A házak tele vannak nyithatatlan, törhetetlen, esetenként kilincs nélküli ablakokkal, ajtókkal. Mi lesz akkor, ha a benne lakó mégis ’nyitni’ akarna, mert elege lett a bezártságból? A föld alatt mélygarázsok autókkal, eltűntek a mindenféle, ösztöneink kielégítésére szolgáló finomságokat – zöldséget, gyümölcsöt és bort – raktározó pincék. Persze akadnak szép számmal olyan házak is, melyek kiszolgálják lakóik igényeit, és olyanok, amik nem beteggé teszik lakóikat, hanem épp ellenkezőleg: jó hatással vannak rájuk fizikai és szellemi értelemben is.

Egy török származású filmrendező – Ferzan Özpetek – két filmjében is felhasználja a házat szimbólunként, mint az ember, annak személyisége és változásainak kifejezésére, és a ház gyógyító hatására, befolyására példaként.

Özpetek első, önálló filmjében a Törökfürdő-ben (Hamam) nemcsak a két helyszínül választott ház különbözik karakteresen egymástól, de két eltérő kultúrájú várost láthatunk a film során. Legújabb, Szent szív (Coure sacro) című filmje végig ugyanabban a városban, de alapvetően két épületben játszódik. A teljesen új, letisztult, egyszerű formák szemben a régivel, hagyományossal.

A Törökfürdő két helyszíne: az építész modern, egyszerű, tágas, napfényes, panorámás római lakása és az isztambuli többszáz éves törökfürdő. A főhős személyiségének változását a két épület közti különbség finoman, jól érthetően példázza.
A magasan, Róma felett elhelyezkedő lakás nyitott, óriási üvegfelületekkel. A benne lakók rohanó, túlzottan nyitott, felületes életet élnek, minden mellett elszaladnak, a saját életük mellett is, hisz nincsen idő semmire. A ház és lakói is mohók, bár sokat akarnak, szinte semmit nem kapnak. A ház nem otthon. A megörökölt isztambuli törökfürdő és a hozzá tartozó ház viszont otthon. Múltja és története van. Emlékei, melyeket tulajdonosa szép lassan megismerhet, amihez az kell, hogy megálljon, ne rohanjon el mellette. A törökfürdő a lassúságot képviseli, a gyökerekhez nyúlik vissza, megmozgat valamit a mélyben.

A fürdő választása nem véletlen: tisztulást ad, nem feltétlenül csak testit, hanem szellemit is. A főhős hosszú utat jár be lelki és fizikai értelemben is, a film helyszíne is fentről lefelé halad, a hegyről a zsúfolt, ódon belvárosba, a szellemtől az ösztönök felé, miközben a tisztító gőz mindent beborít.

A Szent szívkét helyszíne: modern, bezárkózó, zárkózott, átriumos, mediterrán ház és a gyerekkori, többszáz éves régi, ódon sötét ház, tele rég elfelejtett emlékekkel.

A modern ház introvertált, ahogy a benne lakó is. Egy ’zuhanyzós’ jelenet sokat elárul: a főszereplőnő a film elején még úgy zuhanyozik, hogy a ház által teljesen körülzárt, belső kertre néző üvegfalú fürdőszoba árnyékolóját leengedi, bár ott senki nem láthatja, rajta kívül senki nincsen a házban, mégis zavarja ez a befelé való látszólagos nyitottság. A ház szép, kiszámított, hibátlan, érzelemmentes, élettelen, ahogy lakója is. A régi ház: családi örökség, amit a főszereplőnő apró lakásokra készül felszabdalni, majd eladni, de még vet rá egy utolsó pillantást, hiszen évek óta nem járt benne. Belép a kapun, amit rég nem használt senki, átlép egy más világba, ami szintén az övé.

A poros, öreg, kissé ijesztő ház elénk tárja tulajdonosa beporosodott, használaton kívüli lelkivilágát, ami lassan felébred, kinyílik. Érezni a megállt idő áporodott szagát, a hideg márványasztal sima felületét és a meleg tölgyfa ajtó érdességét. Ennek a háznak is története, emlékei vannak, amiket tulajdonosa részben ismer, de szándékosan nem emlékszik. Sokat lépcsőzik a szintek között: pincétől, emeletig, keresve az utat saját ösztöneitől, érzelmeitől, szelleméig. A két választott helyszín tökéletes szimbóluma a személyiségnek, és változásainak.

Ebben a két filmben a házak és épületek nemcsak személyiségünket, hanem életünk változásait is szimbolizálják. De vajon tényleg meghatározza-e életünket az épített tér, ami körülvesz, alakíthatja-e személyiségünket a ház? A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze analitikusát és építészét!

Csigó Kata pszichológus barátnőm nagy segítséget nyújtott a cikk megírásához