Most nem narancssárga a ruhája, nem piros a haja, nincs zöld boácska a csuklója körül, minden fekete, csak a csizma fehér, és a kendő a homloka körül. Bárhol lehetnél vagy bárhol írhatnál, nem emlékszem már, hogy is mondtad egy interjúban, Jánossy így indít Budapest felé, messziről kezdi. Karafiáth felül az EuroNightra, és visszajön Berlinből, a nagy elvágyódásból ide, kötődni Budapesthez, de ebben az országban ezen kívül más városhoz inkább nem. Kodály körönd–Halásztelek–összes kerület tengelyen mozgott születésétől idáig; ezt meg kell magyarázni kicsit. Élete első hat és fél éve a köröndön, majd kiköltözés telekre, tizenévesen vissza. Kedves hangulatkép az otthagyott Nelliékről, akikkel iszonyatos levelezésben volt, és akik lebuzizták a zenét, amit hallgatott, hogy nem a Depeche Mode-ot. Aztán jött az unokatesó Zsófi, vele már lehetett nemcsak a margitszigeti kecskék oldalát vakargatni, hanem bulizni, Fiatal Művészek Klubja, belakni az éjszakai Budapestet. Mert azért az mégiscsak érdekesebb, amikor mentőt kell hívni a haversráchoz, hogy vigyék a detoxba. Húsz éves lány volt, szerelmi bánattól elgyötörten feküdt hajnalban a Tabánban, nézte az autókat, és akkor érezte először, hogy valami ideköti. Onnantól írogat a városról, kövek, hold, ilyesmiket.
 

Karafiáth oda megy, ahová hívják, viszik, nincs benne érdeklődés semmi iránt, pocsék turista például. Egy időben azt gondolta, sehova nem kell menni, minden város tök egyforma, ha meg pihenni akarsz, ott van a tenger, feküdj ki, de ha van lángos és limonádé, a Balaton is megteszi. Budapesten is mindig ugyanazokra a helyekre jár, a megszokottba, lemész, visszamész, megint vissza, meg is van oldva a heted. A statikusságra való hajlam mindenütt, alkati dolog; régebben sokkal mozgékonyabbnak, vibrálóbbnak hitte magát, és kívülről is ilyennek mutatkozott, pedig már-már rögeszmésen ragaszkodik a bevált, megszokott helyekhez, tárgyakhoz, emberekhez. Ha utazgat, ugyanazokba a városokba – Berlin, Bázel, Padova – megy, ahol egyszer már jól érezte magát, ott van biztonságban. A régivel való szakítással kemény: elhagyom, ha már teljesen benne vagyok az otthonos újban.

Tizennyolc éves kora óta tizennyolc helyen lakott, mindig más kerületben, megismerte a várost, az egyes területek különféleségét. Ahogy gesztusokat, szófordulatokat átvesz emberektől, úgy veszi át a kerületek hangulatát is. Átélte a várost, pokoli helyeken lakott, például a budatétényi szörnyű kollégiumban. Egy szörnyűségét levedlett emlék – spóroltak a kollégiumban, a zuhanyból két perc után elállt a víz, a falra pedig ez volt kiírva: a nagyobb fogyasztás nem okoz nagyobb komfortézetet. Káposztásmegyerre, Rákospalotára nem szívesen költözne vissza, de a Moszkva környéke klassz időszak volt, a tizenegyedikben pedig jó lakni, ezt a környéket szereti, széles, nagy utcák vannak, tágasságérzés. Pár éve, mióta vaterázik, olyan helyekre is elvetődött, ahová azelőtt nem, sőt elképzelni sem tudta – furcsán kinyílt a város ettől.
 

Verseket olvas fel, a Lidércfényt, a Bestiáriumból A hegyet és a Próbababát: „... és mindig én szerettem volna lenni / a lány a parton, pöttyös, szexi dresszben. / Hosszú hajammal, barnán, vékonyan, / kellékeit már rég be is szereztem - // szeplőt akartam, gödröcskét az arcon, / vadul szikrázó, nem-turista tengert. / Láttam magam. Mint egy képeslapot”.
 

Karafiáth szépen felkereste a pszichológusát azzal, hogy nem tud más formában írni, mint jambus, ebben érzi jól magát. Aztán a verstan-tanárai segítették ki jó tanáccsal: jambikusan írsz, ne küzdj ellene. Ha valami megváltozik az életében, a formától is meg tud szabadulni majd, de addig tényleg nem küzd ellene. Egyedül dalszövegekben nem ragaszkodik a jambusaihoz, ott tud játszani. A versírás viszont az én komolyabb oldalam, ott nem fér el ez a játékosság.

Mást akar mondani, mint amiről korábban írt – súlyosabb, nehezebb dolgok foglalkoztatják most. A természetben él, nem úgy, hogy kirándulna, hiszen mérhetetlenül lustának mondja magát, hanem a táj köti le és a lélek (n.b. belső táj). Mindegyik versnek megvan a prózai vázlata, pontosan tudja, mit akar mondani, ebből lesz ezután rím meg jambus. A Café X című kötetben nincsenek ciklusok, azért, hogy ebbe az enyhén monoton verszenébe bele lehessen zuhanni. A mostani szövegek egy-egy gondolatból jönnek, a téma ki tudna tenni ugyan egy novellát, mégis versek. Egyféle érzésre akar hatni, a rövid próza ugyan alkalmas lenne erre, de azt nem szereti, regényhez meg több kell; a Bestiáriumokból azonban össze tudna állni hosszabb dolog is. A prózaírás eddig másodlagos volt Karafiáth számára, most mégis egy regényben merült el, nem is foglalkozik versekkel. Először úgy volt, hogy három kisregény lesz ugyanarra a témára, a másik akaratának való alávetésről, kis momentumokról, egy kamaszlány hogyan kerül ilyen helyzetbe, az önmegtagadásig tud ez menni. Három nőről, akik nem vették észre, hol kellett volna menekülőre fogniuk. Az egyik történet elvitte teljesen, végül csak az maradt meg, abból lesz egy regény, a többit majd meglátja, hogy mit kezd vele. Mindannyian ezekben a szánalmas játszmákban vagyunk. Monológ ez, kicsit betegítő is E/1-ben írni: veszélyes üzem. Hat rá, mint ahogyan az is, amit olvas, ha Szabó Magdát, akkor hirtelen Szabó Magda lesz, társa pedig Szobotka, máskor Capote, és ki akar költözni egy fára. A versekkel mindez szerencsésebb, mert rövid ideig tart – a prózában hónapokig van benne. De legjobban az ágyában érzi jól magát, az nekem a mennyország.

Kicsi Lili a regény, ebből olvas végül, az elejét: „Hány éves lehet, kérdeztem magamban, mikor először megláttam. Mert csak úgy, első blikkre nem lehetett megállapítani. Sötét napszemüveg volt rajta ugyanis, sötét és hatalmas, jól állt neki. De nem azért, mert eltakarta a tekintetét, vagy mert leuralta az arcát. Jól állt neki, és kész. Ahogy a kis vörös kötött sapka is. Meg úgy általában minden”. Rosszul írtam, a harisnya, a táska, a cigi is fehér.