A cégnek vagy a rendszernek kiszolgáltatott kisember – legyen elfojtó-jelentéktelen vagy tehetséges-tisztességes – ábrázolása időről időre kedvelt témája a narratívával rendelkező alkotásoknak. Kezdve például Kafkától, a hidegháborús időszak paranoia moziain át egészen a Mátrixig vagy a Sorsügynökségig – és akkor még nem beszéltünk egy-egy diktatúra traumáit allegorikusan, történeti hitelességgel vagy más módon feldolgozó jobb-rosszabb, de a kollektív lelkiismeret és az újrafogalmazott nemzeti/közösségi identitás számára létfontosságú munkákról.

Ezen filmek kulcsa az azonosulás. Akkor működnek, ha a néző gyomra jelenetről jelenetre egyre idegesebben ráng – ha kísért a szörnyű, kimondatlan, kimondhatatlan emlék –, vagy ha szíve torkában dobog, izzadó tenyérrel azon veszi észre magát, hogy drukkol, vágyja a hétköznapok nyomorúságából kiszakadni bátor hős harcának fináléját, a megnyugtató vagy felemelő, éppen ezért szinte irracionális happy endet.

A vizsga című filmben hőseink szimpatikus, a nézői azonosulás lehetőségét magukban hordozó emberek: a tehetséges és tisztességes arcú eminens fiatalember (Jung András); szerelme, az 56-os fotón puskával pózoló, érzéki-érzékeny csellistalány (Éva); az európai történelem egy korábbi zavaros időszaka, a spanyol polgárháború színpadán élő legendává avanzsáló kvázi apafigura (Markó Pál); és a beteg kislányát egyedül nevelő-ápoló, hebehurgya, szeretetéhes kisember (Kulcsár Emil).

Köréjük épül, körülöttük szálazódik a cselekmény. Az ügyes forgatókönyvnek, a finom váltásokkal építkező színészi játéknak és a hatásos zenének köszönhetően mi el is kezdünk velük azonosulni, legalább az egyikükkel. Legalább egyikük iránt szeretnénk rokonszenvet érezni, drukkolni neki, vagy elhinni, hogy ő mégsem az, aki valójában, hanem akinek mi, nézők eddig megismertük, meg szerettük volna ismerni – hiszen rendelkezünk, azt hisszük, rendelkezünk legalább ekkora, legalább ehhez elegendő emberismerettel.

Bergendy Péter filmje ezt a zsánerhez kötött elvárásrendszert, ezeket a sztereotípiákat fordítja ellenkezőjére. A legegyszerűbb és legkegyetlenebb módon: a kontextussal. 1956 októbere után vagyunk, 1957. december 24-én, karácsony napján. Jung tartótiszt, Markó alezredes, Éva hadnagy, Kulcsár kiképző „tanár” az Államvédelmi Osztály kötelékében. Szimpatikus hőseink a diktatúra hűvös logikáját kérdések nélkül kiszolgáló, trágyalelkű rohadékok. Gecik.

Nem lázadnak, hanem végrehajtanak, kötelességük és a fenntről kapott, egyszerre precíz és megfoghatatlan parancs szerint („Mindenki csak annyit tud, amennyit feltétlenül muszáj tudnia.”). Figyelik a diktatúra civiljeit, őrzik a törékeny rendet, munkájukkal biztosítják a frissen megszilárdult kádári korszak békes hétköznapjainak nyugalmát. És figyelik egymást, mindenki mindenkit bizalom és részrehajlás nélkül – hiszen ez a nap hűségük, megfelelőségük, lojalitásuk vizsgája.

Jung az egyik első jelenetsorban – mely szerintem sokat köszönhet Gervai András feltáró munkája hatásának – német korrepetálásnak álcázva, a magabiztos és fáradhatatlan hivatalnok rutinosságával fogadja a hozzá érkező beszervezett értelmiségi elemeket: rendezőt, irodalmárt és papot. Pislogás nélkül hallgatja a kétségbeesés verbális kapálózását vagy a gasztronómiailag is érdektelen vacsora menüjének körülményesen részletes bemutatását. Dolgozik. Ahogy a szomszéd ház cigarettafüstös félhomályában is az őt figyelők, a vizsgabizottság.

Rendben is mennének a dolgok, az ügynökök lassan indulnának haza karácsonyozni, ám megjelenik a titokzatos nő, felmegy Junghoz, és a film talán legizgalmasabb, ugyanakkor legironikusabb jelenetében szenvedélyesen egymásnak esnek.

Ez a jelenet – és muszáj még egyszer leírnom: magyar filmtől szokatlanul erős, sűrű és több szálon önmagánál jóval többet elmondó jelenet – a forgatókönyv katalizátora. Utána felpörög a cselekmény, az ötvenes évek álmos (ügynök)világának bemutatása helyett egy bő egy órás (Bourne-szerű) thrillerbe csöppenünk, magával rántó zenével dolgozó gyors vágásokkal, rengeteg fordulattal, noiros hangulatokkal, rossz és rosszabb apró döntések sorozatával, és annak a folyamatos, kényszerű, újra meg újra arcon csapó beismerésével, hogy jobb a forgatókönyv, mint aminek minden hozott tudásunkkal felvértezve ellen tudnánk állni, működik az azonosulás, az izgalom, a drukk – akkor is, ha nem akarjuk. És akkor is, ha másnap munkahelyünkön dicséretet, jutalmat vagy előléptetést éhezve bratyizunk a kisfőnökkel, kihallgatunk egy elkeseredett elégedetlenkedést, ügyeskedünk, taposunk vagy undorodunk az egésztől, az egész rohadt és embertelen rendszertől.

A vizsga
Színes, magyar thriller, 90 perc, 2010.

Rendezte: Bergendy Péter.
Forgatókönyv: Köbli Norbert.
Kép: Tóth Zsolt.
Jelmez: Breckl János.
Látvány: Hujber Balázs.
Vágó: Király István.
Producer: Bodzsár István

Szereplők: Nagy Zsolt (Jung András), Kulka János (Markó Pál), Hámori Gabriella (Éva), Scherer Péter (Kulcsár Emil), Elek Ferenc (Csapó), Haumann Péter (Rozgonyi)

Forgalmazza: Vertigo Média 
Bemutató: 2011. október 13.