A csokis sütit majszoló little buddy minden bizonnyal a neveléselméleti és családegyesítési rétegeket sem nélkülöző Kémkölykök-sorozatot, míg a sörhabot a szájáról épp letörölni is elfelejtő dude ever a vérben és mocsokban, pergő dialógusokban és B-megoldásokban tocsogó, utalás(fasírt)okkal (káposzta)sündisznóvá szúrkált tizennyolcaskarikás remekeket fogja említeni, vagy akár hosszan hivatkozni.

Hagyjuk is ezt a vonalat. Hogy mi a papa mozija, és mi a baba mozija, nem most szeretnénk eldönteni. Lényeg, hogy szombat reggel, ideális késő őszi matinéidőben útnak indultunk megnézni a legfrissebb Kémkölykök-mozit, a majd’ egy évtizede rohamtempóban leforgatott trilógia (2001, 2002, 2003) negyedik részét. Mire számítottunk? Rengeteg gyerkőcre a nézőtéren, bájos megoldásokra, cukiság-faktorra, fordulatokra és kalandokra, az egyre kiábrándítóbb látványvilággal jelentkező 3D-re, és a kíváncsian várt a 4D-re.

Nemrég, a Könyvfesztivál egyik gyerekelőadása alatt megjegyeztem az éppen beszámolót író feleségemnek, hogy majd lesz egy olyan (legalább) tíz év az életünkben, amikor ilyen programok fogják kitölteni szabadidőnk 90%-át. Az első években sofőrök, személyi testőrök, társalkodó(nő)k és a mesefranchise kellékeinek otthoni barkácsolói leszünk szórakozni vágyó, apró termetű parancsolóink körül, majd, amikor már ők is aktív részesei lesznek a törpevilág szórakoztatóiparának, akkor a felserdülő csodagyerekek és miniprimadonnák szinte teljes produkciós hátterévé válunk.

Belépve a moziterembe, és gyorsan végigpásztázva a gyerekek közül kitűnő apukák és anyukák arcát, pontosan ilyen érzések kerítettek minket is hatalmukba, vagyis ezeknek az érzéseknek egy korai, még felelősséget és feladatot nem magába foglaló fázisa, ha akarjuk, akkor egyfajta előszele. Ezzel nincs is semmi baj. Hogy is lenne! Miért is lenne?! Békésen tudomásul vettük, és speciális szemüvegünket, illetve a negyedik dimenzióért felelős „Aromascope” lapocskánkat szorongatva leültünk, lehetőleg egy olyan helyre, aminek környékén megfelelően sok gyerek helyezkedik el, hogy majdani kritikánkba be tudjuk csempészni azokat a kihallgatózott kuncogásokat és félmondatokat is, amelyek kognitív percepciójára mi már nem vagyunk képesek.

A film egy rövid használati utasítással kezdődik. Ha jól emlékszem, akkor a Game Over című harmadik rész is hasonlóan indult, akkor a 3D-s szemüveg használatára okított minket a gondos rendező, most pedig a 4D-s „Aromascope” technikába kapunk egy rövid, akár szellemesnek is nevezhető bevezetőt. A lényeg, hogy amikor a vásznon elkezd villogni egy szám, akkor kezdjük el kapargatni kis kartonlaunkon a megfelelő számot: így az oda tömörített illateszenciákat kiszabadítjuk, és még jobban benne leszünk a film világában. Remek, de nekem nem sikerült, nem éreztem szagokat! Vagy én rontottam el a hatvanas évek hírhedt Smell-O-Vision kísérleteire való utalásként is értelmezhető, film- és valós világ közti határokat elmosni igyekvő újítás használatát, vagy Rodriguez fifikásan és nagy hype-pal megtámogatva átejti az egész glóbuszt.

Mindegy, a dolog amúgy működik. Amikor villogni kezd a szám, a nézőtér egy emberként kapar és szaglász. S nemcsak működik, hanem egyre szellemesebb is, amikor például (spoiler!) a kis hőseinket segítő robotkutya pukizik egy nagy zöldet, a füstből kivillan egy következő szám. Én talán ekkor vigyorogtam leginkább: az altesti humorral – amibe ezúttal a bébi kaki-pisi-hányás-rottyantás élmény- és esztétikai horizontja is belekerül – oly nagy kedvvel és lendülettel operáló ouvre választás elé állítja az orrával már interaktív játékba hozott közönséget: a totális élmény kedvéért vállalja-e az ebfing szagát.

A film egyébként ilyen és hasonló kérdésfeltevésekkel dolgozik, családbarát megoldásokat kínálva olyan valóban komoly, és a nézők egy részét biztosan érintő problémákra, mint a mostohaanyaság, mostohagyerekség, családi titkok és hazugságok, az apa szerepe és frusztrációi, az új gyermek, a kicsik közé születő csecsemő érkezése körüli érzelmi és logisztikai felfordulás. S válaszokat is ad, fantáziadús humorban fürdetett érzékeny és pozitív válaszokat, és talán – nem kétséges! – kicsit hitelesebb és érvényesebb válaszokat, mint egy Disney- vagy Animax-mese.

Arról nem is beszélve, hogy a film utolsó, nem kicsit nézőkre kikacsintó jelenete egy olyan megoldással teszi minden kis nézőjének gyerekszoba-képzeletében élővé és valóságossá a film fikcióját, ami egyrészt minden bizonnyal működik – ha csak a saját gyerekkorom Lego-világban folytatódó filmélményeire gondolok –, másrészt a maga módján szépen metaforizálja a vizualitás és a gyermeki elme működésmechanizmusa közti, felnőtt ésszel felfoghatatlan kölcsönhatásait.

Kémkölykök 4D: A világ minden ideje
(Spy Kids 4: All the Time in the World)
Színes, magyarul beszélő, amerikai akció-vígjáték, 89 perc, 2011.

Rendező: Robert Rodriguez
Forgatókönyvíró: Robert Rodriguez
Zeneszerző: Robert Rodriguez, Carl Thiel
Operatőr: Jimmy Lindsey, Robert Rodriguez
Producer: Elizabeth Avellan, Robert Rodriguez
Vágó: Dan Zimmerman

Szereplők: Jessica Alba (Marissa Cortez Wilson), Rowan Blanchard (Rebecca Wilson), Mason Cook (Cecil Wilson), Joel McHale (Wilbur Wilson), Jeremy Piven (Timekeeper), Alexa Vega (Carmen Cortez), Antonio Banderas (Gregorio Cortez), Danny Trejo (Machete), Daryl Sabara (Juni Cortez), Ricky Gervais (Argonaut hangja)

Forgalmazza: Fórum Hungary
Bamutató: 2011. október 27.