A regények, az Árulás, a Hajsza és a Csapda főszereplője az „abbamaradt filosz” George Smiley, noha mesterkém, a brit titkosszolgálat emblematikus alakja, egy-személyben antihős is, és ez a jellemvonás olyan mérlegelési lehetőséget teremtett a jó és a rossz elválasztásában le Carré számára, amelyet őelőtte nem aknázott ki más ebben a műfajban. Ahogy a műfaj sűrű, sokszálú, és váratlan fordulatokban bővelkedő cselekményszövése is nóvumként jelent meg nála; összetett jellemei pedig a magas irodalom hagyományának feleltek meg. Ezek a vonások le Carré indulása pillanatától feledtették a lektűrírók minden irodalmi gyarlóságát, melyet a kémregénnyel, nota bene az irodalommal szemben elkövettek. Ma már közmegegyezésszerűen állítják Le Carré kritikusai, hogy az ő föllépése volt az a pillanat, amikor a kémregény végérvényesen elemelkedett a lektűrtől, és a nemes ponyvától: nem hiába mondta Graham Green az 1963-ban valódi irodalmi áttörést eredményező A kém, aki bejött a hidegről című könyvéről, hogy „a legjobb kémregény, amit az életemben olvastam.” Ebben a paradigmatikus műben egyébként Smiley csak fölvillanásnyi időre jelenik meg epizódszereplőként egy sikertelen szöktetésnél a berlini fal tövében. Ennél a helyszínnél azonban szimbolikusabbat – ahol Smiley szerepe szerint egyensúlyoz, és ahol érzelmeit kitölti a világ – nem jelölhetett volna meg számára a történelem, és maga le Carré.

Smiley alakján és szerepfölfogásán keresztül le Carré szinte teljes egészében megváltoztatja és módosítja azt a kémregény-toposzt, amely szerint az egyik oldalon a feketék, a másikon a fehérek állnak; erkölcsi és érzelmi drámával, együttérzéssel, belső dühvel, és megértéssel ruházza föl az ellentétes oldalon álló regényalakjait; ne feledjük, hogy ők együtt, a jók és a rosszak, és a szürkék Smiley népe, legyenek azok professzionális szovjet kémek vagy hasonlóan professzionális brit hírszerzők, esetenként a kémkedés zaklatott világába tévedt külsősök, alkoholista újságírók, dörzsölt örömlányok, és megannyi vadvirága sártekénknek. Ezzel a nézőponttal, és szerzői fogással le Carré fölülírta a műfaj (devalválódásra más műfajokénál talán több hajlandóságot mutató) irodalmi kliséjét, és fölülbírálta a műfaj kezdeti, addig bevált, de sematikussá üresedett, a valóságtól parodisztikusan elrugaszkodott, sehová se mutató konvencióit.

A trilógia tartópillére Smiley és Karla egymás elleni küzdelme, illetve a Körönd és a moszkvai központ gigászi harca, a cselvetések és a titkos hadműveletek fejleményei és azok következményei. A titkos világok mélyén legmérgezőbb mag az árulás, a kettős, színe-visszája játék, amely kisiklatja a személyiséget; az elvetemült karrierizmus, az elvakult hit éppúgy lehet a táplálója, mint az érzékek szédítő csábítása, amelynek aztán már nem lehet megálljt parancsolni. S a csábító: Karla.

Le Carré művészetének értékéről kritikusai és sok százmilliós olvasótábora egybehangzóan állítja, hogy a szerző fiktív történetei és kitalált szereplői, Smiley népe mintegy a hidegháború valóságos történetéhez, már-már a saját, megélt életükhöz tartoznak. Erről árulkodik a világlapok hasábjain a könyveiről szóló kommentárok sokasága, és az író internetes honlapján megszólalók hatalmas tábora. Ez az életművét kísérő, olykor nem csekély elfogultságra valló, akár még túlzónak is tűnhető, mindenesetre érzelmes hajlamokat előhívó szólam egyebek mellett azért találhat telibe, mert le Carré vibráló feszültséggel és meglepetésekkel telített „kémvilága” egy lenyűgöző intelligenciájú író érzékenységén keresztül jelenik meg, akinek birtokában van a mesterség teljes tárháza, aki művészi érzékével úgy tud cselekményt szőni, jellemet gyúrni és leírásokat adni, mint kevesen még azok közt is, akiknek az irodalom – ahogy mondani szokták – a vérévé vált.