A színpadon jól lehatárolt, régimódi szőnyegekkel kijelölt, szögletes játéktér. Benne félkör alakban hat kanapé, azon hat kutya. Percekig nem történik semmi, a közönség mégis odavan, végignéz a kutyákon, közben felcsendül egy dal, The great escape, Patrick Watsontól, keserédes ballada zongorával, hatásos, így kutyákkal és bútorokkal együtt érzelmes kispolgári miliőt fest, és behatárolhatatlan, fájdalmasan nosztalgikus, borús alaptónust.



A kanapék és a kutyák közben megkapják gazdijukat, három férfi és három nő, akár a kanapék és a kutyák, egyesével eltérő alkatok, van köztük fiatal, középkorú és idős nő, pocakos, raszta fiatal, középkorú melegítős kispolgár és elegáns öregúr. Reprezentatív társadalmi minta. Történetük fragmentumokból áll össze, egymás szájából veszik ki a szót, és hol a saját történetüket mondják, hol pedig az előadás tulajdonképpeni tárgyát: Jack London regényének szemelvényeit Buckról, a megtermett, félig farkas kutyáról, aki egy XIX. század végi kaliforniai farm védett békéjében tengeti életét, míg az aranyláz forgataga el nem sodorja. Elrabolják és befogják szánhúzónak. Itt a folyamatos, megerőltető kihívások, a kemény munka és a zord időjárás közepette újra és újra átlépi saját korlátait, lassan lemállik róla a domesztikáció máza, és úrrá lesz rajta a farkastermészet. A vadon hívó szava egy farkasfalka vonításában ölt testet. A történet betetőzéseképp a falkához csatlakozik, és az indián mondák ajkán, mint a zabolátlanul vad és szabad szellem örök jelképe él tovább.

A regény története azonban csupán egy szólam abból a polifon prózai kórusműből, amelynek hangjait a lett rendező, Alvis Hermanis jórészt a színészekre bízta. A hat szereplő mind maga írta vagy jegyezte le ismerőseitől hallott történeteit. Mindennapi, hazánkban is ismerős sztorik hangzanak el a szeretet, a biztonság, a boldogság kereséséről. És persze ezen próbálkozások egytől-egyig olykor tragikomikumba hajlóan sikertelenek, s az emberektől meg nem kapott gyengédséget végül mindannyian egy-egy kutyától próbálják megszerezni.

Az elvált, középkorú börtönőrnő (Annette Paul Mann) fia elvesztése után az egyre kisebb igényeket támasztó társkereső apróhirdetésekben keres vigaszt, de folyamatos kudarcélményei után egy kutyával és hetente jelentkező (s eképpen elbagatellizált) Mária-jelenésekkel kénytelen vigasztalódni. Az ötvenes éveiben járó építész (Walter Hess), miután felesége lelépett egy fogorvossal, egy építkezésen talált kiskutyában leli meg társát, akivel új életet kezdhet. A hetvenéves Francine (Kristof van Boven zseniális alakítása) egy diszkó büszke és jólkereső vécésnénije, akinek haldokló férje, Eddy thai masszőrlányoknak írt szerelmeslevelet. Az antwerpeni antiglobalista-állatvédő (Benny Claessens), a könnyűdrogok legalizációjának harcos szószólója napjaink fiataljainak elmagányosodott életét éli. Európai nagyvárosok között ingázik, valódi társa nincs, élete demonstrációkon, közösségi oldalakon és a saját fejében zajlik. Egy férfi és egy női identitás harcol benne. Jellemző fricskaként társa egy filmes kutya, egy forgatásról. Az ölében a Prince Poldi névre hallgató uszkárt dédelgető fiatal nő, Vanessa (Mary Catherine Schubert) tolmácsolásában lép be az előadásba Jack London regénye. Kedvenc könyvét apja kezdte el felolvasni neki, de mivel meghalt, a könyv is félbemaradt.

Miközben a fiatal, magányos nő belekezd Buck történetébe, Benny Claessens megszemélyesíti a főszereplő kutyát. Itt kezdődik el a színészek karneváli-bestiális körjátéka, melynek során bármelyikük bármilyen szerepbe bármikor belebújhat: egy-egy színész hol embert, hol kutyát alakít, és nem mindig egyértelmű, mikor melyiket. Ez a hirtelen váltás a mai, köznapi élet szürke borzalmai és a regénybeli kutya története között általában természetesen, olykor kissé didaktikusan az ember ösztön-énjét, szeretetéhségét, az emberi vágyak állatiasságát hangsúlyozza. Az előadás azonban egy pillanatra sem lesz banális, bármennyire vékony jég is színészekkel kutyát játszatni.



És itt ki kell emelni a színészi teljesítményt: az egyfelvonásos, másfél órás darabban mind a hat színész folyamatosan jelen van a szó minden értelmében.

Minden szereplő játékban van akkor is, amikor csak hallgatják egymás monológját. Folyamatos interakcióban vannak, a figyelem, az odafigyelés átragad a nézőkre is, és az együttes jelenlét intenzitását eksztatikus együttlétté fokozza.

Az előadás ívét érzékelteti a díszlet metamorfózisa is. A félkörbe rendezett kanapékat kizárólagos díszletelemként folyamatosan használják. A felszínes polgári harmónia hamar felbomlik: a bútordarabokat előbb csak felfordítják és alábújnak, majd mikor lepelre van szükség, leszaggatják a kárpitját; mikor hóesés kell, kibelezik az üléspárnák béléséből a szivacsdarabkákat. A végére a konzervatív nappali-enteriőrből csak egy lomtalanításokról ismerős szemétkupac marad. Mintha a színészekből, belülről építkező előadás megrázó metaforája lenne a díszlet: ahogy a színészek egyre többet tárnak fel önmagukból, úgy ömlik ki a színpadról a nézőtérre a kanapék habszivacsbélése.

Hermanis rendezése rendkívüli teljesítmény. Az állatok szerepeltetése percek alatt lép túl a kutyák színpadi jelenlétének olcsó sikerén: az élő kutyák csak aláhúzzák a színészek bámulatos teljesítményét. Közülük is ki kell emelni a két belga színészt: az öregasszonyt és kutyát is megdöbbentően játszó Kristof van Boven és a tudathasadásos, könnyűdrogok által felőrölt állatvédőt és a regény főszereplőjét, Buckot is megrázó erőteljességgel alakító Benny Claessens játékát. Van Boven egyszerre tudott nyugdíjas törékenységgel és bestiális ruganyossággal mozogni a színpadon, miközben a hangjával is hangszer módjára játszott: minden

teatralitástól, ripacskodástól mentesen tudott nyugdíjas nő és kutya lenni. Benny Claessens pedig testi adottságait „vitte a vásárra“. Pórázon cibálták, párnákkal csapdosták, s mindezt a maga nyílt testessége megrázóvá emelte.

A rendezői koncepció termékeny párbeszédbe állította a regény szövegét és a magányos mindennapok történeteit. Ennek létrejöttéhez elengedhetetlen volt a bizalomra épülő csapatmunka. A rendező a darab társszerzőivé tette a színészeket, akiket ez egyszerre felszabadított, felelőssé és kiszolgáltatottá tett.

Az előadás jócskán túlmutat azon a leegyszerűsítő olvasaton, amely szerint a darab az ember állatiasságát mutatja fel. A záróképben a szereplők, akár egy családi albumban, békésen ülve néznek le a színpadról, középen Benny Claessens egy farkasálarccal a fején. A hetvenéves özvegyasszonyt játszó Kristof van Boven egy thaiföldi cirkusz reklámszövegét olvassa fel: elefántok, artisták, táncosnők kavalkádjáról áradozik. A szórólapot transzparensként emeli a magasba. Ez a gesztus a darab önértelmezésévé válik. A vadon szava Hermanis rendezésében egy karneváli, terápiás, megtisztító rituáléként olvasható, amelynek során a belülről jövő állatias ösztönökkel, félelemmel, magánnyal, halállal való szembenézés katartikus hatású. A kölcsönös odafigyelés és egymás feltétlen elfogadása a megnyílás és a problémákkal való szembenézés előfeltétele. Rendező és színész, színész és színész, szereplő és néző között. Az előadás megszólít, döntéshelyzetbe hoz: végére merünk-e járni saját, be nem fejezett történetünknek?

A vadon szava

Rendező: Alvis Hermanis

Münchner Kammerspiele

Nemzeti Színház
2011. október 12.

Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál