Természetesen, ahogy Oakeshott is írja, „konzervatívnak lenni azt jelenti: az ember hajlik arra, hogy bizonyos módokon gondolkodjék és viselkedjék…”. Vagyis merev, dogmatikus rendszerként csak az gondolhatja el a konzervatív „hajlamot”, „hajlandóságot”, aki az ebben az esszében leírtakra süket, mi több, az így értett konzervativizmus ellenkezik az Oakeshott által leírt jelenség lényegével. A szerző kifejezetten idegenkedik bármiféle szigorú rendszerességtől, ahol lehet, igyekszik tágítani a fogalmak játékterét, és a normativitástól való irtózása mellett tulajdonképpen rendkívül megengedő a különböző élethelyzetek kapcsán felmerülő konzervatív magatartásformák megítélésében.

A beszélgetés érdekes módon két aránytalan részre tagolódott: az első megszólalások a majdnem reflektálatlan tetszésnyilvánítás jegyében dicsérték az esszé stílusát, szerkesztettségét, hangnemét, aktualitását. Németh Gábort lenyűgözte az a nézőpont, ahonnan a választott problémát megközelíti. (Egyúttal Roger Scruton Anglia egy eltűnő ideál című könyvével állította párhuzamba a szöveget, ami a tárgyalt esszé speciális angolságából fakadó problémák miatt érdekes párhuzam.)

Az előhívók a nyugalmas, alapos, finom gondolkodásmódot, a pragmatikus, szkeptikus, relativista nézeteket olyan letisztult formában látták megjelenni Oakeshottnál, hogy ez mindannyiuk számára komoly esztétikai élménnyé tette a szöveget: talán Reményi József Tamás volt az, aki még a szépirodalom „rangjára” való emelést is megkockáztatta. Ugyanő lépett viszont ki először a beszélgetés kezdetekor uralkodó elfogódott rajongásból: éles váltásként először az esszében használt kategóriák szétporladását említette, mint gyengeséget. Vagyis, amit kijelent, azt fokozatosan visszaveszi, folyamatos hátrálás jellemzi a szöveget, még akkor is, ha olykor ellentétes mozgások is beindulnak, s ettől egyfajta szelíd hullámzás ringása érezhető a szöveg olvasása közben. Emellett a konzervatívnak nevezett és az újításra való hajlam Reményi József Tamás szerint is jóval bonyolultabb összefüggést mutat, mint például a szöveg azon részében, amikor a szerző az életkor szerint különíti el a hajlamokat: egy személyiségen belül, a politikai, társadalmi vagy esztétikai szférát tekintve is nagyon különböző lehet a konzervatív hajlam szintje egyidejűleg – és akkor még az egész dinamikáját nem is említettük.

Jánossy Lajos stílszerűen az angol szövet finomságához hasonlította a szöveg textúráját, de egyfajta eszmetörténeti vagy filozófiai reflektivitást hiányolt. Szerinte azok az orientációs pontok hiányoznak Oakeshott esszéjéből, amelyek egy tágabb tradícióban helyeznék el. Ez ugyanakkor összefügghet az esszé műfajának eredendő szabadságával is: elhangzott, hogy ez az esszé is kerüli a rigorozitást, valószínűleg esztétikai értelemben kevésbé volna megkapó, ha ezeket az eszmetörténeti kapcsolatokat megkeresné/bejelentené. Így viszont, mint a Brit szigetek, mint Anglia, ez az esszé is lebeg: miközben nagyon élesen szinte utasítja olvasóját, hogy a saját hagyományaihoz való viszonyra kérdezzen rá, maga a szöveg sem időben, sem térben nem hosszabbítható meg, s már megírásakor sem volt feltétlenül aktuális Angliától keletre (a szöveg 1956-ban keletkezett!).

Vári György azt a költői kérdést tette fel, hogy hol van az a társadalmi tér, ahol lehetséges volna az uralkodóra úgy tekinteni, mint aki teniszbíró módjára irányítja az egyébként a szabályokat maximálisan betartó közösséget (Oakeshott hasonlata.). Szerinte az esszé nem számol azzal, hogy a társadalom nem homogén, steril mező. Hiszen a teniszbíró csak olykor-olykor, vitás esetekben kászálódik le a székéről, egyébként a játék „megy magától”, a felek kölcsönösen elismerik a szabályzatot. Ez a felfogás többszörösen sem lehet igaz itt és most, mert magáról a politikáról, és az „uralkodásról”, vagyis a hatalom által működtetett mechanizmusokról is nagyon más elképzelés él bennünk, emellett pedig az „uralkodás” praxisa is messzemenően különbözik az e hasonlatban kifejezett eszménytől.

Talán az említett „lebegés” miatt említheti Vári György, hogy a kormányzásról és a politikáról szóló passzusok szinte egy az egyben felhasználhatók volnának vezércikként is: miközben egy teljesen más természetű hagyományban áll, mint mi, és a kérdéseinkre válaszképtelen (a magyar konzervatív hagyományt Németh Gábor szerint el lehet olvasni, de hagyományként nem létezik), éppen e távolság miatt lehet egyrészt aktuálpolitikai telitalálat néhány megállapítása, és lehetne másrészt attitűdjében, gondolkodásmódjában követendő példa.

A szkepszis, irónia, fanyarság, amely abból is ered, hogy „az emberi létezés célelvűségét tagadja, organikusságát viszont feltételezi”, filozófiailag teszi lehetetlenné a radikális cselekvés programját (Németh Gábor szerint a konzervatív eszméket („hajlamot”) körbejáró szövegek általában radikálisak). A Vári György által „maradéktalanul antifundamentalista konzervativizmusként” jellemzett álláspontot Németh Gábor más szempontból a „jelen élvezete” jelszóval foglalta össze. Reményi József Tamás javaslata pedig az volt, hogy az egész Konzervatívnak lenni című szöveget csillagozzuk meg, és írjuk oda a lap aljára: lefordíthatatlan szójáték.