A Kaisers TV, Ungarn – ahogy az talán a bevezetőből is kiderül – egy sajátos időutazás. Először még csak 1881-ig forog visszafelé a színházi idő kereke: ekkor hal meg Baráznay Amália édesanyja, magával vive a túlvilágra a vagyonát rejtő széf nyitókódjának titkát. Egy segítőkész, mellékállásban hipnotizálással foglalkozó kórházi alkalmazott segítségével aztán Amália egészen 1848-ig mehet vissza az időben, így lehetősége nyílik arra, hogy személyesen is megismerje születése előtt meghalt (vagy eltűnt) édesatyját, a nemzet emlékezetében Sukorói Oroszlánként élő gróf Baráznay Ignáczot. Pintér Béla azzal bolondítja meg az időutazás filmekből, könyvekből jól ismert motívumát, hogy a tévét is megutaztatja az időben.

Az első pillanatban meghökkentőnek tűnő megoldás jó ötletnek bizonyul, lehetőséget nyújt ugyanis a két korszak összekapcsolására. És ez nem azt jelenti, hogy az előadás erőltetett párhuzamokkal élne, vagy megpróbálna direkt megfeleléseket keresni jelenkori közszereplőink és az akkoriak között. Néha egy-egy mondatban felvillan valaki, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a két korszak egésze kötődik össze, idealizált hőseink lesznek hozzánk hasonló esendő emberek. Emberek, akiket apró-cseprő sérelmeik, szerelmi viszonyaik éppen úgy befolyásolnak döntéseikben, mint a hon ügyei, és akik dönthetnének másként is, mint ahogy döntöttek, és akkor döntéseik egészen másféle világot eredményezhetnének. Bevallom, az előadás első felében voltak kétségeim, hogy felül tud-e emelkedni a darab azon a – számtalan vidám és szomorkás pillanatot nyújtó – ráismerésen, hogy egyenes adásban a történelem is hétköznapi történetek sorának tűnik. De sikerül, a schwechati csatajelenet, aztán a lezárás, a visszaugrás az újraírt jövőbe még a jelenkori magyar köz- és magánállapotokból erősen kiábrándult nézőbe is képes némi aktivizáló lendületet és reményt csepegtetni.

A darab két helyszínen játszódik, egy kórházi kórteremben és egy tévéstúdióban. Tamás Gábor néhány egyszerű tárggyal, bútordarabbal teremti meg a játékhoz minimálisan szükséges és teljesen elégséges teret. Benedek Mari jelmezei már jóval sokszínűbbek. Kossuthot és Petőfit atillába öltözteti, utóbbién azonban csak az egyik oldalon vannak zsinórok. A „tévébemondó-művésznők” színes, mai ruhákat kapnak, a grófné kortalanul elegáns gyöngyszürkét, a kórházi alkalmazottaknak viszont marad az egérszürke köpeny.

Pintér Béla remekül írta meg magának az általa alakított Petőfit, és még remekebbül játssza el. Izgága, lobbanékony és felettébb sértődékeny, és ezek a jellemvonások folyamatosan ott vibrálnak az arcán. Örök fájdalma, hogy állandóan összekeverik Arannyal, és egyedül a hatalomra forgó szélkakas, Marián Kornél (Szakonyi Györk alakításában) képes hibátlanul idézni egy verséből. (Valóban felháborító, hiszen jó Petőfink azt is megírta, hogy „idézni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – teszi hozzá a kaján recenzens.) Thuróczy Szabolcs Kossuth Lajosként méltó párja, komótosabb habitusában pedig ellentettje. Külön színe és nyeresége az előadásnak, hogy vendégként csatlakozott a társulathoz Mucsi Zoltán, ő alakítja gróf Baráznay Ignáczot, a Sukorói Oroszlánt, a szikár, kevés szavú, harcedzett katonát, akinek egyetlen, ám nem elhanyagolható gyengéje, hogy nem bír ellenállni a fiatal és törékeny női bájaknak.
Legfőképpen Üregi Szidóniának, akit – szintén vendégként – Stefanovics Angéla játszik, apakomplexusos, szerelmes-csalódott még majdnem kislányt formálva. A másik „bemondóművésznő”, a beszédes nevű Lágyvölgyi Dombor Panka Szalontay Tünde alakításában jól kipárnázott, mézesmázos intrikus. Friedenthal Zoltánnak jut az akaratán kívül hőssé váló kisember, Balázs Gábor szerepe, pedig szegény csak segíteni szeretne a kód megtalálásában, no meg megoldani saját sürgető urológiai problémáit. Enyedi Éva Amália szerepében elsősorban a gyermeket, pontosabban az apja lányát keresi és találja meg a karakterben. Rohácsi bácsi (Quitt László) reklámtáblája ugyan nagyon hasonlít arra a bizonyos Vámház körút 9-esre, de a kardjait és szablyáit reklámozó iparos az a közember, aki csak kapkodja a fejét, mert követni is alig bírja, hogy mi zajlik körülötte, holott mindenki az ő pénzével sütögetné köz- vagy magánpecsenyéjét.
Baráznay Ignácz felesége, Elza, Szamosi Zsófia alakításában finom, visszafogott, férjét féltő-szerető úriasszony. Kis dramaturgiai következetlenségnek tűnik, hogy ebből a már-már angyali szelídségű nőből hogyan válhat olyan anya, akinek a halálát a lánya a darab elején minden megrendülés nélkül, csak a pénzre gondolva, az után – szó szerint az anyja holttestében – kutatva veszi tudomásul. Erre még a férje halála/eltűnése sem adhat teljes magyarázatot.

Azonban sem ez, sem a második előadáson még itt-ott előforduló egyenetlenségek nem változtatnak azon, hogy a nézők követni tudják és akarják Hajdú Rozit, aki a keretjáték elején arra szólít fel minket, hogy tartsunk a társulattal erre a múltbeli utazásra, a végén pedig arra, hogy higgyük el: minden lehetséges. Színházban és színházon kívül egyaránt.


Pintér Béla: Kaisers TV, Ungarn

Amália: Enyedi Éva
Gróf Baráznay Ignácz: Mucsi Zoltán
Elza: Szamosi Zsófia
Balázs Gábor: Friedenthal Zoltán
Rozi: Hajdú Rozália
Lágyvölgyi Dombor Panka: Szalontay Tünde
Üregi Szidónia: Stefanovics Angéla
Lajos: Thuróczy Szabolcs
Sándor: Pintér Béla
Marián Kornél: Szakonyi Györk
Rohácsi Úr: Quitt László
Sárközy: Kéménczy Antal

Tér: Tamás Gábor
Jelmeztervező: Benedek Mari
Jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi
Fény: Vida Zoltán
Videó: Vella Péter
Zene: Kéménczy Antal
Dramaturg: Enyedi Éva
Produkciós munkatárs: Hidvégi Anna

Rendező: Pintér Béla

Bemutató: 2011. október 7.
Szkéné Színház