Ahogy telnek a hetek és a szorgalmas közönség hétről hétre újabb írópáros szövegein keresztül nyerhet be- vagy legalább rápillantást a nyolcvanas évek kulturális életének egy szeletére, az ilyen-olyan nézőpontokból szemlélt underground szcénára és ezen belül a Bizottság együttesre és annak holdudvarára – szóval, ahogy telnek a hetek, a péntek esti Műcsarnok-beli beszélgetések tanulságai egyre csak gyűlnek.

Ezúttal például az világlott ki, hogy az eddig meghívott írók többsége közelről figyelte annak idején a Bizottság zenekar működését, sokan részt is vettek az underground szcéna életében, de akik nem, azok is mind le voltak nyűgözve az akkori Bizottságtól. Ebből az következne, hogy a kortárs irodalom egésze Bizottság-rajongó. Ez nyilván nem igaz, de mégis: talán az udvariasság, a tisztelet miatt, persze az is lehet, hogy valóban ez a helyzet, de még azok is későbbi rajongásuknak adtak hangot, akik kezdetben szkeptikusak voltak a zenekarral, mint például Háy János. Ez a kép árnyalódott szeptember 30-án, amikor Tóth Krisztina és Kemény István néztek szembe a nem múló dekadens életérzéssel, az eszmények erodálódásával és a múltra való visszatekintés nehézségeivel.

„Körülleng a dekadencia / különös és perverz illata”: ezt a pontosan megfogalmazott életérzést illusztrálta, világította meg nagyon különböző oldalról két, erre az alkalomra írt szöveg. Eddig nem fordult elő, de most mindkét szerző beszámolt bizonyos frusztrációról, félelemről, már ami a konkrét szöveg megírásának körülményeit illeti. Kemény István elsősorban zenei témájú áttekintésében az egymásra következő (és Magyarországra a nyugati megjelenéshez képest szigorúan három évvel később megérkező) zenei stílusok („nálunk minden zenét ugyanazok az öreg zenészek csinálnak”, „mindez mégsem az igazi”) és a saját identitáskeresése között vont párhuzamot: majd a Bizottság-élményként egy olyan pillanatot ragadt ki a családi emlékezetből, amikor két lányának az „akartok hülye zenét hallgatni?” kérdés után bemutatta a Kalandra fel! lemezt („valami kell, hogy a gyerekek elfáradjanak”), s a zenehallgatás minden előzetes félelem ellenére egy nagy, közös éneklésben-táncolásban oldódott fel („Persze, hogy szeretik, ezek gyerekdalok.”). Ez éppenséggel határozott válasz a Bizottság-életmű mai életképességét firtató, újra és újra feltett kérdésre: az „elszánt dilettantizmus”, a „blődli” mint „hülye zene” hódítja meg a nyolcvanas évek kulturális atmoszféráját nem vagy csak áttételesen ismerő hallgatókat, akár a gyerekeket is.

Tóth Krisztina szövege jóval messzebbről közelíti meg azt a bizonyos dekadenciát: esszé helyett novellát írt, s ez a novella lehetne a Pixel című novelláskötet egyik kirostált darabja is (mondjuk a Seb története címmel, bár a seb nem egyértelműen testrész). Ha olvastuk az említett kötetet (melegen ajánlott), akkor nem lepődünk meg azon, hogy a novella hősei Franciaországból érkeznek a hatvanas évek Magyarországára, a rettegett kommunista diktatúrába, ahonnan az egyik fiú felmenői származnak. Érettségi utáni fordított euro-tripként merülnek alá rövid időre a budapesti sivárságba, és tényleg körüllengi őket, na meg minket, a szöveg hallgatóit, valami rémes kilátástalanság: pedig ők csak a buli kedvéért érkeztek Magyarországra, és egy rémálomszerű este részeg kábulatában egy (valószínűleg az állambiztonság csapdájaként funkcionáló) öregasszony markából, egy hihetetlenül bizarr jelenetből rögvest, az első hajnali vonattal hazamenekülnek. Az eddigi szövegek közül Tóth Krisztináé volt a legpoétikusabb, később kiderült, a történet kis módosításokkal valóban megtörtént, és a felkérés hatására formálódott kész szöveggé a már egy ideje érlelődő téma.

A szerzők Bizottság-élménye, mint említettem, másodlagos: ez életkorukból is következik, de elég találó Kemény István története, aki egyetlen Bizottság-koncerten járt, oda is akkor érkezett meg, amikor az épp véget ért. Tóth Krisztina pedig állítása szerint középiskolás korában nem is hallott a Bizottságról, holott a tagokat kisképzősként mint képzőművészeket ismerte. Ezután mindkettejük elmondása szerint a házibulik zenéje lett a Bizottság, és az egész „közös kincsükké vált”. Néhány 1985-ös fénykép bemutatása (a fiatal Kemény István, Vörös István stb.) után azt is megtudtuk, miért hitték Tóth Krisztinát a bölcsészkaron kárpátaljainak; ezután Lévai Balázs a zenekar és a korszak kapcsolatára Kemény István egy szöveghelyének kiemelésével kérdezett rá. „Ahhoz el kell mondani az egész korszakot” – írja Kemény a lemezhallgatás kapcsán, de még a katartikus együtténeklős-táncolós jelenet előtt, majd úgy nyilatkozik, a Bizottság képes a korszaktól függetleníteni magát. Mert „lebegett a maga korszakában, nem a korszakhoz volt köze, hanem mindenhez.” Tóth Krisztina eközben a nosztalgiától („ami csúnya dolog”) való félelmére hivatkozva hárította el a kérdést: több korábban fellépett szerzőhöz hasonlóan ő sem tudja leválasztani egymásról az élményrétegeket és a visszaemlékezést.

Kemény István szerint a Bizottság által is koncentráltan megfogalmazott hanyatlástudat (szövegében a „szakállas harmincasok” által képviselt kérlelhetetlen dezilluzionizmus, önelégült nihilizmus) összekapcsolódott a mérhetetlen sok szorongással, de hozzátette, más húsz évesen és negyven évesen nyomasztódni (a szövegében ez a két életkor jelenik meg, előbbi a szakállas harmincasok által megfélemlített, de ellenük lázadó életkor, a második az örömteli Bizottság-újrafelfedezés ideje).

Persze nem mehetünk el amellett, hogy a „nyomasztódás” ma is nemzedéki élmény, egy kis dekadens életérzésért nem kell a szomszédba mennünk, még akkor sem, ha a „még a hanyatlásra is alkalmatlan” hetvenes évekre következő évtized sok szempontból valóban apokaliptikus lehetett, főleg a fiatalok számára. És ezen tényleg csak hülyéskedéssel lehet fölülemelkedni. Ha egyáltalán.