Kezdhetnénk Ádámnál és Évánál. Hogy mégsem tesszük, annak az az oka, hogy ezen isteni állatkerti kalauzból (sok más mellett) kimaradt a kígyó. Mi más lett volna érdekesebb, mint a Biblia első néven nevezett állatától hallani egy személyes beszámolót a történtekről? Ugyanakkor persze mégiscsak egy mesés könyvről van szó, gyerekeknek, egy másik mesés könyv alapján, s a befogadhatóság korlátozott. Ebbe a kötetbe csak kilenc állat története fért bele. Talán a kígyó jelképisége, Lucifer általi „átlelkesítése” működött kizáró okként? Ez viszont ambivalenssé teszi a Biblia-értelmezés (s a válogatás) módját, hiszen hogy lehet, hogy (az Írásban) az egyik állat szimbólum, a másik nem vagy kevésbé.

Még a 90-es években láttam egy filmelőzetest egy animációról, amelyben Noé történetét dolgozták föl az alkotók, elég különleges helyet elfoglalva a Biblia-értelmezési hagyományban, ugyanis az állatok szemszögéből, mindenekelőtt a szúéból (!) vitték humoros formában vászonra a vízözön históriáját. Sajnos a film címét nem sikerült megjegyeznem, s a rajzfilmet sem láttam, mindenesetre ez a „beváltatlan jegy” kellően felfokozta az érdeklődésemet a Nagy az Isten állatkertje iránt. A könyvet olvasva, nézve viszont inkább csalódásról tudok beszámolni. S csak részben a szelekció miatt.

Sokkal lankasztóbb az igazán nagy reményekre jogosító ötlet megvalósításának módja: úgy az írásmód színvonala, mint a „visszakozó”, kevés kreáció megmutatkozása miatt.

A kötet utószóban taglalt célja szerint a Bibliát, a bibliai történeteket akarták a kisgyerekekhez közelebb vinni azáltal, hogy a szent szöveg mellékszereplőit főszereplővé léptették elő. (Ez nem is kicsit parafrazáló, „ez és az dióhéjban”-jelleget erősít.) Így kapott (volna) szót Noé galambja, Bálám szamara, Illés hollója, Dániel oroszlánja, Jób bálnája és férge, Péter hala és kakasa, a tékozló fiú (apjának) disznaja.

A kilenc állat meséje minden esetben három egymástól teljesen idegen, különálló szövegre oszlik. Első körben a bibliai idézetet olvashatjuk (illett volna jelölni, kinek a fordításában, kinek az átdolgozásában, ugyanis a polcomról levett Károlyi Gáspár-fordítással például nem egyezik…). Ezt követi a szerzők által egyszerű, mindennapi nyelvhasználatot előnyben részesítő meséje, harmadjára pedig – talán a legélvezetesebb rész – egy ismertető, ahol a humor is megcsillan, az illető állat felépítéséről, szokásairól, kapcsolatáról az emberrel.

Három egység, három világ: kanonikus, irodalmilag is értékelhető, szentnek tartott szöveg; műkedvelő átírás; majd tudomány-népszerűsítő, ismeretterjesztő „wikipedikus” leírás. Épphogy köszönőviszonyban egymással.

Meglepő hatású, nem is rossz ötlet ez a triadikus szerkesztettség, viszont hittől is függetlenül, színvonalukat tekintve (az utóbbi kettőről beszélve), mindig a természettudományos ismertető viszi el a pálmát – én ezt különösképpen nem sajnálom, sőt, de a könyv megfogalmazott céljait tekintve talán visszás, bár egyféle módon demokratikusnak is nevezhető lenne…

Az első történet (vízözön) a „lelkes” galambtól még fenntartja az érdeklődést a számolni tanuló szárnyas csetlés-botlásával, ámbár érdekes, hogy míg a bibliai rész csupán galambot emleget, addig az apokrif már a hollót is Noé hírhozójaként említi. Ez az „átlelkesítés”, antropomorfizáció, mint minden állatmese sajátja, azonban a továbbiakban megváltozik. A fikció „emberiesítése” helyett belép a szuperkommunikáció: angyal (a szamár és az oroszlán esetében) vagy isten (hollónál és bálnánál) szól az állatokból, ezzel fel is számolja az alapötletet, miszerint az állati szemszög kínál érdekes történeteket. A hal, a féreg és a kakas, vagy a disznó története pedig nem alternatív mese, a szemszögváltás csupán látszólagos.

Szórványötletek és elégtelen megvalósulás jellemzi a kötetet (elpuskázott lehetőség), míg a féreg résznél, a tökindát elrágó élőlényt karimáspoloskaként regisztrálják a szerzők, s annak szakszerű, természettudományos leírását adják, addig számomra kárhozatos módon az illusztráció egy emberfejű (gyermekek számára elég ijesztő) szőrös gilisztát mutat. Az ismeretterjesztő szekció viszont számos érdekes alátámasztható tényt közöl az élőlényekkel kapcsolatban, s tévképzetekre is rámutat. Kedvencem: „Európa állatkertjeiben eleinte barlangokat építettek az ott tartott oroszlánok számára, pedig a vadonban oda soha be nem tennék a lábukat.”

Klein-Varga Noémi – Nádori Gergely, Nagy az Isten állatkertje
Kispál Éva rajzaival
Kolozsvár, Koinónia, 2011.
92 o., 2400 Ft
www.koinonia.ro