Ennél is komolyabb a műfaj hazai beágyazottsága, a közvetett és közvetlen előzménynek tekinthető művek sora igen hosszú. Kicsit szűkítve a kört Lázár Ervint kell megemlítenünk, hiszen a modern mese(regény) műfajának nemcsak egyik legkiválóbb alkotója, de valójában megalapozója is volt. Tulajdonképpen vele egy időben írta hasonló műfajú (s persze egész más stílusú) történeteit Csukás István, majd néhány év(tized) szünet után Szijj Ferenc, Darvasi László és Lackfi János kezében éledt fel, született újjá a modern mese.

Ha a legközelebbi rokonságot, (rokont) kellene megtalálnunk, mégsem a közvetlen kortársak között kell keresgélnünk, a Cerkatinka minden szempontból Lázár Ervin mese(regény)világát idézi meg. Nemcsak azért, mert a történet fő szála – Lord Grafith, az Árnyúr megjelenésével megfakulnak Cerkavár színei, s elszürkül a vidék – emlékeztet a Berzsián és Dideki bonyodalmára (csak amott Áttendő Redáznak hívják az árnyurat). A kötet szerkesztése is hasonlít a lázári megoldásra: különösen a könyv első felének fejezetei inkább önálló meseként élnek, az azonos szereplőgárda, az állandó helyszín ekkor még inkább pikareszket sejtet (lásd még a Micimackót vagy A négyszögletű kerek erdőt), nem lineáris cselekményű meseregényt. Az első mesék persze jó apropót adnak ahhoz is, hogy megismerkedjünk a szereplőkkel, a helyszínnel.

Furcsa érzésünk talán csak amiatt lehet, hogy miközben minden kisebb kaland vége hepiendes, a következő fejezet (mese) elejére muszáj bonyodalmat varázsolni, hogy érdekes legyen a cselekmény, hogy egyáltalán legyen történés, kaland. A regényszerű olvasást ez eleinte meg-megakasztja, az előzmények–bonyodalom–megoldás ív ugyanis többszörösen is meglesz így: egyrészt az első fejezetekben külön-külön is, másrészt a könyv, a történet egészében. De ez sem új a magyar gyermekirodalomban, s ha azt mondjuk, hogy például a Bab Berci kalandjainál láthattunk ilyet, aligha kell magyarázkodnia Miklyáéknak.

Lázárian szép és lírai a Cerkatinka nyelvezete is. Igazi költészet jelenik meg egy-egy alliterációval – „selyemfény sugarak simogatják a városka fáit” –, s persze a nevek is mind beszédesek: Don Aquarell, Cerka Tinka, Donna Pastella, Terrakotta stb.

S hogy miről szól valójában a történet? Nem is könnyű erre válaszolni. Mert az viszonylag hamar kiderül, hogy kik állnak a „jó oldalon” (Cerka Tinka és társai), az ellenfél azonban kevésbé kiismerhető. Egyrészt több ellenséggel is meg kell küzdenie hőseinknek (Lord Grafith, Satír és Radír vagy épp Printer), másrészt ezek nagyon is különböző típusú „gonoszságot” hordoznak magukban, tetteikben. Ha A Végtelen Történet vagy a Momo cselekményéből indulunk ki, nem létezhet nagyobb gonoszság az elszürkülésnél, a fantázia, a színesség eltűnésénél – ám itt más a helyzet. Bár az Árnyúr, a mindenhova szürkeséget árasztó lord ellen sem tudnak igazán hatékonyan fellépni Cerka Tinkáék, a Kolorítót csiricsáré színességgel elárasztó Printer még keményebb diónak tűnik: „Printer színei mindenen átütöttek. Radír sem bírt velük.” „– Ennél még Árnyúr is jobb volt – gondolta Tinka, ahogy elnézte a színes posztereket, amelyekkel Printer elöntötte a várost.”

A talmi csillogás persze veszélyes, de a kókler Printeren nem lehet kifogni azzal, hogy tönkreteszik álomolvasó, álomfestő vállalkozását. Az akciós álmok (féláron…) végül csak megbolondítják a városlakókat, s bedőlnek a színes képeknek, mert szerettek volna vidámabbnak tűnni. Mindenáron.

A „mindenáron” alapelv tarthatatlanságát Bux Barnabás Boldizsár (A Végtelen Történet hőse) hasonló körülmények között tanulta meg, ő az utolsó álomkép elveszítéséért majdnem az életével fizetett. Végül csak az igazi – addigra egyetlen – barát, Atráskó menthette meg. Kolorítóban bonyolultabb a helyzet, itt ugyanis az addigi ellenséggel, Lord Grafithtal kell szövetkezni hőseinknek, sőt, még ez is kevés lehet a kókler álomképárus ellenében. Míg a kötet elejének meséinél elegendő volt csupán az akarat, a jót tenni vágyás vagy épp a művészet, a vers és a zene ereje, ezúttal az összefogás, a korábbi ellenségek egysége győzheti csak le az ízléstelen színkavalkádot, a „vizuális zajokat, zörejeket”. Azt is megtudjuk egyébként, miért hajlandó szövetkezni a szürke és a szép színek híve: „Mert ha Don Aquarell színeit (Lord Grafith) harsogónak találta, akkor Printer színei egyenesen beszakították a szivárványhártyáját.” Tinka ugyanakkor azért nem kedvelte („Finoman szólva sem”) Printer képeit, mert: „…minden képe tele van színekkel. Millió és millió színnel. És mind erős. Mind harsog. Mind kiabál. Nincs bennük csend. Szünet. Harmónia.” (Érdekes, hogy ugyanerről Miklya Zsolt már a Szivárvány rímek antológiában a versekhez írt bevezetőjében írt: „szeretem hallgatni a gyerekeket. Ahogy beszélgetnek, játszanak, mondják a dolgaikat. Csak hallgatom őket… Hallgatásban születnek a mesék, a dalok, a versek és az imák.”)

Hogy a kaland végén a „rosszaknak” (az Árnyúrtól Printerig) nem kell halállal vagy épp száműzetéssel bűnhődniük, egy modern, lázári meseregény esetében – különösen keresztény szerzők esetében – nem meglepő. Az „adok-kapok reciprocitása” (Komáromi Gabriellát idézve), a rosszért rosszal fizetés népmesei elve nem szükségszerű e történeteknél. Ezúttal is ezt látjuk, s szerencsére a negatív hősök belátása, saját gyengeségük, hibájuk felismerése nem erőltetett és nem is didaktikus a meseregényben. Részben talán azért is, mert legalább egy-egy pillanatra mindegyik szereplőnek meglátjuk egy nagyon esendő, nagyon emberi arcát.

Külön kell szólnunk Szalma Edit illusztrációjáról, mely egészen különös képi (és szín)világával önmagában is megkapó, s mely érdemes arra, hogy az apróbb részleteket is alaposabban megfigyeljük. Gondos munka a tipográfia is – szerencsére manapság egyre gyakrabban találkozunk a hazai gyermekkönyvekben effajta igényességgel.

Ha az elején a hagyományok, az előzmények felől közelítettünk, talán érdemes megemlíteni, milyen izgalmas „kalandozások” folytatója lett – ha nem is egyedül – Miklya Zsolt. Úgy tűnik, amikor költőink gyermekpróza írásába fognak, szinte garantált a „minőség”. Lackfi János Kövér Lajosa vagy épp Nyulász Péter Helkája után ezúttal sem kellett csalódnunk. Sőt, talán a költészete legfontosabb vonásai épp Miklya Zsoltnál köszönnek vissza leghangsúlyosabban a mesében is. S hogy mindez párosult Miklya Luzsányi Mónika problémaérzékenységével s prózai vénájával, csak jót jelenthetett nekünk, olvasóknak.


Miklya Luzsányi Mónika-Miklya Zsolt: Cerka Tinka és a szürke Lord
Szalma Edit illusztrációival
Egmont Books Ltd, 2011
80 oldal, 2999 Forint