Hiszen hosszú perceken keresztül nem történik más, minthogy Stellato egy kisebb szekrényt a hátán, vállán egyensúlyozva átmegy a színpadon, hasra fekszik, majd ugyanilyen lassan testével rábukfencezik a bútordarabra, negatív lenyomatként öleli testével körbe, végül a tetejére kuporodik.

Valóban kell ráhangoltság, nyitottság az előadáshoz. Ha újcirkusz, akkor az eddig látott legelvontabb újcirkusz, amit láttam. Mégis, ez a végletekig lelassított mozdulatsor, a csöndbe behallatszó szuszogások és nyögések lekötik a figyelmet: itt végre van idő kényelmesen megszemlélni, mit csinál az artista teste, amikor hídba ereszkedik, erőt gyűjt, támasztékot és egyensúlyt keres.

Claudio Stellato nem először járt Magyarországon. A „vájt szeműek” valószínűleg jó előre megváltották jegyüket, hiszen a „Fregoli szindróma” és a „Humus vertebra” után joggal számíthattak ismét különleges kulturális élményre. Az előadás nehezen kategorizálható, Stellato visszautasít minden ilyenfajta kísérletet. Műfaji besorolást (Fizikai, mozgás- vagy táncszínház? Tárgymanipuláció?) nem lehet – és talán nem is kell tenni. (A Trafó azért tett egy próbát: játékot hirdetett a nézők között, ki tudná minél jobban belőni az előadás műfaját.) De hiszen maga Stellato, és alkotó-előadótársa, Martin Firket is multitalentum. Előbbi jazz-zenészként indult, majd utcaszínházban dolgozott, míg be nem iratkozott a CNAC-ba, a francia cirkuszakadémiára. Firket-hez hasonlóan (aki egyébként színész és fényképész) táncosként is megállja a helyét, és mindkettejükre igaz, hogy a díszlet- és látványtervezésben, világítás és hangtechnikában is jártasak. A darabban szereplő tárgyakat is ők találták ki és készítették, hasonlóan más kreatív, „cross-educated” cirkuszművészekhez. (Compagnie 111, Zimmermann & dePerrot, Jani Nuutinen, Eric Lecomte, stb.)

Stellato tulajdonképpen egy dologhoz ragaszkodik: hogy Színházat csinál. Egy személyben tervez és irányít mindent. Minden mozdulat, hang- vagy fényeffektus a helyén van, pontosan kiszámított, a nézői reakciók pedig ennek megfelelően érkeznek. Semmit nem bíztak a véletlenre, semmi sem esetleges. Az előadást követő közönségtalálkozó után is megkérték a hátsó sorban ülőket, meséljék el, láttak-e valamit például Martinból, aki elvileg végig láthatatlan. A végeredmény pedig egy rendkívül finom eszközökkel operáló előadás, ahol nincs nagy csinnadratta, hatásvadász technikai parádé vagy sírva röhögés. Ehelyett Stellato eléri, hogy egy kis lámpa felgyulladására, egy ajtó fölcsapódására is fölcsendüljön a nevetés a közönség soraiban.

Ám míg a végeredményt tekintve Stellato hihetetlenül precíz, mindezt hosszas, hároméves kutatás előzte meg, melyben igen nagy szerepe volt a napi improvizációs gyakorlatoknak, s ezek során születettt meg a darab alapötlete, a szekrényekkel való játék. „A Másik érdekelt: az a mindenkiben meglevő én vagy lélekrész, ami vagy aki a saját törvényei szerint mozog, él, gondolkodik, aki gyakran az Egyiknek ellentmond.” – vallotta Stellato egy interjúban. Ebből következik, hogy egyáltalán nem koncepciókban gondolkozik, nem akar „üzenni”, filozófiai gondolatokat színpadra vinni. Csak hagyja, hogy rátaláljanak a tárgyak. Workshopján, mely érdekes keveréke táncórának, meditációs tanfolyamnak és önbizalomtréningnek, szintén kiderült, mennyire ösztönösen, testére hagyatkozva dolgozik. Jelszava: Free your mind! Nem azt várta, hogy utánozzák a résztvevők, hanem hogy magukra, illetve az adott feladatra figyeljenek, hagyják, hogy testük vezesse őket. Ahogy elmondta, érdekes számára megfigyelni, hogy alakul át egy mozdulatsor más-más ember testén keresztül. Ő maga amúgy is megfigyelő típus; szívesen követi, lesi meg az utcán kicsit furcsán viselkedő embereket, ahogy kisgyerekként is sokkal jobban lekötötték a cirkuszi sátor mögött várakozó, pihenő, készülődő artisták.

Stellato marslakói tudatlansággal közelít mindenhez, akár egy pohár vízhez is, hogy aztán felfedezze, mit lehet vele csinálni. Ha egy papírdarab van a falon, akkor kipróbálja, hányféleképpen lehet levenni, visszatenni, és a 100. alakalomnál, lehet, hogy úgy érzi majd, most kész. Ez szerinte egyébként artistaadottság, hiszen egy zsonglőr is így kezd játszani a körülötte lévő tárgyakkal. Ez az egész előadást jellemző attitűd: a gyermeki kíváncsiság és játék teszi valahol nagyon mélyen, de mégis kitapinthatóan cirkuszivá az előadást. A színpadon látható szereplőnek mindent fel kell fedeznie, és meg kell hódítania: a szekrényekre rá kell mászni, bele kell bújni, ki kell próbálni a legkülönfélébb egyensúlyi helyzeteket.
 

A bútorok, a tárgyak sem maradnak válasz nélkül. Akár csak a gyermeki fantáziavilágban, életre kel, összeráncolja magát a szőnyeg, ajtaját „csattogtatva”, fenyegetően imbolyog a hatalmas szekrény, sértődötten zárkózik be a kis komód. De a szereplők száma nem csupán ennyi: külön játszik a fény, a sötétség, az egészen elképesztő csend (nincs ugyanis zene), a „valami” a sötétben, mellyel árnyékharcot vív Stellato, míg amaz tollpehelyként dobálja – vagy akár a saját, rakoncátlan végtagjai, melyek időnként más irányba indulnak, külön életet élnek. Talán emiatt is szeretik sokan a bábszínházhoz hasonlítani az előadást.

A darab szereplői valóban rejtélyes módon, maguktól mozognak, fizikailag lehetetlen egyensúlyi helyzetekbe kerülnek. A csak egyik végén alátámasztott, keresztbe fektetett nagy szekrény tetején hősünk nyugodtan sétál, míg a darab végén – szemünk káprázik? – alakja bele nem enyészik a színpadot körülölelő sötétségbe. Persze sejtjük, a bűvésztrükkökben valaki segédkezik, de mégis ámulatba ejt bennünket, mikor az előadás egy adott pontján „föllebben a függöny”, a színpad teljes fénybe borul, és csak két szekrényt látunk egymáson fekve, körben pedig a színházterem csupasz falait. Végül a tapsnál azért megmutatja magát a bűvészinas is, Martin, aki történetesen a színész (is), mégsem hiú – hisz még egy pillanatra sem látszik. Minimalista cirkusz, szofisztikált bűvésztrükk Stellato-módra.

A Másik

Koreográfia: Claudio Stellato
Előadók, hang- és fény technika, díszlet, jelmez:
Claudio Stellato
Martin Firket

2011. szeptember 14.
Trafó Kortárs Művészetek Háza