Regényt színpadra állítani mindig rendkívül nehéz és kockázatos feladat. Különösen az egy négyszáz oldalnál is nagyobb terjedelmű romantikus regénynél, amely belső monológok és leírások tucatjaival terhelt. Márpedig Charlotte Brontë Jane Eyre, a lowoodi árva című nagyprózája ilyen munka. A színházi változat rendezője az illusztratív részeket kénytelen ilyenkor monumentális díszletben megmutatni, vagy narrátor tolmácsolására bízni. A Radnóti előadásában sem egyik, sem másik változat nem valósul meg.

Egyrészt Ambrus Mária nem magamutogató, erőfitogtató viktoriánus kulisszát tervez, sőt: a színház aprócska színpadát perspektivikusan még tovább szűkíti, az élesen elhatárolt előszínpadon kétoldalt két rejtekajtót, a belső színpadon egy kempingágyat helyez el. Az idő- és helyszínbeli változásokat pedig nem tér- vagy díszlet-, hanem színváltoztatásokkal érzékelteti, hol lila, hol zöld, hol kék, hol rózsaszínű fénybe borítva a játékteret. Ily módon nem vonja be Brontë történetét semmiféle romantikus giccsmázzal, ha tetszik: tompítja a történet szentimentális élét, s teszi mindezt anélkül, hogy elidegenítene. Ambrus díszletének zsenialitása ebben áll: mindenféle izzadságszag nélkül talál metszéspontot a tizennyolcadik századi történet és a huszonegyedik század nézőjének elvárásai között.

Másrészt Zsótér külön narrátort sem jelöl ki. A címszerep mellett a narrációt is Wéber Katára bízza, aki könyvnyi szövegének jelentős részét úgy hadarja el, hogy annak egyetlen hangja sem veszik el vagy válik érthetetlenné. A színész helyenként lassít a tempón, amúgy eszköztelen játékában így emel ki, kivételes érzékkel játszik beszédének ritmusával. Nyitott szemmel elhihetni neki, hogy a zöldesszürke tábori ágy egyszer baldachinos fekvőhely, másszor kemény árvaházi derékalj. Wéber teátrális eszközök nélkül, szinte kizárólag szövegmondásával termeti meg Jane Eyre-t, az akár saját boldogtalanságig becsületes nőt; elesettsége piros nagyestélyijében (a jelmezek Benedek Marit dicsérik) megindítóan nagy erejű. Alakításának legnagyobb erénye, hogy kerüli a giccset, de nem fél a szépségtől.

Nagyjából Zsótér rendezésének ereje is ugyanígy foglalható össze: bátran teremt gyönyörű képeket, a kulcspontokon mer lassítani, kivárni, kivételes összhangot teremt a képi világ és a történet között, s anélkül képes könnyekre és mosolyra fakasztani, hogy túlzásokba esnék. Mindemellett Ungár Júlia dramaturggal meglepően életképes átiratot készít Brontë regényéből. Bátran kijelenthető, hogy a rendező a Csongor és Tünde óta nem alkotott ennyire szép, egységes és sikerült előadást.

Nem is csoda: hiszen Zsótér nem csak Ambrus Máriában, Benedek Mariban, Ungár Júliában és Wéber Katában talált méltó partnerre. Az előadás többi szereplője: Csomós Mari, Marjai Virág, Martin Márta s a Radnótiban vendégként szerepet vállaló Terhes Sándor is élen járnak a zsótéri színészeszmény – az eszköztelen, lecsupaszított játék – megvalósításában. Az eszköznélküliség egyiküknél sem jelent pőre szövegmondást: természetes beszédük, szép orgánumuk kivételes színpadi jelenléttel párosul.

Csomós Mari a tőle megszokott erővel formálja Mrs. Rochestert, zavarodottsága félelmetesen hiteles. Bár csak perceket tölt a színpadon, mégis: egy-egy pillantása hetekkel az előadás után is felrémlik. Hasonlóan erős Martin Márta Mrs. Reedje is. Érző szívű zsarnok, nagyhangú rettegő. Marjai Virág apró szerepeiben pontos, tökéletesen adagolt, okosan takarékos.

Terhes Sándor tiszteletesként, de kivált Mr. Rochesterként halk szavú és kimért, mégsem lehet nem rá figyelni. Amint színpadra lép, kíváncsi, fürkésző, érzékeny, minden porcikájával koncentráló alakja magára vonja a nézői figyelmet: a bölcs mindentudását és a kisfiú naivitását egyedülálló módon sűríti bele Mr. Rochester alakjába. Kettősei Wéber Katával kivételesen feszültek, vészjóslóak, hátborzongatóan szépek. Amit ketten létrehoznak (amit Zsótér nekik dirigál): minimálszínház maximálérzelemmel. Rendkívül magas hőfokon égnek – rendkívül visszafogott teatralitással.

S bár az előadás végére – mint a Zsótér-előadásoknál oly gyakran – a zsúfoltház erős félházzá fogy, aki marad, kivételes színházi élménnyel gazdagodik. Ez a Jane Eyre ugyanis csaknem tökéletes előadás. Tökéletes drámai szöveggel, tökéletes rendezéssel, tökéletes színészi alakításokkal. Úgyhogy a csaknem csaknem el is hagyható.

(Charlotte Brontë: Jane Eyre, Radnóti Miklós Színház)