South Park egy fikciós coloradói kisváros, Matt Stone és Trey Parker a Comedy Central főattrakciójaként 1997 óta futó, felnőtteknek szóló animációs sorozata pedig négy átlagos (bár különösen mocskos szájú), helyi általános iskolás srác, Stan, Kyle, Cartman és Kenny kalandjait kínálja a közönségnek. Hogy mi ebben a nagy szám? Természetesen a humor, amely egyúttal enigma is, nehéz megmondani, mi az alkotók titka. Sok a nyilvánvaló előzmény, sorolhatnánk esztétikai áramlatokat, pionír filmeseket és divat-teremtő filmeket, de van közvetlenebb korpusz is, nevezetesen Parker és Stone közös szerzői életműve. Két országos cimboráról van szó, Stan és Kyle a nyílt alteregóik, a különbségek humoros túlzásokban, fokozásokban merülnek ki - az önéletrajzi elemek kárára.
Mindketten Coloradóból jönnek, többek közt filmet, animációt tanultak a University of Coloradón. Ha választani kellene, hogy melyikük érdemel több elismerést közös életművükért, az mindenképpen Parker, filmjeikben számos motívum csak az ő szerzőiségébe passzol: már általános iskolában művért használt egy színdarabjában, ennek köszönhető a South Park erőszak-ábrázolása, emellett Stone-nal ellentétben musical- és zenerajongó, enélkül nem lennének zenés betétek a szériában és a moziverzióban (South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan). Első közös filmjük a négy perces, költségvetés nélkül készült, ultraminimalista kidolgzású animációs Jesus vs. Frosty volt, melyben feltűnnek a South Park protagonistáinak prototípusai és történetsémája (emberi hiba okozta bonyodalmak, majd a "katasztrófa" elhárítása és a "ma tanultam valamit" konklúzió). A karácsony mint téma előreveti későbbi profiljukat is, jellemző rájuk a hagyományok parodizálása, az intézményesült dolgok létjogában, cselekedetek helyességében való (kissé moralizáló) kételkedés.
Szintén az egyetemen készítették el a hasonlóan ultraalacsony költségvetésű Cannibal! The Musical címen forgalmazott első (immár élőszereplős)  nagyjátékfilmjüket, ami ugyancsak megelőlegezi későbbi szériájukat. Az igaz történeten, helyi legendán alapuló - vagy inkább azt "exploitáló" - film véres kannibál-orgiával kezdődik (Parker becslésem szerint a kelleténél többször látta a Holtak hajnalát és fattyait), ám mint kiderül, ez csak egy "a vihar kapujában" jellegű fantázia. A film műfaját tekintve musical-vígjáték, a címszerepet Parker játssza, de feltűnik Stone is egy kisebb szerepben (Kyle sapkáját viselve). Színtiszta trash- (azaz látszólagos dilettantizmusa miatt, "legszebb öröm a káröröm" alapon fogyasztott filmfajta) illetve camp (direkt giccs, jelszava az "annyira rossz, hogy már jó" és "az a szép, ami ronda") mozival van dolgunk, mintha a hírhedt Cannibal Holocaustot ötvöznénk a kultikus Rocky Horror Picture Show-val. Két évvel később készítették el a Jesus vs. Frosty továbbgondolását és egyben a South Park főpróbáját Jesus vs. Santa címmel (The Spirit of Christmas titulussal is fut). Ismét meg kell invitálnunk a trash fogalmát, a crossoverek (a King Kong vs. Godzillától a Megacápa az óriáskrokodil ellenig) megidézését látjuk, horror-szörnyek helyett hóemberrel, télapóval és Jézuskával. Időközben belefogtak egy  TV-sorozatba, de már a startnál beragadtak: a Time Warped a történelmet mutatta volna be szórakoztatva tanítva, azaz humorral (Mel Brooks és a Monty Python is próbálkozott ilyesmivel, Parker első szóló rövidfilmjéről, az American Historyról nem is beszélve), ám a Fox stúdió először gyerekbarátra akarta venni a projekt stílusát, majd lemondott róla. A Comedy Central viszont látott fantáziát a Jesus vs. Santában, ezzel megszületett a South Park első évada, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem.

A világraszóló siker ellenére a Parker-Stone páros nem fordított hátat a mozfilmek világának, nagyjátékfilmes vállalásaik nem csak lábjegyzetet jelentenek a széria mellé. Szintén 1997-ben készítették el a független Spermafiókát (Orgazmo), melyben szintén és egyaránt játszanak is, ismét Parkeré a főszerep. A pornóiparba tévedő mormon hittérítő sztorija újfent polgárpukkasztó exploitation-trash, Stone bevallása szerint (figyelem, ars poetica) azért látott benne fantáziát, mert ennél rosszabb filmötletet elképzelni sem tud (talán csak ha még a musical is bejönne a műfajképletbe). A film nem ábrázolt explicit szexet vagy meztelenséget, ennek ellenére megkapta a legmagasabb (NC-17) korhatárt, ezzel kommerciálisan ellehetetlenült. Stone és Parker később arról panaszkodtak, hogy a korhatár bizottság (MPAA) eleve elutasító volt, ám amikor később egy nagy stúdió lobbijával támogatva jöttek a hasonlóan blaszfémikus South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan mozifilmmel, készségesen megadták a baráti R-es korhatárt. 1998-ban eljátszották a Basebolondok (BASEketball) főszerepeit, melyet a vígjáték-specialista David Zucker rendezett, aki már korábban is támogatta őket aYour Studio and You című ipari áldokumentumfilm-paródiájuk alkalmával. A páros bevallása szerint a Basebolondok poénjainak oroszlánrészéért ők felelősek, bátran eltértek a forgatókönyvtől, és e komikus sportfilm-trash láttán nem is lehet kérdéses, ki(k) érdemlik a dicséretet.

 

1998-ban a Terror Firmer című filmben vállaltak cameo szerepeket, félig szívességből, félig tiszteletük jeléül. A Terror Firmer önreflektív exploitation/trash komédiáját a Troma gyártotta, és az ezen szegénysori, de cserébe gátlástalan humorú filmeket készítő zsebcég mögött álló lángelme, Lloyd Kaufman rendezte, aki korábban elvállalt egy kis szerepet a Spermafiókában (a szintén Troma-kultfigura pornólegenda Ron Jeremy oldalán). A Tromának olyan filmeket köszönhetünk, mint a kultikus The Toxic Avenger és Kaufman opus magnuma, a címében is zseniális Poultrygeist - Night of the Chicken Dead (kb. "Kukorékolószellem: Az élőhalott csirkék éjszakája"), vagy akár a friss Super; az igénytelen kiállású, de egyszerre alpári és intellektuális humorú Troma-filmek pedig olyan rendezőkre hatottak, mint Tarantino, Takashi Miike, Peter Jackson vagy Guillermo Del Toro. A Troma forgalmazta korábban a Cannibal! The Musicalt, Kaufman és a Parker-Stone páros ezáltal sorstársak lettek, mint független, szerzői és posztmodern stílusú szegénysori komédia-specialisták. Kaufman mellett Parker és Stone is nevezhetőek a független film pionírjainak: amikor egyetemistaként komoly pénzért benevezték a Cannibal!-t a Sundance-re, még választ sem kaptak, ezért saját "egyfilmes" "konkurens" fesztivált szerveztek, ezzel megnyitva az utat a Redfordék elitizmusa és elüzletiesedése ellen protestáló, költségvetés nélkül, szerelemből dolgozó filmeseknek hiánypótló fórumot adó viccfesztiváloknak (Scumdance, Lapdance, No Dance, stb). 
A Troma és a Parker-Stone páros egymásra találása azért érdekes, mert mind trash-, exploitation- és camp-vígjátékokban utaznak, ezen esszenciálisan tömegfilmes irányok posztmodernjének leginkább prominens képviselői, ez szerzőiségük legfontosabb oldala, és magyarázat sikerükre. Parker és Stone Tarantinót és Rodriguezt egy évtizeddel megelőzve már ál-trailereket gyártottak, munkáik pedig hemzsegnek a filmes utalásoktól, ezzel a filmrajongókat jutalmazva. Inspirációjuk elsősorban a tömegfilm extrémjéből, végleteiből jön (trash, exploitation, camp, midnight movie), ám nekik ezt a televízióban is sikerült meghonosítani, ezzel az adalékkal gondolva tovább és überelve olyan sorozatokat, mint a Monty Python Repülő Cirkusza és a Simpson család. Szériájuk legszembeöltőbb trash/exploitation/camp jegye természetesen a formai szegényesség, minimalizmus, ahogy Cartman mondja a South Park: Nagyobb hosszabb vágatlanban: bénák a rajzok.

A Stone-Parker költségkímélő filmezésben verhetetlen, a South Park epizódok fillérekből, napok alatt készülnek, az animációt alkalmazottaknak osztják ki, Stone és Parker főleg a forgatókönyvért felelős (sorozatok esetében a kreátor általában forgatókönyvíró is egyben), valamint a hangok és zenék többségét is ők adják elő. A South Park fő fegyvere a naprakészség: mivel az epizódok gyorsan készülnek, Stone és Parker megengedhetik maguknak, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, amik az adott időben forró, megosztó-vitatott témának minősülnek. Egy South Park epizód olyan, mint egy improvizált stand up comedy, vagy egy poszt egy jó humorú és tájékozott bloggertől. Míg egy nagy megafilm elkészítése évekbe telik, a South Park mindenhova először ér oda, így aztán hozzászólhatnak egy aktuális diskurzushoz, és elvből nem mondanak olyasmit, amit már tudunk (a trashfilmek létjogosultsága, hogy újat mutassanak, bármennyire dilettánsan is), általában az árral szemben úsznak, ellene menve az elvárásoknak, véleményük gyakorta botrányt kavar. Ez az exploitation ("kizsákmányoló" filmek, melyek vagy a néző vágyait elégítik ki gátlástalanul, vagy egy népszerű és vitatott témán csámcsognak) szenzacionalizmusa, de biztonságos-köpönyegforgató középutasság nincs mögötte: Stone és Parker ugyanolyan hevességgel kritizálják a három nagy egyistenhitet és a szcientológiát, nem félve a muzulmánok halálos fenyegetéseit vagy Tom Cruise haragját.
Ezzel meg is kapjuk a South Park ars poeticáját: abszolút hitvallásuk a szólásszabadság és a humor felszabadító-gondolatébresztő ereje. Politikailag objektívek: első blikkre balliberálisoknak tűnnek szólásszabadság-rögeszméjük, intellektualizmusuk, "semmi sem szent" tiszteletlenségük (lásd a királyi esküvő megszentségtelenítését a 15. évad Royal Pudding című epizódjában) és szélsőjobb-kritikájuk (ugyanezen évad Funnybot című epizódja tanúsága szerint németül folyékonyan beszélő Cartman egy afféle modern Eichmann) alapján, ugyanakkor kiváló politika-kritikusai a baloldalnak is, kedvenc célpontjuk az (ál?)baloldali érzékenység, humoruk politikailag korrektnek a legkevésbé sem nevezhető, anti-elitistának viszont már inkább, és a hagyományos viccek után szabadon parodizál, elsősorban sztereotípiákra, régimódi szókimondásra épül. Legalább annyira ellenzik a radikalizmust, mint Arisztotelész vagy Horatius: Parker szerint a bal- és jobboldaliak alapvetően ugyanolyanok, ő erre szeretne rávilágítani, nevetve a politika fertőjén. Az ideológia-bírálat pedig csak akkor vehető komolyan, ha elfogulatlan és-vagy  önkritikus, minden más csak önző "hazabeszélés". Cinizmussal is vádolhatóak: Madách Az ember tragédiája juthat eszünkbe, a South Park alcíme "Az ember komédiája" is lehetne ("Nézd legott komédiának, és mulattatni fog" - ez volna szlogenjük). Nagy távlatokban látják a történelmet, Hegel tézis-antitézis-szintézis elméletét gyakorolják öntudatlanul. A South Park-epizódok a következőképpen épülnek fel: van egy "rend" (tézis), egy bonyodalom, konfliktus káoszt, majd ellenlépéseket szül (antitézis), majd az új paradigma is megbukik, de ahogy Stan és Kyle mondják, "ma tanultam valamit" (szintézis).
Egyes kritikusai szerint a South Park nem igényel gondolkodást a néző részéről, mert a  konklúziót Stan és Kyle szájbarágósan kimondja. Igaz, de nem ez a lényeg: Parker és Stone Szókratész gondolati követői (ugyanazzal vádolják őket: az ifjúság megrontásával), vagyis pontosan tudják, hogy nem tudhatnak semmi biztosat (a kivétel persze a cogito ergo sum, és ami ebből következik), helyette az önálló-szabad gondolkodást, a descartes-i kételkedést és sztoikus objektivitást aspirálják, továbbá (talán paradox módon) szorgalmazzák az empirikus(abb) igazság, a tudás keresését, még ha ez nem is vezet feltétlenül eredményre (nem a cél, hanem a küzdés a lényeg, mondaná Madách).  Stone és Parker kettős szerzőisége leginkább azért fontos, mert a South Parkban alteregóik, Stan és Kyle a  kapcsolatuk, párbeszéd útján jutnak el a szubjektivitástól az objektivitásig, zsigeri, motoros reakcióktól a filozófiáig (erről bővebben lásd: South Park and Philosophy: You Know, I Learned Something Today). A sorozat durvasága sem öncélú, ez afféle szellemi hadüzenet, szent háború a nemgondolkodás, a tudatlanság ellen (a háború evolúció, a béke degeneráció, mondaná Cartman), spirituális sokkterápia, és egy pszichológus talán azt is megkockáztatná, hogy a széria tudattalattit felszabadító fekete humorával biztonságos levezetője a nemkívánatos ösztönöknek. Mindezt ráadásul ellensúlyozza, hogy a sorozatban van egyfajta gyermeki, ártatlan őszinteség és nyitottság, az alkotók törekvéseiben nincs semmi természetellenes, üzenetük - a Judas Priest után szabadon - az is lehetne, hogy "nem kell öregnek lenned ahhoz, hogy bölcs legyél". 

A South Park mindezek ellenére nem hozott drasztikusan újat a filmtörténetbe, de afféle szintetizált humoresztétikaként megkerülhetetlen állomása a humor és a szórakoztató kultúra evolúciójának, talán egyenesen a posztmodern filmkultúra eddigi csúcsát képviselve. A széria egyre kevésbé izgalmas, sematikussága kiszámíthatóvá teszi. Minél sikeresebb, annál többen függenek tőle, így fokozott felelősséget igényel, az efféle intézményesülés pedig a l'art pour l'art önkifejezés, a humor halála. Miután néhány alkalommal saját bevallásuk szerint is túl messzire mentek, Parker és Stone egy kicsit visszavettek, immár viszonylagos konzervativizmusukkal sokkolnak a South Park keretein belül, és a Comedy Central sem hajlandó immár kockáztatni (míg korábban nem engedtek a cenzúrát követelő lobbinak, a Mohamed-botrányra reflektáló epizódot maguk sípolták szét, Stone és Parker akarata ellenére). A South Park tehát szükségszerűen, viszont lassan romló tendenciát mutat, de ne féltsük Parkert és Stone-t: noha egyéb TV-s projektjeikkel (amilyen a halva született alapötletre épülő, de a South Parknál is extrémebb That's My Bush!) befuccsoltak, az Amerika kommandó: Világrendőrséggel - valószínűleg a filmtörténet egyetlen bábfilmje, mely álmatlan éjszakákat okozott a cenzoroknak - bizonyították, hogy a Comedy Central nélkül is boldogulnak, a The Book of Mormon ("A mormonok könyve", egyfajta újragondolása a Spermafiókának) a Broadway-n fut sikerrel, a filmváltozatot 2014-re ígérik, a South Parkból pedig 2016-ig nem fogunk hiányt szenvedni. 

South Park

Színes, magyarul beszélő, amerikai animációs sorozat, 1997

 

Rendező: Trey Parker, Matt Stone, Eric Stough

Zene: Scott Nickoley, Jamie Dunlap

Executive producer: Anne Garefino, Brian Graden, Deborah Liebling, Trey Parker, Matt Stone

Vágó: Brandon Cruz, Gian Ganziano, David List  

 

Szereplők: Trey Parker, Matt Stone