A német színházi szakma ledöbbenve állt, mikor kiderült, hogy mely előadásokat válogatták be a Theatertreffen programjába. Sok, meghatározónak hitt színházrendező-mogul előadását hiába keresték, viszont ott szerepelt az eddig színészként ismert Herbert Fritsch, ráadásul mint rendező. Két rendezésével. Fritsch ennek a döbbenetnek teljes tudatában volt, és rá is játszott. Exhibicionizmusa nem hagyta cserben. Akármilyen furcsa, számomra a Fritsch-rendezte theatertreffenes előadások tapsrendjei voltak a fesztivál legnagyobb élményei. Amikor egy idősen is pofátlan rendező beleröhög sznob munkatársai képébe, viccet csinál a nívós program körüli értelmetlen képmutatásból. A bunda (Mecklenburgisches Staatstheater Schwerin) egyetlen díszleteleme egy tologatható, virágmintás tapétájú fal. A színészek meghajoltak a fal előtt, majd a protokollnak megfelelően beszaladt a stáb is a színpadra, meghajoltak, Fritsch ott maradt egyedül középen, szívére tett jobbal (láttunk már ilyet a Fesztivál Színházban Billy T. Jonestól is). Már kezdett volna ettől a képmutatástól a gyomrom felfordulni, amikor a színészek hirtelen rátolták Fritschre a tologatható falat, rádöntötték a rendezőre, aki ott maradt egészen a tapsrend végéig – ami ráadásul elég hosszú volt, ugyanis a színészek egy (az előadásban szereplő) tengerésznótát dalolva vonatoztak a színpadon és a nézőtéri lépcsőkön a kijutást is akadályozva ezzel. Fritsch célját elérte, többen bekiabáltak a nézőtérről (például „Rendezzél, ne színészkedj!”), bosszankodtak a tűsarkús dámák, hogy nem tudnak rendesen kimenni, és még a színészek is az arcukba énekelnek.

Pár nappal később, a Nóránál Fritsch már szelídebb volt. A szigorú mozgásrendi szabályok szerint megrendezett tapsrendbe bekerülve, újból szívére tette kezét, meghajolt, és úgy is maradt. A színészek a tapsrend rendszerét betartva, fapofával egymás után erősen az előre görnyedő rendező fenekére csaptak, egészen addig, amíg a taps tartott. Utalva ezzel arra, hogy az előadásban Nóra fenekét gyakran – hol játékosan, hol erőszakosan – elpaskolták. A színészek megrendezett bosszúja a rendezőn.

Érdekes módon a nézőknek A bunda előadás végén éppen az ellen volt kifogása, ami a színház maga: láttunk egy önfeledt, szabadon játszó (mondhatni hülyéskedő) csapatot, mely kontaktusba akar lépni a nézőközönségével. De úgy látszik, hogy a német színházi elvárás 2011-ben inkább a képekkel és effektekkel az érzelmekre gyakorolt hatásvadászat.



Az általam látott három Fritsch-rendezés legnagyobb előnye a felszabadult és koncentrált színészi játék még akkor is, ha nagyon pontosan megkomponált jelenetekről van szó. (A feszes tempójú előadásokban a színészi improvizáció teljes mértékben kizárt.) Fritsch visszaadja a színháznak, ami az övé, a játék örömét mind a színész, mind a néző számára. Ennek talán az egyik fő oka, hogy Fritsch maga évtizedekig mint színész dolgozott, többek között Robert Wilsonnal és Frank Castorffal. Nem is tekinti magát rendezőnek, „inkább színész vagyok, mint rendező, számomra a rendezés a színészekkel való közös játék” – nyilatkozza az idei Theatertreffen-videoblogban.

Ebből kifolyólag a Fritsch rendezte előadások mindegyike színészközpontú. Rendezései mentesek a német színházban mostanában oly divatos ultramodern, rideg terektől, vetítéses megoldásoktól, holott Fritschtől nem idegen a filmezés, évekig médiaművészként is dolgozott, ennek eredménye többek közt a Hamlet_X című sorozat. Előadásainak általában egyetlen markáns, az üres színházi térben elhelyezett díszleteleme van, melynek elsődleges funkciója a praktikusság, hiszen a színészi játék a lényeg ugyebár. A bundában a díszlet egy tologatható virágmintás tapétájú fal; a Nórában csak fények szabdalják a teret (ezzel erőteljesen beidézi Robert Wilsont), az egyetlen díszletelem a kétdimenziós karácsonyfa. A spanyol légy (Die (s)panische Fliege) című német bohózatban pedig egy, a Volksbühne nagyszínpadát betöltő imitált repülőszőnyeg a tér, melyben (a nézők számára nem látható helyen) egy trambulint helyeztek el.

Fritsch komédiarendezései rendkívül dinamikusak, a mozgás az egyik legfőbb komikumforrás. A Volksbühne hatalmas színpadán a színészek szinte csak a rivaldánál játszanak, s állandóan rohangálnak a takarások és a rivalda között. A mozgást a trambulin csak nehezíti, és ezt minden alkalommal ki is használják. A mozgások jellemábrázoló erejűek, akárcsak Wilsonnál. A spanyol légy esetében például a szolgálólány mindig elesett a trambulinon a kávéscsészékkel. A hősszerelmes mindig peckesen ugrált onnan le és fel. Az egykori bombázó flamencótáncos „spanyol legyet” játszó törpe színésznő percekig próbál felugrani a szőnyeg domborulatának tetejére, ám kis növése miatt minden egyes próbálkozása kudarcot vall – felkenődik a falra, nonstop röhögést váltva ki a nézőközönségből. A Nórában a színészek meghatározott mozdulatsorokat és gesztusokat használnak, mindezt mindenféle mimika nélkül, erős sminkben, így olyan hatása volt az előadásnak, mintha Robert Wilson rendezését látnánk, csak épp Wilson megőrült volna, vagy minimum a saját rendezői stílusának öniróniával teli paródiáját rendezte volna meg.

Az erős karakterábrázolás elsősorban smink és maszkok segítségével a másik fontos komikumforrás, amire Fritsch a rendezéseit építi. A humor forrása ez esetben is a túlzás. A már emlegetett törpe színésznőnek például legalább akkora szőke bongyor parókája van, mint saját maga. A parókakreációk mellett a karikatúraszerű sminkek hozzák létre a szélsőséges karaktereket, melyek alapjellemét irreálisan eltúlozza Fritsch. Nóra habcsók-baba, mintha a zenélő dobozok forgó balerinája lenne, míg a körülötte lévő férfiak mindegyike visszataszítóan néz ki. A Fritsch-rendezések karaktereit leginkább az Ascher Tamás rendezte Jógyerekek képeskönyve vagy a Dilettánsok előadások karaktereihez lehetne hasonlítani, ám Fritsch még Aschernél is túlzóbb.

A Fritsch által kialakított játékstílus viszont csak egy ideig élvezetes, körülbelül háromnegyed óra után kiürül, nem tud megújulni – a mindössze másfél órás A bundánál és a közel háromórás A spanyol légynél is ez volt az érzésem. Pedig mindkettőnek irtózatos a tempója, az előbbinél szinte követhetetlen sebességgel darálták a színészek a szöveget a színleírásokkal együtt (amiből semmit nem húztak). Jó érzés volt azonban, hogy A bunda újból igazi, vérbő komédia lett, aminek Hauptmann megírta. Mégis, amikor a komikus karaktereket és a díszletelemekkel való játék összes lehetséges változatát megismertük önismétlővé, unalmassá válik a játék, az őrült tempó ellenére is. A Nóra esetében nem volt ez érezhető. Fritsch egy komikus elemektől mentes szöveggel dolgozott, ám a groteszk karakterek miatt mégis komédia lett belőle, vagyis inkább horrorparódia, melyben mindenki az ártatlan rózsaszín naiv kislányt akarja szexuálisan vagy lelkileg kínozni. Fritsch pofátlan, a drámától teljesen független poénokat is megenged magának, például Rank doktort konzekvensen Krank (azaz beteg) doktornak hívják.

Fritsch előadásai műfajkeverékek. Nem hoz létre saját színházi látásmódot, hanem meglévőket kever méghozzá úgy, hogy a felhasznált stílusjegyeket a szélsőségekig tolja el, komikus hatást érve el ezzel. Így keveredik előadásaiban Robert Wilson és Frank Castorf stílusa, a David Lynch-szerű horrorisztikus elemek a commedia dell’artéval; vagy mint ahogy a tapsrendnél a Theatertreffenen láthattuk: a vásári komédiázás a bécsi akcionizmussal.