Temesi Ferenc szövege első mondatával máris elhatárol(ódik): „Én is voltam avantgárd…” Arról az időszakról ír, amikor (még?) avantgárd volt, sokszínűen, multimediálisan, dalokat idéz, dalszövegek suhannak a felolvasás lendületével, ugyanakkor nem eldöntött, hogy pontosan honnan hova tart a szöveg: aforizmaszerű kijelentések zárják az újra-újrakezdődő gondolatmenetet arról, hogy milyenek is voltak a nyolcvanas évek, kitüntetett módon a Temesi Ferenc nevű író számára, aki igazán közel volt a Bizottság-jelenséghez.

Olykor a kilencvenes évekre is átcsúszik az emlékezet, itt-ott dalok és halottak puszta katalógusának tűnik a szöveg, aztán egy-egy témába belekap, és elidőz felette. „A nyolcvanas évek végleg eltörölték a hetvenes éveket” – szolgál újabb adalékkal az írók és az évtizedek leírása/leírhatósága problematikához, ezúttal az éles cezúra tételezésével. Zene és idő a két fókuszpont, és besodródik a túlélés/megélés kérdése is képbe: „Kemény legénynek lenni lágy időben…” Lehet? (Egy elképzelhető válasz Müller Péter Sziámitól: „Hiába vagy, hiába vagy / Kinn az álom, de benn az agy”) Temesi szövegében a játékos dalolásban és a felolvasás alaphangjában is megjelenő önirónia a nagyon erős politikai kiszólások, a „mi” minden fenntartás nélkül kezelt többese komoly ellentéthez vezet. Cseh Tamás, a barát alakjának megidézése vagy Bestia Ibolya Kálmán, a halhatatlan sírásó versének („mi ez, ha nem avantgárd?”) beemelése mellett igazán szép mondatok is elhangzanak, például az, hogy „a zene azt jelenti, gyors átvitel.”

Szkárosi Endre performanszáról csak annyit, hogy bizonyára ez az a szöveg (és még sokminden más), amelyik a rendezvénysorozat keretében felolvasott írásokat közlő antológiában való majdani megjelenéskor (ha egyáltalán van értelme kinyomtatni) a legtöbbet veszít: persze ez a költő életművére visszapillantva egyáltalán nem nevezhető meglepőnek. A bizarr hanghatásokkal előadott mű sokszólamú, többrétegű jelentésessége csak roppantul korlátozott módon átélhető, ha nélkülözi a szerző beleélő, vad, felforgató jelenlétét és előadásmódját.

A beszélgetés a Fölöspéldány-csoport működésének áttekintésével indult: mindkét költő e csoportosulás tagja volt. Mint elmondták, az akkoriban, tehát a hetvenes évek végén erősen (és mesterségesen) szétválasztott elitkultúra-popkultúra szembenállást próbálták oldani, amennyiben költői esteket szerveztek popkoncertek (közönsége) előtt. Így a költészetnek egy igencsak radikális formája – amely még távolabb van a popularitástól, mint mondjuk egy „tradicionálisabb” költészet, hiszen avantgárd eszközöket használ – léphetett kapcsolatba egy többnyire irodalommentes közeggel. A költészet-pop találkozás az ellenkulturális-underground szcéna megtartó ereje miatt talán életképesebb lett: az ellenkulturális aktivitásokkal rokonszenvezők valamennyire figyeltek egymásra, bár a költők maguk sem túlozták el egy-egy Beatrice-koncert (és túlnyomórészt Beatrice-közönség) előtt tartott irodalmi est hatását. Idővel aztán kialakult egy kimondottan a Fölöspéldány-csoport fellépésére érkezők köre; valóban izgalmas lehetett a pesti underground-kedvelő értelmiség találkozása a Rice kemény magjával.

Szkárosi Endre az autonóm, egymástól független emberek közegét nevezte meg a Fölöspéldány-csoport működése alapvető jellemzőjeként, és azt, hogy ilyen autonóm emberekből álló közegben a találkozások mindig energiát generálnak. Az alkotói identitás-integritás kapcsán bevezette a „praktikus szabadság” fogalmát, ami „a tér kitöltése, ami kitölthető”. A nonkonformizmust jelölve meg konstitutív tényezőként arra is utalt, hogy ma szerinte – ellentétben a nyolcvanas évek bizonyos tendenciáival - alapvetően konformizált a művészeti élet.

Lévai Balázs próbált a Bizottság-szövegek „szövegtestként” olvashatóságára rákérdezni (nyilván nem függetlenül Tóth Krisztina Pixel című kötetének alcímétől), de egyértelmű elutasítás volt a válasz: egyáltalán nem meglepő módon mindkét szerző úgy vélte, nem lehetséges és nem is volna értelme leválasztani a zenét a szövegekről, sőt Temesi Ferenc már a lemezről is hiányolja azt az „akcionális teret”, ami egy koncert alatt befogadható, megélhető. (Mi, akik ezt az élő akcionális teret és élményt korunknál fogva nem tapasztalhattuk, sajnos be kell érjük a lemez hallgatásával.) Egészen sajátos kérdés viszont a meghívott zenekarok által feldolgozott Bizottság-dalok státusza. Milyen aurával rendelkeznek ezek? Mennyire képesek meg- vagy felidézni az eredeti dalt: lehetséges ez egyáltalán?

A Fölöspéldány-csoporthoz és a Bizottsághoz való viszonnyal kapcsolatban Temesi Ferenc két példát is hozott arra, hogy milyen banális okok döntöttek bizonyos esetekben a formálódó csoportok összetételéről: ő maga konkrétan a válása és az ezzel járó költözés miatt nem lett a Bizottság zenekar énekese, a Fölöspéldány-csoporthoz pedig pusztán azért csatlakozott, mert reménytelenül szerelmes volt a szintén ebbe a körbe tartozó Kemenczky Juditba. Az ehhez hasonló irodalmi csoportosulásokról Szkárosi Endre a mai helyzetre kérdezett rá: véleménye szerint a nyolcvanas években mindenki, aki hasonlóan gondolkodott, egy interaktív, közös térbe került; ma természetesen teljesen más a kulturális közeg, ami persze nem zárja ki azt (sőt!), hogy a bölcsészkarokon három-ötévente újabb csoportosulások tűnjenek fel. Nagyon reméljük, hogy nem is jön már olyan idő, amikor a költők földalatti mozgalmai lesznek az egyedüli lehetőség a működésükre.