A könyv műfaji megjelölés szerint előadás, az adagok (fejezetek) pedig pohárral méretnek NO.1., és így tovább egészen NO.31.-ig. „Tudják, mi a mérőpohár, ugye? Ez az aprócska dolog itt. Úgyszólván gyűszű. Egy korty és más semmi. Ha nem vigyáz az ember, lenyeli gyógyíróstúl”. Csáki Judit felveti, hogy akár szponzorok hada is állhatna sorban, hogy de még hogy mennyire támogatnák, mennyire szívesen a cím alapján ezt az ugyan szépirodalmi, de egészség és életmód tárgykörben feltehetően mindenféle jóval kecsegtető művet. A hírek szerint ez ügyben Morcsányi Géza Magvető-igazgató előtt igen rövid a sor, a legkevésbé sem szorokini, mondhatni nincsen. A Könyvhétre megjelent kötet revansot vett az egészséges életmódon, és ezen kategória helyett az esszék körében talált helyet.
 

Parti Nagy Lajos komplett genezissel kezdi, azzal, hogy nem, nem a Google volt his best friend, hanem a könyvek úgy jó tíz évvel ezelőtt, amikor is kutatómunkára kényszerült az elképzelés kapcsán. Az pedig készen állt: adott volt egy cím Csehov-vonatkozással, egy mozdíthatatlanul jó cím, és azt kellett körberakni. Két verzió volt elképzelhető, kimérni az abszurdnak a rétegeit fictionben maradva, de az minden bizonnyal nehezebb vállalkozás lett volna, mint nonfiction kutatómunkát végezni az étkezés ártalmasságáról. Használni kellett tehát a valódi adatokat annál is inkább, mivel a főhős reális időben legalább három órán át nyomja a szöveget, amihez valós adatokra volt szükség, mint szívverésszám, bélhossz, satöbbi.

Csáki Judit szerint ezt a könyvet nem lehet evés közben olvasni, ezzel mintha Parti Nagy nem értene egyet, engesztelésképpen elmondja, miről is szól. Aztán rögtön azt, hogy nem is lehet elmondani. Aztán mégis, hogy mindarról a szenvedélyről szól, aminek a rabjai vagyunk, kis szenvedélyeinkről, kis addikciókról, ha egy szóval kellene: a halálfélelemről, de ez ugyanúgy hasalás, mint hogy a velőspacalról. Jellemzője pedig az abszolút színháziság, csapongó beszéd – színdarabként kezdte írni, de szétszálazódott, és elveszítette az érdekességét. Az igazi kihívás az volt, hogy képes-e ezt a pasit végig egy szájból beszéltetni. A szituáció színpadi, monodramatikus, de mivel tizenegy évig volt munkában ez a darab, hintázott sokat a viszony: volt olyan év, hogy kézbe se vette, volt olyan, hogy vége, hagyja, elengedi, de akkor is egyfolytában piszkálta. Utálta a figurát egy darabig, az utánaolvasás izgalmasabb volt, mint a megírás maga. Minél zártabbá lett azonban a főszereplő, annál érdekesebbé a feladat. Egy időben függőbeszédbe tette át, az szólal meg, aki legépeli az előadás anyagát, ez alá viszont kellett volna írni egy másik sorsot. A kitörési pontok után vissza kellett menni a legelső változatig: valaki beszél. A kérdés, mint mindig, adódik itt is, miért ott van befejezve?, vagy nincs is, csak vége van? Hogy van-e több hasonlóan hosszan lappangó mű Parti Nagy laptopján? Nem, összefüggő és nyilvánosságot soha nem látott munka nincs, nem kell mindig mindent rögtön könyvvé csinálni, még ezt is mondja, mielőtt olvasni kezd: „Roppant nagy a sértettségi együtthatóm, az a helyzet. De nehogy azt tessék hinni, hogy maguk verték ki a biztosítékomat! Ugyan már! Ahhoz Művházmargitka létükre kegyedék kicsik. Sőt, Ilikém létükre is kicsik. Pirinyók. Fitneszpirinyók. Inkább azt mondaná meg, hogy a micsurinba' van itt ilyen sötét”?

Most megint a Csehov. A dohányzás ártalmasságáról, vékonyka könyv, Nyuhinnal a főszerepben, és Parti Nagy rögtön tudta, hiába ugrott a cím, hiába keveredett viszonyba Csehovval, kevés dolgot fog tudni átvenni. Nyuhin ugyanis végig beszél, de egy kumma szót se szól a dohányzásról. Az étkezés ártalmasságáról viszont nem lehetett nem beszélni, de tulajdonképpen nem is beszéd ez, csak szűkölés halálról, életről. A nyelv dimenzionálja a magyarság táplálkozását, végig áldialógusban van a a főszereplő a közönséggel. Hogy valami most az egyszer történik, az jelentésesebb – ha mindig történik, az abszurdabb, de ezt nem kell eldönteni. Szánandó Woody Allent gondolt ide, mégis helyette szörnyeteggé lett az előadó, szánandóvá lesz például, ahogy elpanaszolja, mennyit szenved Ilikétől. Persze mi nem tudjuk, mi az igazság szenvedés terén.
 

A könyv a Magyarországon-élés kórképe. Arról szól, hogy a magyarság táplálkozásáról kell előadást tartania a főszereplőnek, aki elblattolta a kéziratot, ezért rögtönöznie kell. Kijjebb akart jönni, így, ezzel oldotta meg. Az örömszerzés különféle mellékútjairól van szó. Tipikusan azok a közhelyek vannak jelen, melyet minden bulvárlap mindegyik rovatában már ezerszer szétrágott. A tárgy nem speciális, a hős nyelve válik azzá, úgy kopárrá, hogy túlgazdagított, és közben szolgálja a sötét, zsíros, vastag fájdalmasságot. A nyelvi szövetben a poénok mindegyike a főszereplőt rajzolja meg, nem volt viszont megengedhető a folyamatos nyelvi sziporka. Kis brutalitás kellett, nehogy súlyosan mega-Pepin-bácsis legyen, vissza kellett venni, hogy ne váljon hiteltelenné. A szín elején még nincs jelen a beszéd, majd az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró vissza-, visszatér, először röhejes, aztán a végén már nem nevetséges, hanem jól cseng a név, megszoktuk a terméket. Felolvasás megint onnan, amikor belép az előadás: „Mélyléböjtkúrás jóestét kívánok, igen tisztelt hölgyeim és uraim. Percig se zsenírozzák magukat vagy engemet. Nem kell a szemet lesütni, világért se. Ecce szumó, nem igaz? Lehet bámulni nyugodtan. Van rutinom, hajaj, mekkora van az ilyesmiben! (…) Csak nevessenek! Bátran, kérem tisztelettel, a derű csodát tesz. Ha valakit nem hizlal az ilyesmi fizikailag, derüljenek csak rogyásig. (…) egy millenniumi előadás mégse ölebrevü, bugyikabaré vagy tangatanfolyam a magyarság táplálkozásáról”!
 

Parti Nagy parafrázisokat hagy benn a szövegben, amit a főhős tudhat, amire emlékezhet, ami belefér a szellemi horizontjába. Összeszedi az idézeteket a pasi, a közönséghez képest pedig lefelé beszél. Roncsolt idézeteket használ, miként mi is, anélkül is, hogy tudnánk róla. Groteszk, fájdalmasan hétköznapi elevenséget ad például, amikor a hass, alkoss, gyarapíts épül be egy étkezésbe. Ez a fickó mindenesetre egy Győzike-féle, aki új közönséget keres magának, lepattant Győzike ez, régi sikereinek homályával. Parti Nagyot a sírás inkább érdekelte, azt tudta, hogy röhögés lesz, de ne túl sok, és a szövegnek legyen annyi mélye, hogy a nevetésréteg ne uralja el. Prózamondatok ezek, zömmel monológmondatok, melyek a színpadon tudnak élni, nagyon színházi az egész, meglesz ebből a rendezői példány is, ígéri. De azért húzni kell majd belőle kishúzással a jelzőket, élesíteni, tömöríteni, ha pedig nem elég, hát drasztikusabban, a nagyobb részeket is, nagyjából a felét. Egy testesebb figura főszereplőnek, hozzá Máté Zsolt rendezése, és meg is van a darab a jövő évadban. Végül, hogy magunkra vagy a többiekre kéne-e ismernünk?, a válasz: csak annyira, mint a Rómeó és Júliában vagy a Háború és békében. A jó olvasó magára ismer.

Mintha ez lenne az előadás vége a tömpemizséri kultúrházban, de nem az, tart még, miután ennek, itt, vége van: „Ez az Ilike tehát az én és az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró menedzsere. Hozzá lehet bizalommal fordulni előadás után. Remélem, még nem felejtették el: a méregtelenítés istennője, az örök magyar fiatalság ősanyja, kétféle kiszerelésben, adagolóval és anélkül. Vegyék kezükbe a testüket, jobb ma, mint holnap! A méreg nem vár, ne várjon ön sem! Ruhatár mellett, szórólap, postai utánvét, amíg a készlet tart. Jól mondom, Ilikém? Kedves egészségükre”.

 
Fotó: Vécsei Rita Andrea