Pál Dániel Levente nyitja meg az estet, majd a Tiltakozás a magyar művészeti élet tönkretétele ellen indított aláírásgyűjtésnek is köszönhetően megszületett új kormányközleményt tolmácsolja, miszerint a már megítélt NKA-s támogatások mégis a kedvezményezettekhez kerülnek. A lapot irodalmi és művészetelméleti folyóiratként definiálja, L. Varga Péter erre reagálva kapcsolódik be, miszerint a borítón szereplő műalkotás ugyan legitimálja ezt a definíciót, azonban a cím alatt kurzívval szedett irodalmi visszavesz az utalás hatásosságából. Érdekes együttállás ez még azelőtt, hogy a magazint kinyitottuk volna, plusz a metálos betűk, dark fantasy, a hagyományhoz való visszatérés ez – kevésbé tárgyalt témákat elemezni tudományosan.

Nemes Z. Márió egy paradoxont szálaz szét a lap nyitó cikkében. Archaikus trükktechnikát imitáló ábrázolás, művi hatás, Cthulhu közvetlen prezentációja helyett – ahol „a mű és az őrület kölcsönösen kizárják egymást” –, a fantasztikum jelölése Leman némafilmjében. Az ön-elkülönböződés által a látás/láthatóság viszonyrendszerének törésekkel tagolt struktúrává átíródása miatt lehetetlen Pickman poétikáját imitálni Nemes Z. szerint, „ugyanakkor, ha esztétikai paradoxként megértjük, akkor közelebb kerülhetünk Lovecraft művészetének vizualitást megőrizve meghaladó karakteréhez”.

Na persze Tolkien is addig nyüzsög, mígnem megmutatja magát Stemler Miklós művében, ahol poszt(tolkieni)ként találkozik a dark fantasyvel. Ahol Glen Cook, Steven Erikson és mások hoznak létre önmagukat destruáló, dekonstruáló világot. Mint mondja, a kultúra szubverziója történik, saját világunk lebontása. Nemes Z. a rettegés-felforgatást, ezen műfaji közeg jellegzetességének tartja, a dark fantasy horror-eszközöket alkalmaz – a spekulatív műfajok sosem teljesen tiszták. A beleunás, belesüllyedés érzetével való fenyegetettség, mint a Nyugat-európai kultúra mögötti titkos igazság, egyfajta világnézetet hoz létre: a kozmikus, emberen túli iszonyat lényeges eleme a lovecrafti filozófiának. A hősök igazi filoszok, szenvedélyes bölcsészek, csodabogarak, E. A. Poe alakjaihoz hasonlítanak. Annyira túlrajzoltak, hogy már-már nem emberléptékűek. Mániákusan elköteleződött figurák, akik saját családjuk, a korszak, egy tudományos probléma megoldására törekednek, és kutatásban kívánják megteremteni az egzisztenciájukat. A narratívába azonban egyszer csak valami oda nem illő elem kerül, az szétrepeszti a racionalitásra berendezkedett kutatói elméjüket, és itt következik az őrület, az irracionális, a leírhatatlan. Fantázialények bukkannak föl elvétve, nem egyszerű rémek, ezek ábrázolhatatlanok, de jelölhetőek. Termékenyen van itt jelen a popkulturális mítosz, melynek elemei például a South Parkban is fellelhetőek. Stemler a Tolkien-könyveket menekülésként értelmezi, külön, önmagába zárt másodlagos világot építenek saját szabályrendszerrel, melyet aztán fokozatosan lebont. Nemes Z. a hiperrealista módszerrel való ábrázolás bizarr eredményeiről beszél, arról, miként szüntették meg a kozmikus iszonyatot a gagyi effektek, melynek azért volt egyfajta bémozis bája. A nyíltan, bevallottan, reflektáltan művi mozi felszíne mögött viszont ábrázolhatatlan valóság van, ez a vizualitás megbontása, a bemutathatatlanság bemutatására tett kísérlet.
 

Mócza Attilát is szépnevű Lovecraft hozza játékba, bele a gótikusba, ezúttal mint irodalom vs. horror. A félelem és a rettegés fokozása – haláltól/ismeretlentől – hidegként jelenik meg, sötétként, csendként a saját miliőjükben életre képtelen antagonistákkal – kiknek végzetével a rend helyreáll, és lezárja a cselekményt – a főszerepben. „A tündérmesék persze ragályosak”, idézi Mekis D. János Neil Gaimant, hogy kipakolja elénk az Amerikai isteneket, északi germán, skandináv mitológiával fűszeres abszolút-mai kulturális jelenség-interpretációhoz (is) juttatva az olvasót. A weird fiction furcsa meséjét Sánta Szilárd írja főként Miéville regényeiről, köztük az Armadáról, kedvenc részletem a sebekről: „A sebek mi vagyunk, a sebek nem jelek, melyek elcsúfítanak, hanem alakítanak, alkotnak bennünket, hozzánk tartoznak”.
 

Eddig minden fekete és vörös, kevés narancs néhol, mintha tűzlángféle. Sötét, pont annyira dark, mint a szöveghez illik. Mekis zárja sorait, lapozol, és fölvidul az egész. Csak fölvidulna, ha nem épp, lehet, hogy nem véletlen, vagy csak én látom meg a rajzokban – ilyenkor sokat számít az irányultság, egyszer akartam orvos is lenni – a vér mikroszkopikus képét. Szerencse, hogy valami tompazöld színben, úgyhogy akár maradhat is az üdeség, különösképp, hogy a vérlemezkék a további oldalakon átcsapnak bambusz, fagyökér, virág és mindenféle retro mintázatba. A tematikus szám Permutáció szakasza hozzáad a fényerőhöz például Kukorelly Endre Semmilyen ügy, Papp Für János végérvényesen, Takács Zsuzsa Egy fejfájós nap vagy garai péter sándor kifulladásig című darabokkal, de kell ide a becsületesen sötét is. Erről többek között k. kabai lóránt munkacím: ÉletHasználatiUtasítása gondoskodik, de figyeljünk jól: a fellélegzős-növényszín között egyszer csak csupa feketén. Deres Kornélia A bohócban boszorkányt prezentál, Deák Botond A házban mindenféle fegyvert, Lackfi János már a címben is Lekvárvért, Zerza Béla Zoltán a Javított ízben szellemképregényt, míg Nagypál István több helyütt szörnyet. Persze mások is hoznak hamvakat, fabábut, rongybabát, ilyesmiket.
 

A vivőhullám alakja szerint a Moduláció lehet szinuszos időfüggvény vagy nemszinuszos időfüggvény, például impulzussorozat, itt ugyan ez egy fejezet, azonban megjelenésében számomra valami hasonlót idéz meg. A National Georgraphic síkos-fényes-égkék oldalai valószínű csak H. Nagy Péter Leletvadászok című írása kapcsán kúszik be, főként a fosszíliának és magának a Tiktaalik halnak a fényképe miatt. Seress Ákos rasszizmust és xenofóbiát elemez Tennesse Williams Orfeusz alászáll című darabjában, Antal Nikolett nemzetet, testet, identitást, traumát Závada Pál Idegen testünk (Magyar ünnep) regénye (drámája) kapcsán, Borsik Miklós pedig Gregor Samsát nézegeti minden irányból Az átváltozásban, „Amikor egy rovar mosolyog, az milyen?”
 

Utolsó taktus a Coda, kicsit túl barna, mintha rozsdás, kilapított szögek lennének vízszintesen, de a téma nem ennyire baljós, Árvai András és Benedek Anna interjúi építészekkel. Egy szép mondat Ekler Dezsőtől: „A Széna tér egyszer egy nagy nudli,(...) aztán meg a város legdrágább telke lesz belőle”, de legalábbis a leginkább dark.
 

A szerzők közül Bartók Imre és Nyerges Gábor Ádám olvasnak fel. Bartók Fém című regényéből egy részletet sorsukról döntő/nem döntő marhákról, marhák leöléséről, ahogy forognak a fogaskerekek, ahogy hallatszik a nyerítés, bőgés a távolból. Vannak a bakancsosok, akik rúgnak, a kötözők nagy becsben, ők fekete hevedereket vetnek át a marha testén, és a szurkálók. A marhák pedig „értettek mindent, csak válaszolni nem voltak képesek”. Amikor a sokkoló előkerült, tekintetük emberivé, bánatossá vált, fejüket elfordítva közelebb hajoltak. Tetemek dombján növények. Arc egy nyírfán, egy ember lelkiismereti válságba jut és a kételyek végső eredményeképp lázadást szít, majd érzelmi viszonyba kerül egy tehénnel, utóbb halálos sebet kap, diadallal érkeznek az ígéret földjére, búcsúzik haldokló szerelmétől, akinek méhéből második gyermeküket tervezi szikével kivágni, és Leának fogja nevezni, ha sikerül. Nyerges Gábor Ádám a lapban megjelent Szülés előtti depressziót olvassa, és mások mellett még a Szalmaszálakat, melynek mottója: „nálunk erőszakkal nem mész semmire” (kismadár a krokodilnak, / ismeretlen csehszlovák rajzfilm). Felhívás az elején, legyen felhívás a végén is, keretnek, egyik se dark fantasy: Nyerges órákat ül a Google előtt ezt a filmet kutatva, kérünk benneteket, aki tudja, mi a címe, és hol található, ugyan mondaná már meg neki.