Akkoriban a főutca belterülete húzódott itt. Veteményeskertek, disznóólak, gyümölcsfák tarkították, mindenesetre beépítetlen volt még. Abban az időben a város gyakorlatilag a főutcára koncentrálódott, sőt azt is zömmel fából készült, gyengén megépített házak alkották. Az utca végi dombon magasodó Cigli iskola is – ahol Rippl-Rónai édesapja tanító volt, a későbbi festőművész pedig elemi tanulmányait végezte – zsupfedeles vályogépület volt. A kis Rippl-Rónai elvétve láthatott csak kőházakat Kaposváron. Kövezett utcát pedig ekkor még egyáltalán nem. Gyerekkorában, az időjárástól függően vagy sáros, vagy poros volt a főutca. Összességében lehangoló lehetett tehát a városkép. Ezért biztos vagyok benne, hogy Rippl-Rónai elámulna a százötven év alatt történt változásokon és festőinek tartaná szülővárosának jelenlegi állapotát.

PRAE.HU: Erre a százötven évre közel százötven festménnyel emlékezik a tárlat. Mekkora a teljes Rippl-életmű és milyen szempontok szerint válogatott belőle a jelenlegi kiállítás kurátora?

A kerek évfordulót a szülőváros mindenképpen rendkívüli eseménnyel szerette volna megünnepelni, ezért 2011-et teljesen Rippl-Rónainak szentelte, a december 31-ig látogatható kiállítás pedig kétségtelenül a Rippl-Rónai-év csúcspontja. Emlékkiállítás, vagyis olyan áttekintést kíván adni a festő művészetéről, ami hiteles, érthetően tagolt korszakok alapján követhető végig a mai ember számára. Az életmű óriási. Közel 3500 művéről tudunk a festményektől a pasztellképeken, ceruzarajzokon át, egészen az iparművészeti alkotásokig. Nyilvánvalóan ezek közül nem minden munka áll a kurátor rendelkezésére, hiszen a szakma a művek csak mintegy felének tudja a fellelhetőségét. Az én munkám így arra szorítkozott, hogy feltérképezzem az elérhető, kölcsönözhető műtárgyak közül azokat, amelyek méltók és érdekesek lehetnek egy összefoglaló kiállításhoz, amelyek felkelthetik a látogatók figyelmét.

Az életmű egészéről azt is tudni kell, hogy nem csak hatalmas, hanem igazán bonyolult összképet is mutat. Szakaszokra, jól elválasztható periódusokra bontható, melyek elkülönítéséhez maga a művész is hozzásegítette a későbbi kutatóit. Párizsi munkáit ő maga nevezte fekete korszaknak, a kaposvári festményeit pedig – először csak viccből – kukoricás képeknek hívta, ezek az elnevezések azonban utólag hozzátapadtak az említett korszakokhoz. A Rippl 150 című kiállítás áttekintést nyújt a művész mindegyik korszakáról. A rendezői elképzelés: legyenek a tárlaton jól ismert művek, de állítsunk ki újdonságokat, korábban még sosem látott festményeket is. 

 
PRAE.HU: A huszonéves, gyógyszerész végzettségű Rippl-Rónai Münchenbe ment és ott beiratkozott a bajor Képzőművészeti Akadémiára. Amikor elhagyta a Monarchiát, milyen trendek uralták a magyar képzőművészetet?

A kiállítás bemutat egy korai Rippl-Rónai munkát is, ami a müncheni tanulmányévek idején készült. Ez az életnagyságú, precíz szénrajz, egy férfiaktot ábrázol. A festő visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy miután többhetes munkával elkészítették ezt a tanulmányt, mesterük az összes növendékkel letöröltette a végeredményt, majd arra kérte őket, hogy rajzolják újra. A gyakorlat lényege az volt, hogy memorizálttá tegye az alkotás folyamatát, hogy a növendék ne elégedjen meg a lemásolással, hanem megjegyezze, szinte lefényképezze magának a modell vonásait, hogy azokat ötvözni tudja a festői ötlettel. És itt jutunk el a tulajdonképpeni kérdésre adható válaszig. Hiszen akkoriban a naturalizmus határozta meg a festészetet, ami a lemásolás ügyességében, pontosságában hitt. Ezzel szemben Rippl-Rónait arra vezette rá a müncheni Akadémia, hogy merje átformálni, szuverén művészi látásmóddal ötvözni művészetének tárgyát. Ez a kreativitás pedig csak úgy tud előtörni, ha valaki nem függ a látványtól, a hű másolás kényszerétől. Ezt akkoriban igen szűk körben értették csak meg.

PRAE.HU: Még mindig a tanulóévekről. Rippl-Rónai München után Párizsba került, ahol maga mellé vette az akkor már világhírű Munkácsy Mihály. Mit köszönhet a fiatal művész ennek a patronálásnak?

Nagyon sokat. Rippl-Rónai három müncheni év után költözött Párizsba, ahol pusztán tájékozódási célból kopogott be az akkor már gazdag és híres Munkácsyhoz. Akkoriban Munkácsy valóban világhírű volt. Megfestette már a Krisztus-trilógiát, amit az ügynöke városról városra vándoroltatott. Szóval a még nem kész, fiatal művésztanonc ehhez a Munkácsyhoz kopogott be. És szerencséjére Munkácsy hamar megkedvelte őt, ezért tanácsok helyett mindjárt felajánlotta neki, hogy költözzön hozzá, legyen a segédje. Ez pedig óriási lehetőség volt az ifjú Rippl-Rónai számára.

A mester foglalkoztatott egy ügynököt, akinek az volt a dolga, hogy felmérte egy-egy már értékesített Munkácsy-kép keresettségét a piacon. Amennyiben volt olyan festmény – márpedig szép számmal akadt – amire továbbra is kereslet mutatkozott, akkor az ügynök visszakölcsönözte a már kész képet, lemásoltatta azt egy segéddel, majd Munkácsy a saját ecsetvonásaival egészítette ki a másolatot és arra a saját nevét írta rá. Munkácsy segédjeként Rippl-Rónai is a mester korábbi képeit másolta, ami egy tanuló számára igen jó iskola, nem mellesleg pedig egész jó kereseti lehetőség is volt. A társasági életbe ráadásul rögtön Munkácsy-tanítványként vezették be. A mester minden pénteken estélyeket tartott a párizsi lakosztályában, amelyeket rendszerint Párizs legfelsőbb körei is látogattak. Rippl-Rónai ezeken az esteken ismerkedett meg a párizsi művészeti élet krémjével.

Voltaképpen az elválásuk is az estek következménye volt. Munkácsy ugyanis az összejövetelek alkalmával harsányan kritizálta az impresszionistákat, Rippl-Rónai azonban nem volt rossz véleménnyel Monet-ék művészetéről. Így aztán Rippl lassan kételkedni kezdett mestere értékítéletében. Ez egészen odáig vezetett, hogy a tanítvány rádöbbent: a nyugat-európai művészetben Munkácsy Mihály kora lejárt. Az életképfestészet nyelvezete fakónak, elavultnak tűnt fel a számára. Hiszen – és itt visszatérnék még az előző kérdésre – a XIX. századi magyar művészetben igen fontosak voltak a drámai hatású, sokalakos kompozíciók, amelyeket Munkácsy is megjelenít a zsánerképein. Rippl-Rónai remekül ismerte fel, hogy a századforduló Párizsában ez már beteljesült művészi feladat. Ha továbbra is Munkácsy mellett marad, akkor az epigonná válás fenyegette volna, ezért úgy döntött, hogy elválik mesterétől. Nem haraggal, hálával, mindenesetre az életképfestészet teljes megtagadásával.

PRAE.HU: Hogy alakult át ezt követően Rippl-Rónai festészeti nyelve, merre indult a zsánerpiktúrák után?

A Munkácsytól való elválást követően megfigyelhető, hogy Rippl-Rónai újabb munkáin minden szempontból a redukcióra törekszik. Vásznaira szénnel viszi fel az elképzeléseit és azokat nem festi ki színesre, csupán pár tónussal – szürkékkel, kékekkel, okkerekkel – egészíti ki, majd lenolajjal fixálja. Rippl-Rónai óvatos volt a színek felhasználásában, ezért ezt a korszakát maga nevezi „fekete korszak”-nak. Jól megfigyelhető, hogy a szénrajzolat minden esetben vastagon körbeírja az alakokat, térhatások nélküli hangsúlyt adva így a motívumnak. Ez a festészeti felfogás az új művészethez, a szecesszióhoz közelíti a kaposvári festőt. Hasonlókkal kísérletezett akkoriban Párizsban egy fiatal művészekből álló szoros baráti társaság, akik magukat prófétáknak, vagyis héber szóval Nabis-csoportnak nevezték. A Nabis-csoportművészei az impresszionizmust átértelmező Paul Gauguin festészetét tartották irányadónak, de példaként tekintették a japán fametszetek dekorativitását, illetve a Raffaello előtti festők freskóit is. Rippl-Rónai közöttük lelt barátokra, lelki társakra. Jó időben volt jó helyen, így részese lehetett egy olyan mozgalomnak, ami művészettörténeti korszakhatárt nyitott. A fekete korszaktehát – amely a mostani kiállításnak körülbelül az egynegyedét teszi ki – nemcsak a korszerűség megteremtéséért való személyes stílusharc szempontjából, hanem azért is fontos, mert azt hangsúlyozza, hogy Rippl-Rónai a magyar festészet első, modern, európai szellemű művésze volt.

(FOLYTATJUK!)

A Rippl-Rónai 150 című kiállítás 2011. december 31-ig tekinthető meg, Kaposváron az Agóra - Együd Árpád Kulturális Központban.